Kádár János és Rákosi Mátyás játssza a főszerepet a Katona József Színház új bemutatóján. Spiró György Főtitkárok című darabját Zsámbéki Gábor állította színre, szereplői létező, történelmi személyek, s a szöveg java eredeti forrásból született. Az alkotókat, Spiró György írót, Zsámbéki Gábor rendezőt kérdezte a Magyar Narancs.

A Főtitkárok két évvel ezelőtt jelent meg Sajnálatos események című folytatásával együtt, és Kádár János 1946-1989 közötti „munkásságára” fókuszál. Arról szólva, mi okozta Kádár történetében a legnagyobb meglepetést, Spiró György úgy fogalmazott: „Hruscsov 1958-ban ki akarta vonni a szovjet csapatokat Magyarországról, és Kádár nem engedte. De azt sem tudtam, hogy Kádárnak milyen jelentős szerepe volt a Rajk-perben. Egyik korszakban sem hangsúlyozták túl.”

Arról szólva, a kötet megjelenése után egyből úgy érezte-e, hogy színre kell állítani, Zsámbéki Gábor elárulta: „(…) Ez az ötödik Spiró-darab, amelyet rendezek, és bizonyos tekintetben eltér a korábbiaktól. Ugyancsak korlenyomat, annyiban mégis ellentétes a korábbiakkal, hogy nem kitalált szereplőkről van szó, és nem az ő életre keltésükhöz kigondolt mondatok hangoznak el. A Főtitkárok egy-értelműen dokumentumdráma, amit más feladat volt megrendezni; például nem szeretek vetítést használni, egyértelműen a színészi munkát tekintem érvényesnek, és a többi eszközt – így a vetítést – távolról sem tartom olyan fontosnak. De most szükség volt rá, mert erőteljesebben akartam hangsúlyozni, hogy milyen élesen került szembe egymással az állami ideológia, az államilag irányított médiában megjelent kép, és a dokumentumok által erősen perlő valóság.”

„Amit soha nem fogunk megérteni, az ennek a kornak a pszichózisa. Elolvassuk a különböző rettentő történeteket, köztük számos nagyszerű írást, de akkor sem tudjuk megérteni, hogy miért élteti Rajk még a kivégzése előtt is Sztálint és Rákosit, és Kádár a börtönből kijőve miért azt kérdezi meg elsőként, hogy hogy van Rákosi elvtárs” – fejtette ki Zsámbéki Gábor.

Arról szólva, hogy a jelenlegi helyzet ugyanígy drámába illő-e, Spiró György úgy vélekedett: „Lesznek, akik ebben a korban is találnak majd drámaiságot, és nem lesz feltétlenül nehéz dolguk. Arról tudok írni, amit lelkileg és szellemileg át tudok élni, aminek a csíráit elő tudom csiholni magamból, amit, ha a múltról van szó, hátrafelé még éppen be tudok látni. Nem vagyok Shakespeare, ezért előfordult, hogy jámbor lévén bizonyos típusú gonoszságokat nem tudtam a lelkemben előidézni, és emiatt némely témáimat nem is tudtam megírni. A dokumentumok tudnak segíteni, ha már összegyűjtötték őket, ezúttal ez történt. Nem tudok leleplezőbb mondatokat kitalálni, mint amilyeneket ők maguk mondtak, meghagytam hát az ő fogalmazásmódjukat.”

„Az igazi kérdés nem az, hogy az én drámáimat játsszák-e, hanem hogy lesz-e még színház. Ha igen, mikor, és több lesz-e a ripacskodásnál” – nyilatkozta nemrég Spiró György. A kérdésre, ennyire rosszul állunk-e, azt felelte: „Nagyon nehéznek látom a helyzetet. Erről Gábor többet tudna mondani.”

„Nehéz kérdés, és nem csak a magyarországi helyzetet és a magyar színházakat érinti, egy rövid válasz csak buta panaszkodás lenne. A kulturális emlékezet fakulásának korát éljük, és az elfonnyadását sok tényező segíti. A művészet, bár országonként eltérő mértékben, hasadékokba szorul vissza, a ,,kulturális ipar” pedig gőzerővel, hatalmas méretekben nyomul előre” – tette hozzá Zsámbéki Gábor.

Legát Tibor interjúját a Magyar Narancsban olvashatják.