Bács Miklós a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színházi Karának professzora tartott mesterkurzust Hegedűs D. Géza és Ifj. Vidnyánszky Attila osztályának augusztus 22. és 28. között. Rátóti Zoltán rektor és Herczeg Tamás intézetvezető az Uránia Nemzeti Filmszínházban fogadta professzor urat. Találkozásuk remek alkalom volt arra, hogy sorra vegyék a két egyetem közötti nemzetközi együttműködési lehetőségeket. B. Török Fruzsina készített interjút a professzorral az SZFE.hu-nak.

A kurzus negyedik napjának a végén milyen tapasztalatokról tud beszámolni?

Kivételesen érzékeny és tehetséges hallgatókkal van szerencsém dolgozni. Az elmélyült műhelymunka, különösen egy ilyen intenzív egy hetes kurzus mindig olyan, mint egy alkotás. Ahogy maga a tanítás is az. A művészetnek és a tanításnak is van megtervezett és nem megtervezhető része. Ez a pár nap, ami mögöttünk van, tele volt meglepetéssel és rácsodálkozással.

Mi tekinthető tervezhetőnek?

A cél, amit szeretnék elérni a hallgatók fejlődését illetően. Semmi más.

Mi a kurzus tematikája, feladata?

A mostani műhelymunka témája a maszkmunka.

A hallgatók találkoztak már a tanulmányaik alatt ilyesfajta feladattal?

Tudomásom szerint nem. Ennek a fajta munkának szigorú beosztása van. Megvan a maga fejlődési dinamikája, pontos időpontja minden részmunkának – amit igyekszünk is betartani ahogyan csak lehet, hiszen négy maszk-családdal érkeztem, s mindezt egyetlen hét alatt, ami – mondanom sem kell, nagyon kevés idő.

Mire lehet elegendő ez az egy hét?

Arra, hogy megismerkedjen a hallgató egy fizikai struktúrában való építkezéssel, s ha érdekli, tovább tudjon majd haladni egy nagyobb mesterrel. Számomra elég, ha ez idő alatt érvényes kérdéseket fogalmaz meg a hallgató a szakmával kapcsolatban. Sőt, tovább megyek, ezek a kérdések lehetnek akár filozófiai kérdésfelvetések is. Ha kapcsolatot tudnak teremteni a mostani munka és az eddig tapasztaltak között. Amennyiben ezek megvalósulnak azalatt a rövidke idő alatt, az már nyereség.

A bennük felmerülő kérdéseket megfogalmazzák és kimondják?

Vannak kérdések, amiket valóban feltesznek, és vannak, amik ugyan megszületnek bennük, de nem feltétlenül mondják ki. Egyelőre hazaviszik. Dédelgetik magukban, dolgozik bennük. És ez így jó. A következő lépcsőfok már az lesz, hogy megfogalmazzák és fel is teszik kérdéseiket. A legjobb kiinduló pont természetesen a kíváncsiság.  És ez az osztály nagy örömömre roppant kíváncsi. Érdekli őket a szakma, kiváló adottságokkal rendelkeznek, bátrak, érettek, és ami nekem mindig meglepő, hogy ez a korosztály már komoly szakmai gondolkodással rendelkezik. Ezt a szakmai gondolkodást bővítjük most ezzel a kurzussal. Ami egyelőre még idegen és távol áll attól, amit egy főiskolán vagy egyetemen általában tanítani szoktak, de meggyőződésem, hogy elengedhetetlen a szakmai fejlődésükben.

Miért fontos ez a fajta munka? Milyen muníciót kapnak ezzel a hallgatók?

Nehezet kérdez. Engedje meg, hogy kérdését nem feledve, kicsit távolabbról induljak el. Zenész családból származom, és látva a szüleim mindennapos heroikus munkáját a hangszerrel, vagy apám esetében a partitúrával, valahogy a színészet ehhez képest nekem felszínesebb műfajnak tűnt. Ez sokáig bosszantott. Úgy éreztem, hogy sokkal több segítségre lenne szükségem ahhoz, hogy valóban megértsem a szakmát. Kerestem a törvényszerűségeket, ami nem egy stílushoz kötődik, hanem sokkal mélyebben gyökerezik. És itt kanyarodnék vissza a kérdéséhez: első kérdésem a hallgatókhoz az volt, hogy véleményük szerint szakma-e a színészet vagy sem.

Hogy reagálnak a fiatalok egy ilyen kérdésre?

Leesik az álluk.

Ha megállapodunk abban, hogy a színészet szakma…

…ebben az esetben tárgya van. Na de tudjuk, hogy mi a tárgya? A zenészek esetében tudjuk… Az orvosok esetében is… És mi a helyzet a színészettel? Tehát indokolt a kérdés a hallgatók felé – ha megegyezünk abban, hogy a színészet szakma –, hogy mi a munkánk tárgya? Persze az is lehet válasz, hogy nem szakma. De akkor maradnunk kell azon a szinten, hogy a színészet „csak” ihlet, spontaneitás, nyitottság, és még sorolhatnám.

Mit válaszoltak a hallgatók?

Minden hallgatómnak felteszem ezt a kérdést, és az első reakció mindig a gondolkodás. Ez is érdekes… hogy nincs azonnali és egyértelmű válasz. Szép lassan megszületnek az első megoldások, amik nagyon sokszínűek. A közös gondolkodás során szoktunk eljutni ahhoz a válaszhoz, hogy a mi szakmánk tárgya a cselekvés. Ami olyan phenomenon, amit nehezen tudok tudunk megszülni, vezetni, megérteni, szabályait kutatni. Ezt a phenomenont – amit cselekvésnek, akciónak nevezünk –, kell a színésznek megszülni. Ez a folyamat – ha nagyon leegyszerűsítem –, három struktúrához vezet. Egy pszichés struktúrához, egy fizikai struktúrához és egy lúdikus (fogalmi) struktúrához. Ezekben a struktúrákban kell a színésznek megszülnie magát a cselekvést. A mostani kurzus tekintettel arra, hogy a legtöbbször a pszichés struktúrában dolgoznak a hallgatók, fizikai struktúrára épül. Ezért a maszk, aminek fantasztikus képességei vannak. Elfed, ugyanakkor felfed dolgokat, megtanít egy olyan szerkesztésre, ami áthelyezi a hangsúlyt a testiségre és a fizikai cselekvésre. Éppen ezért megkerülhetetlen stációja a színészképzésnek. Sok iskola van, ami ezt előszeretettel használja, és még több, ami nem. Azért fontos arra a megállapításra jutnunk, hogy a színészet bizony szakma, mert egy megadott fokig készülhetünk rá. Ha megmaradnánk annál a gondolatnál, hogy ez csupán egy ihlet, akkor bezárhatnánk az színészképzéseket. Épp ezért meggyőződésem, hogy tanítható/tanulható része a szakmának olyan profi szintre emelhető, ami egy bizonyos szint alá nem engedi süllyedni a szakmai színvonalat. Ezt kell elérni minden színészképzésben. Abban a percben, hogy a hallgatók képesek megkérdőjelezni a szakmájukat annak érdekében, hogy megértsék azt, jó úton haladnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ihletet kizárnám, vagy a megfogalmazhatatlan tehetséget ne fogadnám el, ezek mind nyilvánvalóan léteznek.  Itt felmerül egy újabb bonyolult kérdés: mit értünk tehetség alatt? A színház esetében, ha valaki rendelkezik azzal az adottsággal, hogy érzékeli a cselekvést – ami persze még fejleszthető is –, az maga a tehetség.

És ez még mindig kevés…

Természetesen, ez még csak a kiindulópont. Az ihlet nem szerkeszthető, de a művészet nemcsak ihlet. Az iskola profit alkot, aki képes a szerkesztésre. Az, hogy ezt a profi munkát a hallgató az egyéniségével és a tehetségével hogyan fejleszti majd az évek során művészi szintre, az már az ő egyéni útja.

Pontosan milyen maszkokkal dolgoznak a hallgatók?

Számszerűleg negyvenöt maszk van jelen. Négy nagy család. Az első a semleges vagy nemes maszk, a második a larváris maszk, a harmadik a karakter maszk és az utolsó család a comedia de l’arte nagyon pontosított maszk-család. Ebből a mi közös maszkmunkánkból hiányzik az utolsó lépcső, a piros orr, ami a bohóc legkisebb maszkja. Erre sajnos ebben az egy hétben nem jut idő, ahogy a többire sem igazán, éppen csak belekóstolunk ebbe a műfajba.

Tud-e ez az egy hét elegendő muníciót adni a hallgatóknak ahhoz, ha folytatni szeretnék a maszkmunkát?

Egyedül semmiképpen. Ez az egy hét megadhatja az étvágyat ebben a struktúrában való munkára, de a folytatáshoz kell majd a segítség. Nem csupán a szakmai vagy technikai kérdések miatt, hanem azért is, mert a hallgatóknak szükségük van egy tanúra. Nem szeretem a mester megnevezést, mert meggyőződésem, hogy a hallgatónak az válik a javára, ha azt érzi, hogy egy kollégával van kapcsolatban. Ez a status különbség nem egészséges a művész világban. Nagyon fontos, hogy érezzék van egy tanúja annak az útnak, amit ők bejárnak.

Az interjút készítette: B. Török Fruzsina