gate_Bannergate_Banner
ÁtriumMagyar ÉvaRecirquelSzabó Gyula
  • facebook
  • instagram
  • 2022. augusztus 11., csütörtök
    banner_bigBanner3

    “A magam ura vagyok” – Interjú Vajda Boróka végzős színészhallgatóval

    2022. július 22., péntek 06:12

    Vajda Boróka a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színésznője és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős diákja. Életútjáról, egyetemi tapasztalatairól, és munkáiról Talán Vanda harmadéves teatrológus hallgató kérdezte.

    @Petru Cojocaru

    – Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, innen tudom, hogy már akkor is nagyon érdekeltek téged a művészetek. 

    Marosvásárhelyen nőttem fel, a Szabadság utcában laktunk, és mellettünk működött a Talentum Alapítvány. Ovis koromban oda jártam egy általános csoportba. Ott látta meg egy virágról készített rajzomat Kolumbán Kántor Zita, a rajzkör vezetője, és átkért az ő csoportjába. Később a művészeti iskolába mentem, festészeten jártam egész 12. osztályig, és ott is ő tanított, végigkísérte ezt az utamat. A rajzkör után át akartam menni a színjátszókörbe. Érdekes módon erre nem is emlékszem, anyukám mesélte. Úgyhogy ezután párhuzamosan jártam színi körre, és folytattam a rajzolást is.

    – Az előadóművészetek meg a képzőművészetek mellett ráadásul irodalommal, költészettel is foglalkozol, emelett egy Instagram oldalt is vezetsz Borobase – Boróbázis néven. Hogyan kötöd össze magadban ezeket?

    Hát, ami bennem van, a fene tudja, mi az, de mozgat rendesen… Szerintem azért maradtam végülis a színészet mellett, mert azt a tempót és energiát, amivel én száguldozom, a színpadon tudom igazán hasznosítani. Van, amikor arra van szükségem, hogy kiírjam magamból a dolgokat, van, amikor le kell festenem. Vannak érzetek például, amelyek határozottan képszerűen maradnak meg bennem és arra várnak, hogy egyszer kifessem őket magamból. Az első egyetemi években zavart, hogy nem tudok egyszerre mindegyikkel foglalkozni. Tele voltam kételyekkel, amelyek szép lassan elcsitultak. Akkoriban nagyon foglalkoztatott az a gondolat, hogy hogyan tudom a legfogyaszthatóbb, leghasznosabb formában az emberek számára átadni azt, ami bennem van. Mert van az úgy, hogy az ember nem jó színésznő, mert nem jön össze egyből valami. De ez rendben van. És az is rendben van, hogy olykor más formában, más művészeti ágban fogalmazódik meg az, amit a színpadon nem mindig sikerül felfedni. A folyton változó lényeget nehéz egyféle módon megragadni. Alkalmazkodni kell hozzá. Teljes összhang soha nem lesz bennem e téren, de talán pont ez tart mozgásban. Viszont azt már kezdem érezni, hogy ott belül van egy „bázis”, ha úgy tetszik, Boróbázis – ahova mindig biztonságosan visszatérhetek.

     – Ha valaki követ a közösségimédia-felületeken, akkor láthatja, hogy egy-egy írással, verssel, rövid videóval szoktál reflektálni a világ történéseire. Azt is tudom, hogy nagy természetjáró vagy. Mesélnél kicsit ezekről? Hogy éled meg a természettel és a művészettel való harmóniát?

    – Keresem. Spirituális lénynek tartom magam, szerintem mindenki az. Azt hiszem, hogy pont ezt felejtjük el sokszor. Ezért érzek késztetést, hogy keressem a találkozást másokkal, hogy ezeket a tapasztalatokat kiírjam magamból. Testi, lelki és szellemi lények is vagyunk. Gyerekkorom óta így érzek, viszont ez egy tabu általában a világban. Kerestem az útjait annak, hogy hogyan lehet ezen dolgok igazságát a legtermészetesebb, legbarátságosabb formában megmutatni. Amikor felidegesítenek a világ olykor radikális történései, akkor egy púderes kis posztban fogalmazom meg, amit gondolok, és ez is valahol nagyon ambivalens. Én soha nem tudtam az agresszió útját járni. A színházban megtalálom ezt is, hogy hogyan tudom az agressziómat kiélni. 

    r. Sebestyén Aba / Top dogs / Fotó: Kovács István

    – A művészetekben nagyon gazdag gyerekkori környezetből hogy kristályosodott ki számodra a színészi pálya?

    – A Talentum után egy hosszabb időszakra a Kamaszok színjátszó körhöz szegődtem, Kozsik József irányítása alá. Utána volt egy kis megszakítás, Korpos Kamillával csináltuk a Valahol Európában-t a Művész Kuckó Egyesület égisze alatt, Évát játszottam. Az volt az első nagy zenés szerepem, és Éva dalával felvételiztem a színire is. Utána jött az édesapám, Vajda György vezette Artsy M Theatre Group. Itt volt egy számomra nagyon meghatározó Alice tükörországban előadásunk Faragó Zénó (a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház színésze. A szerk.) rendezésében. Alá lehet húzni az egész Kamaszok időszakot. Ott alakult ki az a fajta csapatszellemre való igényem, ami nagyon sokáig végigkísért. Számomra ezek a színjátszó körök olyanok voltak, mint egy család. Az egyetemen valami megtörött, és ezzel küzdöttem is elég sokat az első három évben.

    – Változott ez a mesterin?

    Most, ötödév végén érzem azt, hogy megérkeztem. Ha mondanom kellene valamit a jövendőbeli egyetemistáknak, azt mondanám, hogy borzasztóan küzdened kell magadért. Nekem arra ment ki a játék, hogy visszaszerezzem azt, aki azelőtt voltam. Ezzel nem célom, hogy rossz fénybe állítsam az egyetemet, mert mindeközben nagyon-nagyon hasznos tapasztalatokra tettem ott szert, rengeteg technikai, elméleti tudást kaptam, támogatást, kritikát, új nézőpontokat a színházzal, a világgal kapcsolatban. Most azt mondom, hogy visszaszerezni, de talán az a jó szó, hogy megőrizni. Ha most elsőévesként arra kellene törekednem, hogy valamit végigvigyek ez alatt az öt év alatt, az az lenne, hogy megőrizzem azt a „valamit” mindenáron. Mert az az a forrás, a mag, a bázis, amiből szabadon tudok alkotni.

    Bizonyos dolgokat nem kell ép bőrrel megúsznia az embernek. Néha tényleg meg kell törni, csak nem mindegy, hogy hogyan. Ezért nagyon fontos a pedagógusok hozzáállása, hogy hogyan törik fel azokat a kis magokat, amelyeket friss diákként olykor tudattalanul hozunk otthonról. 

    r.: Balázs Zoltán / Félelemkeresők / Fotó: Rab Zoltán

    Első év első félévében volt egy kiértékelő beszélgetésünk az osztályvezetőinkkel, Harsányi Zsolttal és B. Fülöp Erzsébettel. Nekem akkor annyit mondtak, hogy „Boró, neked nagyon jót tenne, ha elköltöznél otthonról”. Olyasmire tapintottak rá, amit én akkor még nem láttam át. Viszont ha nem lett volna meg bennem feléjük a bizalom, valószínűleg sokkal hamarabb kétségbeestem volna, hogy esetleg valami nincs rendben velem. A színi egyetem olyan hely, ahol a sérülések talán fontosabbak, mint más szakmában, mivel sokszor ez az az anyag, amiből dolgozunk. Ám a személyes sérüléseket nem szabad hagyni, hogy beragadjanak és irányadóvá váljanak. Előbb-utóbb úgyis találkozni fogsz velük. Viszont az kérdés számomra, hogy mi az a forma, amivel el lehet érni egy olykor tudatlan diákban a változást anélkül, hogy az maradandó sérüléseket okozna. Vajon a durvaság a megoldás, az agresszió, a nyomás gyakorlása a másik félre? És ezeket a kérdéseket nem csak az egyetemre értem, hanem tanár-diák, mester-tanítvány, rendező-színész viszonyokra is. Sok tanárnak köszönhetem akár a durvaságát is, de főleg azt, hogy utána megkérdezte, „minden rendben?” Előfordult viszont, a színházban is, hogy sérülés történt, és nem szólt senki semmit. Ebben az esetben valami már hibádzik. Nagyon nagy a felelősségünk egymás iránt, szerintem ezen múlik az is, hogy milyen lesz „a jövő színháza”. A színházban egymásból építkezünk, egymást használjuk. Egymás hangszerei vagyunk. Ha megsérül a hangszer, nem cserélhetem le csak úgy. Meg kell javítani, ez pedig csak felnőtt és emberséges kommunikációval lehetséges. Én ebben hiszek. 

    – Ötödéven három előadásban játszottál (A kaukázusi krétakör, Félelemkeresők, Top Dogs). Melyik volt a kedvenc produkciód?

    – Egyértelműen A kaukázusi krétakör. Mindig úgy neveztem, hogy az osztályunk szívprojektje. Másodév végén megpályáztunk egy szakmai kirándulást, és Harsányi Zsolt elvitt minket a Katona József Színházba, ahol megnéztük A kaukázusi krétakört. Sírtunk. Mindannyiunkra nagy érzelmi hatással volt az előadás. Akkor jött az ötlet, hogy harmadéven mi is eljátsszuk a darabot. Kirobbanó lelkesedéssel dolgoztunk. Nagyon hálás vagyok, hogy én kaptam az Énekes szerepét, később az államvizsgámat is ebből írtam. Bele tudtam építeni a sokszínűségemet ebbe a szerepbe. Neki is nagyon sok szerepköre van: egyszerre benne van a cselekményben, egyszerre nincs. Szereplő is, de médium is. És hát mindeközben énekel. Hozzám is nagyon közel áll az éneklés. A próbafolyamat alatt nagyon sok alkotói energiát szabadított fel az is, hogy mi írtuk a dalokat. Rájöttem, hogy szeretek dalt írni, megéreztem ezt az oldalamat. Azon a pesti kiránduláson vettem egy ukulelét magamnak, és elkezdtem tanulni játszani rajta, dalokat írni. Ez nagyon szép kezdete lett egy másik útnak. Azóta Cári Tiborral (a temesvári színház zeneszerzője. A szerk.) csináltunk egy Shakespeare szonettek koncertet is. Nagyon örülök annak, hogy az énekes énem egyre inkább kibontakozik. Azt érzem, hogy a színház mellett ez lesz az, amit tényleg tudatosan szeretnék majd folytatni. 

    r. Harsányi Zsolt / A kaukázusi krétakör / fotó: Horia_Grigoraș

    A Félelemkeresők számomra nagyon nehéz, de ugyanakkor nagyon hasznos is volt. Balázs Zoltánhoz hasonló szakemberrel még nem találkoztam. Nagyon inspiráló személyiség, ezt sokan mondják, tényleg így van. A Félelemkeresőkben meghatározó volt a szigorúság. A szigorúság saját magamhoz: pontosság, figyelem a szakma iránt, az iránt, amit csinálok. Ha ezek a körülmények megvannak, később szabadabbá válik az ember. Ez a próbafolyamat megtanított arra, hogy tényleg nincs lehetetlen. Egyszerűen tőlünk függ az, hogy beleállunk a munkába vagy sem. Balázs Zoltán úgy állt hozzánk, hogy amit ő kér, annak a kétszeresét kell meglépnünk. Kezdetben ijesztő volt, és emiatt sokat sérültünk. Az viszont, hogy szakmailag hogyan kerültünk ki ebből a munkából, az is megkérdőjelezhetetlen. Érzem magamon, hogy megkomolyodtam a próbafolyamat alatt, az elvárásaim küszöbe már sokkal magasabban van. Nem mondta meg, mit hogyan kell csinálnunk, hanem gyakorlatban feltérképeztük saját magunkban a görcsöket, gátakat, amelyeket aztán azonnal szét is kellett bombázni. Nála fontos volt az „azonnal”. Nem volt olyan, hogy holnapra meglesz, hanem „most kell”. Tökéletességre ösztönzött minket. 

    A Top Dogs pedig most még nagyon friss. (Az interjú 2022. áprilisában készült. A szerk.) Felüdülés volt újra az osztállyal, az egyetemen dolgozni. Ez volt az az előadás, amelyben még azt érezhettem, hogy egyetemista vagyok, vizsgadrukk nélkül. Igazán felszabadulhattam.

    – Jelenleg a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának tagja vagy. Hogyan kerültél a társulathoz? Milyen volt elköltözni otthonról, egyenesen egy másik városba?

    A 2020-as covid-időszak alatt kerültem Temesvárra. Miután a tavaszi-nyári időszakban össze-vissza járkáltam a Maros-partot, a Hétfákat és az Aleeát, feltöltődtem, és azt mondtam: vágjunk bele! Úgy mentem Temesvárra, hogy nincs mit veszítenem. Önmagamat szerettem volna odaadni, nem pedig játszani valamit. Nagyon jól esett megmutatkozni a versenyvizsgán, egyszerűen együtt lenni azokkal az emberekkel, akikkel talán együtt fogok dolgozni. Van egy, azt hiszem, indián mondás, valahogy így szól: „Ahova el szeretnél jutni, de még nem vagy ott, küldd előre a szívedet, és úgy fogsz megérkezni, hogy ott már a szíved vár rád.” Így mentem oda, és fel is vettek. Úgy volt, hogy ősszel kezdek Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott próbáival, csakhogy anyukám elkapta a koronavírust. Nekem már össze volt csomagolva a bőröndöm, mégsem indulhattam. Az első hét próbafolyamatot online csináltam végig úgy, hogy még nem is találkoztam az új kollégáimmal. Aztán meg én kaptam el a koronavírust, aztán mások, szóval nehezen beinduló munka volt, de valahogy megérkeztem. Kezdetben nem volt könnyű megszokni az új helyzetet. Minden lépésemért felelősséget kellett vállalnom, mert nem mindegy, hogy mikor zárom el a csapot, meg nem mindegy, hogy úgy hagyom-e a gázt. Ezek a pici dolgok összeadódtak a próbafolyamatok alatt. Viszont nem éltem meg olyan nehezen, mint az egyetemi éveimet, pedig ez talán még sokkal nehezebb kezdet volt. Lehet, hogy azért, mert Temesváron már azt éreztem, a magam ura vagyok. Amikor bekerültem az egyetemre, egyáltalán nem voltam az. Úgy éreztem, minden „úrnak” szolgálni kell, csak magamnak nem. Temesváron teljesen más impulzusok érnek, és más tartalékokat is használok a munkámban, mint itthon. Itthon, amikor a szobámban vagyok, nagyon sok inspirációt kapok akár a kamaszkoromból, akár a gyerekkorból. Sokszor segítenek, de meg is kötnek az emlékek. Most már inkább a temesvári színházban szeretném megtalálni magam. Szabadabbnak és frissebbnek érzem az ottani ingereket.

    Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram