Ez már a tizedik alkalom, hogy a vegyes képességű, sérült és ép táncosokból álló alkotócsapat, az ArtMan Egyesület megrendezze inkluzív táncestjét a Trafóban. Az egyesület ifjúsági csoportja, az ArtMenők tagja, Rozi koraszülöttként jött a világra, egy fertőzés miatt pedig babakora óta sönttel él. Tavaly jelent meg Belső tenger című könyve, aminek segítségével a saját történetén keresztül inspirálja, segíti sorstársait, és igyekszik felnyitni a társadalom szemét arra, hogy észrevegye és segítse az érintetteket. Az ArtMan különleges előadásának alkalmából Kováts Laura Rozáliával és édesanyjával, Kováts Adél színésznővel, a Radnóti Miklós Színház igazgatójával beszélgetett a Marie Claire.

A teljes interjú ITT érhető el.

Arról szólva, hogyan zajlik az ArtMenőkkel közös munka és hogyan készült az Átváltozások, Kováts Rozi elmondta: „Alapvetően két csoport van az ArtMenőkön belül: a gyerekek, a tinédzserek és a felnőtt csoport. Amikor előadást készítünk, általában ez a két csoport együtt dolgozik, és egy nagyon jó közösség alakul ki. Az Átváltozásokkal januárban kezdtünk el foglalkozni. Vannak olyan gyakorlatok, amik az előadásmódunkat fejlesztik, és megtanuljuk, hogyan kell színpadon létezni. Érdekes volt számomra az anyával és Nagy Márkkal, a Radnóti Színház színészével való közös munka, akik szintén benne voltak az előadásban.”

Kováts Adél hozzátette: „Minden belülről indul ki, minden improvizatív, és ebből a felszabadultságból kapcsolódnak egymáshoz a fiatalok egy abszolút erőszakmentes közegben. Nyilván az érintett embereknek még nehezebb a kapcsolódás, mert a legtöbbjüknek több időre van szüksége, ezért a közös alkalmakból és a produkció elkészítéséből ki van zárva a teljesítménykényszer.”

Kováts Adél szerint az embereket nagyon megérinti az előadás és az biztos, hogy általa átértékelnek sok mindent a saját életükben és társadalmi vonatkozásban is, miután megnézték: „Egy társadalom annyira érett, ahogyan az idősekkel, a betegeivel, azokkal a csoportokkal törődik, akik a leggyengébb láncszemek. Én a magam részéről mindig mindenben támogatom a rászorulókat, úgyhogy fontosnak tartanám, hogy ezt a döntéshozók is mérlegre tegyék, mert az ArtMan tagjai nem tudják, hogy a jövő évben egyáltalán el tudnak-e indulni, ugyanis jelen pillanatban ennek az egyesületnek egy fillér támogatása sincs a következő évi működésére. Azoknak a civil szervezeteknek is folyamatosan meg kell mérettetniük és pályázniuk kell írniuk a működésük fenntartásáért, akik már nagyon sokat bizonyítottak. Arra lenne szükség, hogy bízzanak bennük, és legalább az alapműködésük támogatását biztosítsák számukra. Ők egy közösségi hálót képeznek. Ha ez a háló beszakad és az érintett emberek ki fognak potyogni belőle, és ezáltal mindannyian kevesebbek leszünk. Például az ArtMan Egyesület láthatóvá teszi azt a problémát, ami nagyon sok helyen egyszerűen el van takarva: azt, hogy az érintettek nem jutnak közösségbe, nem láthatóak. Pedig ez napi szintű szükséglet lenne mind nekik, mind a nevelő családnak, és azoknak is, akik esetleg egy halmozottan fogyatékos embert segítenek és ápolnak.”

Arról szólva, mit tapasztaltak, hogyan segít a művészet azoknak, akik valamilyen tartós betegséggel vagy sérüléssel élnek, Kováts Adél elmondta: „Az ArtMan abban segít az érintett embereknek, hogy teljes értékűen tudjanak egymáshoz, illetve másokhoz is kapcsolódni egy hihetetlenül elfogadó és profi közegben. A munkát és a mozgáskorlátozottakat segítők támogatják, és van egy gyógypedagógusuk is, akinek az autizmus a szakterülete.”

Rozi pedig úgy fogalmazott: „A művészet testileg-lelkileg gyógyít, felszabadít és érzékenyít. Kerámiáztam, szabad festészetet alkalmaztam, tagja voltam a RÍM-nek (Radnóti Ifjúsági Műhely – a szerk.), most pedig az ArtMannak. Kicsi koromban énekeltem, táncoltam, én művészlélek vagyok, a művészet mindig is az életem része volt. Nem véletlen, hogy a könyvemben is írok róla. De az is nagyon fontos, hogy milyen környezetben csináljuk, mert egyáltalán nem elhanyagolható az, hogy valahol elfogadnak-e vagy sem, van-e idő és tér arra, hogy a saját tempódban, a saját értékítéleti szinteden tudsz gyógyulni. Nagyon sok érintett ember számára ez az a közeg, ahol ki tud bontakozni és teljesen önmaga lehet, megfelelési kényszer nélkül, feszültségmentesen tud ellazulni, és korlátait ledöntő módon képes dolgozni saját magával. A társadalom különböző emberekből áll, más-más testi, szellemi és érzelmi érettséggel, képességekkel rendelkezünk. Mi azt képviseljük, hogy a táncban sem lehetnek korlátok, vagyis, hogy a korlátaink nem akadályozhatják a táncot és az abban rejlő kifejezési módot. „Áldott az, aki sohasem siettet, és ezerszer áldott az, aki nem veszi ki a munkát a kezünkből, hogy megtegye helyettünk, mert sokszor csak időre, és nem segítségre van szükségünk” – szól az idézet.

A teljes interjú ITT érhető el.