A Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága (MALÁT) kezdeményezése nyomán új sorozatot indított a Színpad című folyóiratban, amelyben a szakma két-két képviselője – fiatalok és már régóta a pályán alkotók – osztják meg egymással és az olvasókkal a látványtervezésben szerzett tapasztalataikat, gondolataikat. Ezúttal Khell Zsolt és Fekete Anna díszlettervezőkkel készített páros interjút Jászay Tamás színikritikus.

Bár eltérő körülmények között és más időben tanulták a szakmát, beszélgetés közben rengeteg közös pontra bukkant Fekete Anna és Khell Zsolt a saját pályáján. A rendezőhöz való hűségről, a műhely enyvszagának varázsáról és a díszlettervezésről mint alkalmazott művészetről is beszélgettünk.

Ti ismeritek egymást? Azért kérdezem ezt ilyen egyszerűen, mert az előző, Ambrus Máriával és Devich Botonddal készített páros beszélgetésem egyik tanulsága az volt, hogy generációs alkotócsoportok vannak, vagyis a saját korosztályon kívül nincs átjárás.

Khell Zsolt: Igen, bizonyos fokig generációs kérdés: a rendezők, akikkel dolgozom, életkorban előttem 5 és mögöttem 5-15 évvel járnak. Logikus és természetes, hogy a fiatalok nem kezdenek öregemberekkel.

Fekete Anna: Engem is leginkább a saját generációm hív. Hasonlóan látjuk a világot, ugyanazt tapasztaljuk. Azt érzem, hogy ha érettebb rendező hív, számít tőlem egyfajta frissességre, ami picit nyomasztó tud lenni. Eleve koravénnek érzem magamat a vizualitást tekintve; frusztrál, ha valaki kifejezetten a trendi látványvilág megteremtése miatt hív.

Mit jelent az, hogy koravén vagy?

FA: A pályám elején éreztem inkább, hogy ami nekem tetszik a színpadon, az nem annyira fiatalos. A mai napig szeretem a szépen öregített felületeket, az olyan tárgyakat, kellékeket, amelyeknek története van. Amikor elkezdtem dolgozni, épp a letisztultabb színpadi látvány vált divatossá, ami nekem picit idegen volt.

KZS: Viszont nagyon szép volt a fekete-sárga díszleted a Stúdió K-beli Neroban. Előtte is volt hasonló, például Menczel Robi a Radnótiban a III. Richárdhoz tervezett ilyet, mégis az a benyomásom, hogy ez inkább utánad jelent meg a színházakban. Akkor ez meghökkentő volt. De a miskolci, Székely Kriszta rendezte Mágnás Miska tere is visszafogott.

FA: A letisztultságuk miatt ezek inkább kivételek a pályámon. A miskolci terv sokat egyszerűsödött menet közben, és az ellen nincs is kifogásom, ha egy folyamat eredményeként marad valamiből ennyire kevés, mégis azt hiszem, hogy elsőre belőlem nem következik.

KZS: Nekem szintén jólesik, ha néha valami mást kell csinálni. Vannak óhajok, mint például a miskolci A szálemiek, amiben eleinte idegenül mozogtam, de aztán sikerült találnom benne valamit, ami vonzóvá tette.

Zsolt, azt mondod, hogy izgalmas, ha mást kérnek tőled, mint amit szoktál csinálni. Mi az, amit te tudsz, milyen a tervezői világod?

KZS: Szeretek a sokféleségben kutakodni, de ahol igazán jól érzem magam, az a realizmusból induló szürrealizmus, nevezzük itt szürnaturalizmusnak. De ezt nem akarom erőltetni senkire csak azért, mert én ebben jól érzem magam. Nem szerencsés, ha állandóan ugyanazt csinálja az ember: csak Ambrus Marinak bocsátom meg, hogy egy sínpáron megy jó ideje, és arról nem térítheti le senki. Szóval a szürnaturalizmus érdekel, úgy Ascher Tamás Ivanovja óta.

Mi változott meg akkora?

KZS: Semmi nem változott, csak rájöttem, hogy hogy a realizmusnak van egy olyan szintje, ahol óriási területek várnak meghódításra. Kaposv ron sok realista díszletet csináltunk, de mindig keresgéltük, hogyan ne legyen hipernaturalizmus. Én például tervezőként nem kedvelem, de elfogadom, hogy a nézőt ámulatba lehet ejteni vele. Anna, a Bádogdob tere jut most eszembe, ami hétköznapi dolgoktól indult el, de a végeredmény már messze járt ettől.

FA: Igen, én is nagyon szeretem, amikor egy ponton a reális elemek új értelmet nyernek a díszletben és túlmutatnak önmagukon. Nekem nincs olyan hívószavam, mint Zsoltnak, de sokat számít, hogy tervezőként Hegymegi Máté gondolkodásán szocializálódtam. Ő szinte szereplőként tekint a térre, és nála a vizualitáson túl felértékelődik a praktikum, sőt a formálhatóság is fontos szempont.

Beszéljünk a kezdetekről. Zsolt, te mélyépítészetet és belsőépítészetet tanultál. 1978 óta tervezel díszletet; épp azóta, hogy a Képzőművészeti Egyetemen elindult a látványtervező szak. Soha nem merült fel, hogy a díszlettervezést tanulni is akarod?

KZS: Nem, mivel nem akartam színházban dolgozni. Középiskolásként ugyanis szörnyű előadásokat láttam. Később persze kaptam útmutatást, hogy mit érdemes látni, és ma már megbocsátóbb is vagyok, de azok tényleg nem voltak jók. Rémlik a Madách Kamarából egy tandráma, amiben mindenki fekete garbóban, fekete nadrágban felolvasta a szerepét, és ez volt az ún. modern színház, miközben mi, nézők belepusztultunk.

Miért jártál színházba, ha ez ilyen kínszenvedés volt?

KZS: Talán az izgalom miatt, hogy ez is egy művészeti forma. Nem vettek fel az Iparművészeti Főiskolára grafikusnak, és a Műszaki Egyetemre sem építésznek, két év katonaság fenyegetett, végül a pontjaim alapján átirányítottak az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolára. Másodévesen átkerültem az Iparművészeti Főiskolára, akkor vittek el 11 hónap katonaságra, és még ott voltam, amikor a Színműre felvételiző Hegyi Árpád Jutocsa kért tőlem egy díszlettervet Németh László Széche- nyijéhez. Ő is a műszaki főiskolára menekült; én a verseit ismertem, ő a rajzaimat, így talált meg. Ami született, az persze nem igazi díszletterv volt. Fogtam a Németh-drámakötetet, és rajzolgattam. Aztán egyszer csak bedarált a színház: jöttek Jutocsa főiskolai vizsgái, vidéken rendezett diploma előtt, és én menet közben tanultam a szakmát. Zalaegerszegre együtt szerződtünk, és a műhelyekben rengeteg tudást szedtem össze. Nem a tervezést, mert nem hittem, hogy a pályán maradok.

FA: Leszerződött tervezőnek lenni annyira ideális, mint amilyennek ez most hangzik?

KZS: Valahova tartozni jó érzés, főleg, ha van egy műhely is: nagyon szerettem az enyvszagot, az ott dolgozó srácokat. Éreztem, hogy őket is inspirálta, hogy hályogkovács módjára érkezem közéjük. Én mindig a lehető legkomolyabb építést kértem tőlük, úgy, ahogy azt tanultam a főiskolán, ők meg mindig mondták, hogy nem kell túlzásba esni, mert a néző úgysem látja a részleteket.

FA: Gondolom, ilyen háttérrel a tervezés, állítópróba, kivitelezés folyamatát is felül lehetett írni, meg ha ott volt egy fix műhely, akkor tudtál anyag-kísérleteket is végezni. Áldott állapotnak képzelem ezt.

KZS: Persze, rengeteg dolgot kipróbálhattunk. Ez már inkább Kaposvár, és voltak árnyoldalak is. Ha a megnézésen nem tetszett a közösségnek valami, le kellett fóliázni a díszletet az udvaron, és újra kezdeni az egészet. Nem csak a pazarlásról beszélek, hanem a tervezőhöz való viszonyról is. Ami jó volt, hogy mindenféle kísérleteket lehetett végezni a műhelyekben. Én már érzem a katasztrofális hatását annak, hogy rég nincsenek szerződött tervezők.

Tagnak lenni állandó rendelkezésre állást jelentett, vagy volt egy éves tervezésszámod?

KZS: Az utóbbi, amit ráadásul alacsonyan tartottam: évi 2-4 tervem volt. A nagyon alacsony fizetésért cserébe máshova is lehetett menni. Külföld még nem jött szóba akkor. Te többször is dolgoztál külföldön, igaz, Anna?

FA: Az egyetem után három éven át Svájcba, egy pici, félig profi színházba jártam. Itthon kiviteleztük a díszleteket, én meg kisbusszal vittem ki őket. Élveztem, ahogyan azt a friss szabadkai tapasztalatot is, amikor A föld fiát csináltuk Hegymegi Mátéval a Kosztolányi Dezső Színházban. Nagyon más közeg volt, a műszak és a színészek lelkesedése rám is átragadt.

Anna, a te pályakezdésed más volt: kisgyerekként közölted, hogy díszlettervező leszel.

FA: Előbb jött az elhatározás, mint hogy tudtam volna, hogy ez kell nekem. Még a felvételi előtt is volt egy elbizonytalanodás, hogy inkább festő szakra mennék, de végül jól döntöttem a Képző látványtervezői szakával. Praktikusabb ember vagyok, mint hogy egy olyan szabad művészeti ágban keressem magam, mint a festészet. Az egyetem alatt látott és rám nagy hatást gyakorló előadásoknak – például Pintér Béla bemutatóinak – gyakorlatilag nem volt díszlete. Amikor láttam A kockavetőt a Szputnyiktól, nem is azt éreztem, hogy díszlettervező akarok lenni, hanem azt, hogy ilyen projektekben szeretnék dolgozni. Élesen emlékszem, amikor Duró Győző megmutatta felvételen a Csak egy szöget, és megértettem, hogy van még lehetőség a színházi térben.

A látványtervező alapszak után jött a díszlet-báb mesterszak a Képzőn. Neked fontos volt, hogy tanuld is a szakmát?

FA: Persze, én eleve bizonytalan vagyok magamban, szóval ez nagyon kellett.

KZS: Azt mondtad, volt affinitásod a festészet irányába. Ez folytatódott később valahogyan?

FA: Minimálisan; a fő érvem az volt, hogy festeni lehet úgy is, hogy mást csinál az ember.

KZS: Érdekes lenne amúgy szuverén kiállítást tartani a látványtervezőknek, vagyis a képzőművészet felől megmutatkoznunk. Nekem a grafika sokáig megmaradt: Kaposváron és a Katonában is csináltam plakátokat. Ma már ezeket profi grafikusok csinálják, de volt egy átmeneti időszak, amikor főleg az általam tervezett előadásokhoz én készítettem a plakátot. De ez nem panasz: annyira sűrű a főpróbahét, hogy képtelen lennék még a plakáttal, szórólappal is törődni.

FA: Ezt én is így érzem. Főleg a független színházi próbafolyamatokban a főpróbahéten rengeteg a praktikus teendőm, kellékeket kell visszacserélni, újakat beszerezni. Ez sokszor fáj, mert azt érzem, hogy az éjszakai világításon kellene ülnöm, ahol eldől, hogy fog kinézni, amit kitaláltunk. Szeretek apróságokkal bíbelődni, de a főpróbahéten már az egészre kellene koncentrálnom. Van egy lelki része is: ha sokat vagy jelen, a bizonytalan pillanatokban válaszolni tudsz a térrel, kellékkel, világítással kapcsolatos kérdésekre. Ideális helyzetben ilyenkor már nem csak a díszletet nézem, hanem az egész előadásra is tudok reflektálni. Ez bizalmi helyzet, ahol kilépek a munkaterületemből.

KZS: Pontosan ilyenek az én főpróbaheteim is. Nem jó, ha az asszisztens hív fel, hogy mi nem működött – ott kell lennem. A színészekhez talán kevésbé kerülök közel, mivel jelmezt nem tervezek, de akikkel a próbák során szorosabb viszony alakul ki, tudnak hozzám fordulni ötletekkel. Sokszor egy kellék tényleg megold egy szituációt, és jó, ha van bátorsága az embernek ezt a főpróbahéten javasolni a rendezőnek.

Beszéljünk akkor a rendezőkről. Zsolt, hosszú és változatos a pályád, de vannak visszatérő nevek: Ascher Tamás, Mohácsi János, Gothár Péter, Rusznyák Gábor, Bozsik Yvette, Novák Eszter és mások. Miért jó a tervezőnek, ha vannak állandó alkotótársai?

KZS: Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem – így alakult. Akikkel jó munkabarátság születik, ott egyszerűbb a kommunikáció, és gondolom, azért keresnek újra, mert értjük egymást. Mohácsi Jánosnál más is van: nála olyan kevés a kiindulási pont, hogy egy jó tér megválasztása meglendítheti magát az irodalmi anyagot is.

Az említett rendezők nagy részét talán az egykori Kaposvár fűzi össze, miközben, mondjuk, Aschernél a legtöbbször van egy drámaszöveg, Mohácsinál sokszor annyi sem.

KZS: Moha irányt mond. A Csak egy szögnél az első három-négy jelenet volt meg az elején, de tudta: ahogyan a cigányok megjelentek a kezdetekben, a végén el kell tűnniük. Voltak még témák az abortusztól a lakhatási problémákig. Egy vázlatot nem lehet konkrétumokkal leszűkíteni, viszont kifejezetten jól jön, ha asszociatív alapon közelít az ember. Néha persze jó lenne valami nagyon konkrétat belerakni, de a jelzésszerű díszletbe ez nem fér bele. Híres bohózatoknál, mint a Bolha a fülbe, a Veszett fejsze vagy a Black Comedy, nem lehet furcsa, absztrakt teret csinálni: a szereplők viselkednek abszurd módon egy reális közegben. Amúgy küldök neki ajánlatokat, és van, amit azonnal elfogad, mint például a nyíregyházi Illatszertár tervét. A Csak egy szög bonyolultabb volt: folyamatosan utána kellett menni az írott műnek, miközben a díszletet már elkezdték gyártani, ráadásul nem is Kaposváron, hanem Zalaegerszegen. Nehéz volt a pótmegrendeléseket úgy igazítani, hogy a premierre meglegyen minden. Az Egyszer élünk… eleje is megvolt, szinte realisztikusan kidolgozva, de közben mégsem. Volt egy konstrukció, ami alap lett a folytatáshoz. Munkásmozgalmi múzeumot képzeltem el: konkrét helyszínhez nem köthető térben vagyunk, ami képes az átalakulásra.

FA: Engem szoros munkakapcsolat köt össze Guelmino Sándorral, Ujj Mészáros Károllyal, Boross Martinnal, de Hegymegi Mátéval a legrégebbi az összefonódás. Vele közösen alakítottuk ki azt a munkamódszert, amit én más projektekbe is próbálok becsempészni. Igyekszünk minél több döntést nyitva hagyni, így meghagyva a variálás lehetőségét a próbafolyamat során. Nem akarjuk kényszerpályára ültetni a produkciót, ha az anyag organikusan másfelé haladna. Minél kisebb a színház, annál könnyebb ezt meglépni: ha én kommunikálok a kivitelezővel, és a folyamat nem megy át a nehézkes kőszínházi szisztémán, akkor ez működhet. Kicsit azt is érzem, hogy leválik rólam az a díszlet, ahol ez a folyamat már a próbák előtt lezárul.

Mondasz olyan példát, amelyikben útközben sokat változott a dolog, végül mégis elégedettek voltatok?

FA: A Sömmiben egyetlen gémeskút állt középen, aminél a műhelyben jöttem rá, hogy csak a vas- szerkezet kell nekünk. A Woyzeck díszletelemei teljesen a próbákkal párhuzamosan, napról napra alakultak. A Kohlhaas meg igazán műhelymunka volt, elvonulva Zsámbékon készült, és még a színé- szek is festették a díszletet. A Budapest Bábszínházban a Krabat a Fekete Malomban már csak azért sem tudott így működni, mert a bábkészítés jóval korábban elkezdődik. Ez sokkal kötöttebb folyamat, de a végeredménnyel így is elégedett voltam.

Úgy érzem, a gyártásba is aktívan bele kell folynotok.

KZS: Persze, de sajnos egyre rosszabbak a tapasztalataim. Van egy-két kivitelező, akit kénytelen voltam letiltani, mert munka-, idő- és anyagspórolás miatt külön jelzés nélkül változtattak a kivitelezésen. Kevés a jó szakember, lehetetlenek a munkakörülmények.

FA: És sokszor ők is túlvállalják magukat. A műhelyben a nagy munkák vannak elöl, az enyémek meg ott szomorkodnak hátul, és tudom, hogy még egy hétig hozzá se nyúlnak. Kis díszletekre eleve nehéz kivitelezőt találni. Egyre kevesebb a pénz, egyre drágább minden, és egy független produkciót ez akár ki is tud nyírni. Öt éve több tűz volt bennem, hogy megoldást találjak, de ma már sokszor csak vergődésnek érzem a kis színházak helyzetét.

KZS: Probléma az is, hogy a munkák összecsúsznak: ha nem vállalok valamit, mert már két premier van a naptárban, szinte biztos, hogy az egyiket lemondják, és hirtelen lesz egy üresjáratom. Nálam ma már csak egyetlen kritérium van: ne legyen két bemutató egy napon. Egyébként neked már van megrendelésed a jövő évadra?

FA: Az évad elejére sok, azután kevesebb. Tavaly különösen peches évadom volt, mert igyekeztem becsületesen kivárni az időket, hogy mindig felkészült legyek, de aztán sorra maradtak el a bemutatók. Akkor jöttem rá, hogy ezt így nem lehet, bátrabban egymásra kell vállalnom a munkákat. Téged az nem emészt fel lelkileg, hogy nem tudod magad odatenni teljesen, mert párhuzamos bemutatóra kell készülnöd?

KZS: Dehogynem; főleg, ha az egyik el is marad: a nem megvalósult bemutató előkészületei olyan sok időt elvesznek a másiktól, hogy a létrejött produkció látja a kárát. Sokat gondolkodtam már azon, hogy ha felkészülsz egy munkára, beleásod magad, de valami miatt nem valósul meg, akkor mi lesz az ott befektetett energiával? Ha nagyon beleszeretek valamibe, azt más munkákba át tudom plántálni, de az nem ugyanaz. Az anyagiak talán részben, de a szellemi befektetés nem térül meg.

FA: Én nem is feltétlenül a megélhetés miatt vállalom túl magam, hanem azért, mert nehéz nemet mondani. Fél az ember, hogy kimarad, hogy nem hívják. Kis csapatoknál cserbenhagyásként élem meg, ha nem vállalom a munkát, de közben meg a kőszínházi, pénzkereső munkáktól veszik el az időt, szóval lehetetlen igazságot tenni. Nem tudom jól összerakni az évet: ha a kicsikről lemo dok, az tűnik el, amit a legjobban élvezek.

Évi hány tervezésetek van most?

FA: Nyolc. Van, ami magától értetődően megszületik, de van, amire sok idő kell. Biztos, hogy a kevesebb ideális lenne. Nemrég jött az új szerelem, a báb- és gyerekszínház, amit még tanulok. Csináltunk a férjemmel, Bánki Gergővel egy előadást, A legcsinosabb óriást, ő játssza, én pedig a bábokat és a díszletet készítettem hozzá. Nagyon jó tapasztalat, hogy a magunk főnökei vagyunk: mindent mi csináltunk az ötleteléstől a kivitelezésig.

KZS: Volt olyan év, amikor 11 tervezésem volt, de ma már nincs ilyen. Kikoptam kicsit a forgalomból, de nem is ambicionálom ezt a mennyiséget: az évi 4-6 terv vállalható. Mohácsi János miatt Erdély fontos helyszín lett: kényszerpálya, de élvezetes is.

Anna, térjünk vissza a Képzőhöz: magas elvárásokat említettél. Ezek beigazolódtak végül?

FA: Utólag nagyra értékelem, amit kaptam, de amikor kijöttem, nagyon hiányoltam a gyakorlatot. Amikor először léptem be egy műhelybe, remegő kezeimben a kis rajzaimmal, nem tudtam, tíz férfinak hogyan kell előadnom a gondolataimat arról, amiről még én sem tudom, hogy micsoda. Ma is úgy érzem, hogy lehetett volna erre helyzetet teremteni. Azt viszont nagy dolognak tartom, hogy önállóan gondolkodó művészemberként definiáltak minket az első pillanattól. Csanádi Judit és É. Kiss Piroska számára alapvetés volt, hogy nem kiszolgáló személyzet vagyunk, hogy ér és kell is gondolnom valamit a műről, amin dolgozom.

KZS: Komoly hiányosság, ha a gyakorlatba nem voltatok bemártva, mert az kihat a kreativitásra. Az anyagban való matatás a szakma része és képzőművészeti visszahatása van.

A tervezés alkalmazott művészetként van számontartva, hiszen a rendező elképzeléseihez idomultok. Hogy is van ez az önálló alkotói státusz?

KZS: Nincs ezen mit szépíteni: én már elfogadtam, hogy ez alkalmazott művészet. Nekem nem volt egy Csanádi, aki olyat mondjon nekem, mint Annának. Nem csak a rendező, de a kivitelező, a költségvetés is szorosan fogja az ember kezét. Irigyellek is, Anna, hogy tudsz önálló produkcióval előállni.

FA: A tervezés teljes mértékben alkalmazott, hiszen az építési idő, a raktározás, a szállíthatóság, a színpadméret mind adott feltételek. A korlátok segítenek a tökéletes eredmény megközelítésében – én nem hátrányként gondolok ezekre. A kérdés az, hogyan találom meg magam egy rendezői koncepcióban. Amikor A legcsinosabb óriást csináltuk, azonnal éreztem a rendezőre rakódó terhek súlyát. Segít, ha magamat is tudom úgy pozicionálni, hogy érvényes véleményem legyen a produkcióról. Ha határozottan képviselem az ötleteimet, jobb lesz az előadásnak, mint ha csak követem a koncepciót.

KZS: Ez pontosan így van. A tervezői munkát, függetlenül attól, hogy milyen az előadás, képzőművészetileg meg lehet ítélni. Benedek Mari szokta mondani, hogy ő aszerint néz meg előadásokat hogy milyen fotók jelennek meg róluk. Ez nem minden esetben működik, de alapvetően igaz: a látványnak önállóan helyt kell tudnia állnia.

Hogy álltok a kritikával? És a kritika veletek?

KZS: A kritikusok bölcsész szemlélettel érkeznek ebbe az egészbe. Najmányi Lacival gondolkodtunk azon, hogy képzőművészeti kritikusok is írhatnának színházi előadások látványvilágáról, mert akkor új utak nyílnának, annak ellenére, hogy alkalmazott művészeti területről beszélünk.

FA: Én csak egyszerűen örülök, ha egy kritikában vannak mondatok a látványról. Engem főleg az érdekel, hogy a kritikus hogyan ítéli meg, hogy a látvány mennyire szolgálja az előadást. Önmagában a vizualitás értékelése kevésbé érdekes, de hogy mennyire sikerült a feladatot teljesíteni, az nagyon izgalmas. Ha valami értékelhetetlen képzőművészetileg, az baj, de önmagában nem jó egy előadás attól, ha lenyűgöző a látvány.

Szerző: JÁSZAY TAMÁS

Köszönet a MALÁT elnökségének!