Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. július 20., szombat
    banner_bigBanner3

    „A kockázatot szeretem” – 75 éves Verebes István

    2023. július 5., szerda 13:58

    Ma ünnepli 75. születésnapját Verebes István Jászai Mari-díjas színész, rendező, dramaturg, író, dalszövegíró, színházigazgató, műsorvezető. Az 1980-as években vált ismertté, amikor a Magyar Rádiónál vezetett kabaréműsorokat, politikai témákat sem kerülve. A rendszerváltás után állandó műsorvezetője lett az MTV Nap-kelte című, szombat reggeli műsorának. 1999 és 2005 között pedig a Heti Hetes közéleti műsor állandó szereplője volt.

    Verebes István Budapesten látta meg a napvilágot 1948. július 4-én Verebes Károly színész és Szántó Klára táncművész gyermekeként. Az apja második házasságával rokoni kapcsolatba került Schubert Évával, akinek a lánya, Verebes Dóra restaurátor az ő féltestvére.

    1970-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a 25. Színház tagja lett. 1971 és 1975 között a kaposvári Csiky Gergely Színház művésze volt. 1973–74-ben a Magyar Televízió szerkesztője volt. 1975-től 1978-ig a Miskolci Nemzeti Színházban és a Szegedi Nemzeti Színházban játszott. 1978 és 1980 között a Lapkiadó, majd az Ádám újságírójaként tevékenykedett. 1980 és 1985 között a Mikroszkóp Színpad társulatához tartozott. Eközben 1980-ban kezdett dolgozni a Magyar Rádióban, a Rádiókabaré szerzője, előadója, a 80-as években gyakran konferansziéja is volt. 1985-től a Radnóti Színház rendezője, 1989-től pedig a Hócipő publicistája volt.

    Verebes István

    1990-től 1993-ig a Komédium Színház, majd 1993-tól 1998-ig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója lett. 1999–2005 között a Heti Hetes közéleti műsor állandó szereplője volt. 2010. február 1-jétől a Mikroszkóp Színpad igazgatója lett. 2015 óta a Turay Ida Színház egyik rendezője is.

    Olyan daloknak írta a szövegét, mint a Sohase mondd (Hernádi Judit) vagy a Gatya dal (Koltai Róbert).

    1983-ban Jászai Mari-díjat, 1985-ben Karinthy-gyűrűt kapott. 2000-ben Déri János-díjban részesült, 2021-ben pedig a VIDOR Fesztivál Életműdíját vehette át.

    Verebes Istvánnak négy házasságból három gyermeke született: Verebes Zoltán (1978, művészneve: Pater Sparrow) filmrendező, Verebes Linda (1980–) színésznő és Verebes Mihály (1997–). 

    „Volt, hogy megbecsültek, máskor legyintettek rám. Egyszóval szép életem volt, ma pedig boldog vagyok, mert a gyerekeim tehetségesek, sikeresek, egészségesek” – vallja Verebes István.

    Verebes Istvánról saját szavaival:

    Nap: Ha reggel felébredek, és tudok örülni annak, hogy süt a nap vagy esik az eső, akkor nincs baj. Tőlem aztán írhatnak rólam, amit akarnak, gyalázhatnak, ahogy bírnak. A lényeg, hogy mindennap nyugodt lelkiismerettel feküdjek le, és ha eljön az ideje, remélem, adósság nélkül térek majd meg a másvilágra.

    Fontos: Fontos, hogy az ember ne tagadja el maga előtt, és ne hárítsa másra azokat a tévedéseket, melyekért egyedül ő a felelős.

    Színház: A színházi mesterség nem létezik erkölcs és progresszió nélkül.

    Szakma: Sokféle erénnyel találkoztam az ötven év alatt. Nagyon sok olyan erénnyel, ami nem volt, nem lett megbecsülve igazán. A magyar színházi szakma sokszínű, és ezen belül sajnos nem elég önmozgó, nem a hasonlók vonzásától működik, hanem tarkabarka, és ez nem mindig tesz jót a minőségnek. Itt a szerkezet meg a hatalom kompromisszumok tömkelegét kényszerítette rá a szakmára, ahelyett, hogy szabad szerveződésben lélegezne minden.

    Végre: Azt szeretném, hogy beszéljünk végre arról, hogyan jutottunk el abba a morális és erkölcsi mélységbe, ahol most vagyunk. Miért hagytuk, hogy az elmúlt 20-30 évben komoly tehetségek maradtak esélytelenül? Hány embert aláznak meg nap mint nap a szakmánkban? Nem a botránytól tartok, hanem az elhallgatástól. A reflexiók hiányától. 

