Tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló Németh Gábor íróval, az SZFE osztályezető tanárával készített nagyinterjút az univerzitas és az autonómia szétválaszthatatlanságáról, az SZFE “jövőjéről”, a szolidaritás hiányáról.

A teljes interjút ITT olvashatja.

Mi az, ami az autonómiáról elsőre eszedbe jut?

A szabadság. Az autonómia tükörfordításban önrendelkezést jelent, és erre nézvést alapvető kérdés egy intézmény vagy személy esetében, hogy szabad-e a sorsát meghatározó döntéseiben. Az életem elmúlt fél éve ennek a szabadság-autonómia párosnak a jegyében telt. Már csak azért is, mert ez nemcsak a Színház- és Filmművészeti Egyetemet érinti, hanem a teljes magyar felsőoktatást is. Hiszen rövid időn belül minden egyetem át fog esni ezen a „modellváltáson”. A politikai értelemben vett szabadság felől nézve mindezt: a tanszabadságot újonnan sértő folyamat ez, ám nem különösebben meglepő fordulat, csak egy újabb eleme annak az alig leplezetten totalitariánus rendszernek, amit illiberális demokráciának neveznek ebben az országban. De hát az „illiberális demokrácia” valójában antidemokrácia  – contradictio in adictio.

…az autonómia, egy művészeti egyetem autonómiájának elvesztése nem csak egy intézmény szervezési kérdése, valójában minden mást is érint

A művészet értelmezhetetlen szabadság nélkül. Egy művészeti alkotás forgalmazásánál szóba kerülhetnek művészeten kívüli szempontok, de ha az alkotás folyamatát bármilyen elv szerint korlátozzák, akkor valami nagyon fontos elem, tulajdonképpen a lényeg tűnik el belőle. Aki művészetet csinál, az közben nem lehet semmire tekintettel, még magára a művészetre sem.©Keravin Deraton

Mi lehet egy olyan embernek a lelkében, aki a művészet szabadságának korlátozására törekszik?

Egyrészt szép, kövér kognitív disszonancia – biztosan lehet neki olyanja, nem? Nyilván egy ilyen nyílt, kendőzetlen szándékra, amit te itt most megfogalmazol, arra egy ilyen ember – élénk derültség a teremben – egész biztosan azt mondaná, hogy ez totális félreértés, egyáltalán nem erről, hanem az igazságról van szó! Állítólag van valamiféle víziója –, amit önmagában sem tudok komolyan venni, merthogy inkoherens: magát konzervatívnak nevezi, ám ha valaki a klasszikus konzervativizmus alapszövegeit olvasta, akkor tudja, hogy olyan messze van tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Egy ilyen ember azt hiszi, hogy nincs, nem lehet a valóságnak olyan szelete, ahol ne azt a megkérdőjelezhetetlen igazságot kellene érvényesítenie, amit éppen preferál.

Előttük is voltak, utánuk is lesznek… Valaha a tűr, tilt, támogat Aczél György-i hármasa sem működött, működhetett tökéletesen -, nem tudják, nem tapasztalták-e, hogy a művészet ledobja szükségképpen magáról a külső, korlátozó szándékokat?

Ahogy Enyedi Ildikó mondta az egyik nyilatkozatában az efféle, udvarinak nevezhető kultúráról: „Az ilyen korszakokban is születnek művészeti alkotások, csak éppen később senki nem emlékszik rájuk”. A produktivitás szempontjából is értelmetlenek ezek a törekvések, mert az ilyen alkotásokra tényleg nem szoktunk emlékezni, ha mégis eszünkbe jut, maximum röhögni szoktunk rajtuk, ha éppen ahhoz van kedvünk. Másfelől, persze, a legvéresebb önkényuralom idején is születik szabad művészet, a dolog természete szerint.

Aki a kultúrát szeretné keretek közé szorítva korlátozni, meghatározni, az öngyilkosságot követ el végső soron, nem?

Szerintem is. Ismerős algoritmus, először a politikában, gazdaságban, aztán a sajtóban és most a kultúrában is megvalósul: egyfajta retrográd utópia, mely szerint az egész Kárpát-medencében mindenki egyszerre fog lélegezni, és ugyanazt a három ostobaságot fogja gondolni. Aztán pedig, nagyjából fél perc múlva, megdöglik az unalomtól.

Avagy nem lehet-e, hogy csak meg akarnak felelni egy tőlük elvárt képnek, és ezért a kommunikációban, az öltözködésben ez a lumpenproli mentalitás?

Igazából nehéz nyomon követni, hogy mi mit tükröz: ha sugallok egyfajta értékrendet, amit aztán visszakapok a rajongóimtól, akkor az már úgy jelentkezik, mint egyfajta tömegigény. Egyfajta fura, meddő pingpong, ami oda-vissza fluktuál, és közben tényleg generál valamiféle értékrendet. Valóban érdekes volt látni, ahogy ennek a hatalomnak a rendszerébe beépült emberek egyszer csak elkezdtek olyan ún. kulturális értékeket preferálni, amelyekről közben nagyon nehéz elképzelni, hogy bárki is jó étvággyal fogyasztaná. Emlékszel, amikor valaki egyszer csak azt nyilatkozta, miután aláadományoztak egy egész sajtóbirodalmat, hogy ő egyébként a „másik oldalt” olvassa, mert ott a szakmához értő újságírók írnak olvasható újságokat?

Nem lehet elég a színház egy részének kiszakítása, igazán kell minden?

Orbán abban a tekintetben nyílt, hogy mond valami elképesztőt, aztán idővel kiderül, hogy azt komolyan is gondolta. Ahogy azt is megmondta korábban, amikor egy jelentéktelen intermezzo erejéig elvesztette hatalmát, hogy legközelebb nem lesz kivétel. Ennek a szép vállalásnak aztán mostanára  egész Magyarország lett az áldozata. Az Ilyenember a mindent akarja. A mindent is.

…és mi szép csendben tűrjük Legalábbis nem igazán látok itt és most magam körül belorusz állapotokat az utcákon…

Hogy látszólag egy viszonylag rendezett világvárosban, egy belakható teraszon isszuk a viszonylag jó kávénkat, és mégis olyan, mintha közben valami fura fátyol fedné el a valóságot, nem? Soha ilyen mértékű nem volt a társadalmi rétegek elszigetelődése, a szolidaritás minimuma sincsen meg. A mi ügyünkben is nagyon jól látszik ez. Ha a kék szemű cipőfelsőrész-készítőkre halál várna, akkor ezt a barna szemű cipőfelsőrész-készítők viszonylag nagy nyugalommal végignéznék. Esetünkben például a teljes magyar felsőoktatás gyakorlatilag némán figyeli ezt a történetet. Néhány tízre tehető azoknak az oktatóknak a száma, akik ebben az ügyben megszólaltak, és nem ezen az egyetemen dolgoznak. És ezt az egészet a Magyar Rektori Konferencia némán, kussolva végignézi, közben megválasztja Mocsai Lajost alelnöknek.

…mintha abban bíznának, hogy velük ilyen úgysem történhetik meg…

Így van, pontosan ez történik! Megvannak azok a pici egyeztető körök, a spanok, akik révén mi azért mégis valahogy majd ki fogunk tudni csusszanni. Majd szólva lesz a, itt egy tetszőleges becézett férfinév következik, és az elintézi. Az Istennek se kockáztatunk semmit, amíg teljesen nyilvánvalóvá nem válik: hogy nem, mi sem fogjuk megúszni.

…azon gondolkodom, hogy kellett-e mindehhez külsődlegesen túlságosan nagy erőket beinvesztálni?

A szolidaritás hiányának eléréséhez? Ez valószínűleg  régebbi történet, több évszázadra visszanyúló probléma az, amire most rákérdezel.  A  társadalmi csoportokat egymás ellen kijátszani, az összes olyan kis közösséget ellehetetleníteni, ahol a szolidaritás kis körei kialakulhatnának –,  ez elég tudatosnak látszik, és persze valószínűleg erős hagyománya is van.

…így aztán teljesen normális – ha innét tekintünk rá –, hogy a kultúra szabadságának elvétele már fel sem tűnik, hatalmas ellenállást nem indít.

Lehet ennek a hozzáállásunknak még egy eleme, ami nem feltétlenül lokális, kelet-közép-európai: az úgynevezett posztmodern kultúra polifonikussá vált, nem lehet koncentrikus körökbe rendezni. Kicsi, lényegében szubkulturális bugyrokban fogyasztjuk a kultúrát, így a bugyrodon kívül történtek eleve el se jutnak hozzád. Ízlés- és véleménybugyorban élsz, és amíg ezt semmi nem sérti, addig a többi szubkultúra valami távoli, homályos, tejüvegen át felsejlő dolog marad, valahol a tudatod horizontján a francban. Amíg be nem hatolnak abba a komfortzónába, amiben kulturálisan tartózkodsz – nem tennék különbséget mély, magas és egyéb kultúrák között, mert ez egy kultúraszerkezeti probléma –, addig igazából nem is leszel szolidáris, mert nem is tudod, hogy kivel kellene szolidárisnak lenned. Még azok az emberek sem tudják, akiktől egyébként nincsen föltétlenül messze a felsőoktatás világa, hogy mit jelent az a szó: szenátus, vagy hogy miért fontos az universitas eszméje, az egyetem autonómiája. Azoknak jelent valamit, akik éppen egyetemre járnak, vagy még van valami élményük, emlékük arról az időről.©Keravin Deraton

Jut eszembe: bugyor… A színházi szakmáról, ahol szinte mindenki mindenkivel dolgozik, dolgozott már  együtt,  azt gondolnád, hogy egybugyrú, avagy ezek szerint az elmúlt harminc évben sem volt már az?

Valamiért – nem kell hosszan magyarázni – a Stílusgyakorlatok jutottak most eszembe. Szerintem a magyar színháztörténetnek egyik meghatározó eseménye. Három csodálatos karakter: Dörner György, Bán János, Gáspár Sándor. Három zseniális színész, akik éveken, évtizedeken keresztül játszottak együtt, zseniálisan. Három ember, három különböző életút. Egykor közeli barátok, együtt végezték a főiskolát, a színpadon úgy érezték egymást, mint a futballban egy összeszokott belső hármas. Ma valószínűleg nincsen olyan dolog, amiről ugyanazt gondolnák. Valamikor a ’80-as években, a Mozgó Világ szétverése után a lap szerkesztői és meghatározó szerzői együtt fociztak nagyon-nagyon sokáig. Gellért-Kis Gábor, Czakó Gábor, Esterházy Péter, Kodolányi Gyula – sorolhatnám azokat, akik gondolkodásukban később igen messzire kerültek egymástól. Ezek az emberek tökéletesen egyeztek az akkori rendszer elutasításában. A foci után együtt beültünk sörözni, szóra sem érdemes konszenzus volt, hogy ami van, az nem nevezhető se jónak, se demokratikusnak. Majd egyszer csak eljött ennek a baráti társaságnak az életében az a pillanat – ez talán a rendszerváltás után lehetett, akkor már átköltöztünk az én egykori gimnáziumom, a Berzsenyi Dániel Gimnázium salakos pályájára –, amikor kijött az öltözőből négy ember MDF feliratú pólóban. Abban a pillanatban megéreztem, hogy itt most valaminek vége van. Vége abban az értelemben, hogy azoknak a kölcsönös tiszteleten, együtt hümmögésen alapuló együttléteknek, melyek egyébként nagyon mély nézetkülönbségeket fedtek el, azoknak most vége. Ezek a mély nézetkülönbségek elkezdtek artikulálódni, a társaság tagjai elkezdték egymást diszkvalifikálni, az egész egyre jobban széttartott, aztán szét is esett.

A teljes interjút ITT olvashatja.

Szerző: Csatádi Gábor