    Hang: Az a hang és stílus, amit egy rendező, igazgató megenged magának rangos művészekkel szemben is, sokszor felháborító. Nemrég robbant ki Kerényi Miklós Gábor botránya. Őt nem azért kellett volna eltávolítani az Operettszínház éléről, mert vállfával verte a növendéke fenekét. Hanem mert minősíthetetlen hangon beszélt a munkatársaival. A társulat azonban hagyta ezt, és sorolhatnám a többi rendezőt, akik ugyanígy viselkednek. Ma már egy elismert, idős művésszel is úgy lehet ordítani, mint egy állattal. Nemrég éppen idős szerepre akartam színésznőt keresni. Többeket is felhívtam, de annyira megkeseredtek már, hogy a színház közelébe sem akarnak menni.

    Mensáros: Az egy áldás, hogy én hosszú évtizedeken keresztül megkereshettem őt. Nagyon sokban hatott rám, inspirált arra, hogyan kell viselkedni, fontos pillanatokban intett meg, és a kultúrája lenyűgöző volt. Semennyire nem volt erőszakos. Semmi olyat nem tett se a színpadon, se a színpadon kívül, hogy ő érvényesüljön, hogy őt szeressék, hogy ő népszerű legyen. Rendkívül elegáns rezignáltság, mértékletesség hatotta át.

    Mindig: Nekem mindig a kis színházak álltak jól. Azt szoktam mondani, hogy ‘amikor a negyedik színész bejön a színpadra, én már szeretnék hazamenni’. Nem szeretem a nagy formátumot, a premier plánt, a kis létszámú darabokat szeretem. Persze rendeztem én is például Cyranót, ahol az első képben bejött a rendelkező próbán hatvan ember és halálfélelmem lett, hogy mit fogok velük kezdeni… És akkor azt mondtam nekik, hogy hölgyeim és uraim, ha önök nem segítenek nekem, akkor itt nem fog történni semmi. Nagyon helyesek voltak, mert mindenki azon dolgozott, hogy az én tehetségtelenségemet valahogy megpróbálja kiküszöbölni, és akkor működött. A Valló, a Szikora, a Csiszár imádja, ha tömegek mozognak a színpadon, a Mohácsi ennek a nagymestere. Én nem kedvelem.

    Csordaszínház: A színházban már nem a színész fontos, hanem a rendező, aki saját életművét szeretné megvalósítani. Ebben a színész legfeljebb eszköz. Én ezt rendezői csordaszínháznak hívom. A színésznek az a dolga, hogy mindenben alávesse magát a rendezőnek, ne legyen önállóan gondolkodó személyiség, aki a sorsát irányítja.

    Kisujj: A nagy öregektől játékosságot tanultam. Most nagy divat nagyon mélynek lenni, pengeéles szájjal sóhajtozni, úgy érni célt a színpadon, hogy szinte belehalunk. És közben semmi nem igaz a dologból, hiszen az illető csak játssza amit mutat, az igazi szenvedéseket elrejtjük. Egyszer, amikor Kálmán Györgyöt rendeztem, mondtam neki, hogy így vagy úgy tartsa a kisujját, és erre ő azt mondta: „jó én tartom, ha te azt mondod, de nem leszek tőle, boldog, és ha én nem leszek boldog, akkor a közönség sem lesz boldog”. Tőle meg lehetett tanulni, hogy a próbán is lehet a színész boldog, hogy a rendező tud olyan lehetőséget teremteni, hogy attól a színészt elégedettség töltse el, még a legkisebb szerepnél is. Fontos tanulság volt, hogy oda kell adni a színésznek a pillanatot, mert számít övé-e a jelenet. Azon is sokszor elgondolkoztam, hogy aki beül a nézőtérre, több ezer forintot fizet azért, hogy jól érezze magát. Én ezért tanítsam őket, mondjam el nekik, hogy milyen szemetek, rohadtak, gyávák, pusztuljanak el, akasszák fel magukat? Nem. Nem erről szól az én színházam.

    Ihlet: Társulat, társulat… Bárányhimlőt kapok, amikor azt hallom, „mi együtt”, meg „a csapat”, meg „az ügy”. Mert ez egy adott színházi vezetőhöz való lojalitást jelent és arról szól, hogy legyünk csorda. Csapat addig van, amíg az olvasópróba elkezdődik és addig tart, amíg az utolsó előadás lemegy. Kaposváron, amikor kezdő színész voltam, hittünk ezekben a fogalmakban, aztán egyszercsak azt láttam, hogy mindenki a saját érdekét nézi, az számít, ki milyen darabban van benne, ami Budapestre megy, amiben riszálhatja magát. Én játszottam kis szerepet, a másik nagy szerepet, amikor meg neki kellett kis szerepet játszania mellettem, meg volt sértődve, és akkor már nem volt csapat, nem volt ügy. A színháznak és minden művészetnek az alapja a mozgás, a mobilitás, az, hogy tehetségek találják meg és ihlessék meg egymást, hogy felfedezzenek a másikban valami titkot. Fontos, hogy a találkozások revelációval érjenek fel, robbanásszerűek legyenek.

    Nem most: A sok anomália, ami a színházi életben van, nem csak a Fidesz sara, hanem 40-50 évé – amit én ezen a pályán töltöttem. Ahol ma tartunk, amiről ítéletet hozunk, nem most kezdődött. Akkor kezdődött, amikor a színészek méltóságát elvették, amikor hagytuk, hogy azt csináljanak velünk, amit akarnak, és aztán ebből jogszokás lett.

    Nem egészségügyi okokból: Nem egészségügyi okokból haltak meg a Várkonyi Zoltánok, a Marton Endrék, a Kazimirok. Elsöpörték őket például azzal, amikor az általam tisztelt, de nem pártolt Koltai Tamás le merte írni, hogy a hatvanas-hetvenes években csak Major Tamásnak volt iskolája. Ami nem igaz, mert nem volt, de ha neki volt, akkor volt Várkonyinak, Ádám Ottónak és másoknak is. Kialakult a KaposvárKecskemétSzolnok háromszög mentén egy olyan értékrend, amit Szinetár ,,vagy-vagy”-nak hív. Szinetár azt mondja, ő az ,,és-és”-t szereti. Műfajrasszistákkal lett tele a szakma, és ez máig hat.

    Ország: Minden országnak van egy történelmileg megfogalmazható iskolája. A miénk az együttműködésre való alkalmatlanság. Nálunk a közös érdeket mindig felülírja a magáncél. És erre a tragédiára egy rövid életű demokrácia nem képes megoldást nyújtani, mert a szorongások, a félelmek, az indulatok, az előítéletek öröklődnek.

    Zavar: A fél ország retteg, nehogy valami olyat mondjon, tegyen, amiért kirúghatják a munkahelyéről. Kádár idejében ha valakit ideológiai okokból kitettek az állásából, lehet, hogy egy darabig nem kapott egyetemi katedrát, de azért nem kellett éhen halnia. Ma ez bárkivel megtörténhet. Családokat lakoltatnak ki az utcára. A jelenlegi rendszernek az érzéketlensége és a pökhendisége zavar a legjobban. Borzasztó látni ezt a rengeteg szerencsétlen, nyomorgó embert.

    Reputáció: Felejtsük el a Jászai-díjamat is. Nem kell nekem díj. Az egy jó pedigré, hogy nincs semmilyen díjam. Azt jelenti, hogy senki szívének nem voltam kedves. Nem is akartam kedves lenni, valakinek a farvizén evezgetni. Nem ezen múlik a megbecsültség. A szakmán belül nagyon sok Kossuth-díjasnak nagyon rossz a reputációja, én meg azt gondolom az enyém annál jobb.

    Igazság: Nem jó hazudni, azt kell mondani amit az ember gondol. Erre én is nehezen vettem rá magam, azt is évekig kellett gyakorolni, hogy ne kapjak idegzsábát más őszinteségétől. De a Vitraynak van igaza, aki azt mondja, a legrohadtabb kritikában, a legindulatosabb véleményekben is van egy mákszemnyi igazság. Akárhogy hordanak le igazságtalanul, egy pici igazság mindenben van.

    SZFE: Természetesen a fiatalokat ki fogják ebrudalni onnan. De belőlük is lesz, aki színész lesz, más filmrendező vagy dramaturg, akár főiskola nélkül is. A pálya hosszú, nagyon sok meglepőt tud produkálni. De egyszer legalább valakik azt mondták, hogy „Nem!”

    Hátraarc kötet: Nagy célom, hogy a fiatal színésznemzedék tudomására jusson az, hogy miből mi következett, hogy a jövőben tudjanak tenni is azért, hogy mindaz, amiről írok, ne ismétlődhessen meg. Vagy legalábbis legyenek racionálisabbak, emberségesebbek.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram