A filmrendező a Prágai Előadóművészeti Akadémia díszdoktori címét október 30-án vette át a cseh fővárosban. Tarr Béla hamarosan az Európai Filmakadémia életműdíját is átveheti – számolt be a Papageno.
Beszédében kifejtette: „Előbb az életet kell megtanulni, a forma és a stílus ránk talál magától. Arról szól az egész, hogy az élet ezer és ezer fogalma közül vállaljuk fel azokat, amelyeket fontosnak és érdemesnek tartunk arra, hogy megosszuk másokkal is.”
A világhírű rendező a 70-es évek második felében a Balázs Béla Stúdióban, a “Budapesti Iskola” dokumentarista fikciós műhelyében kezdett filmeket készíteni. Pályakezdéséről így nyilatkozott a Film.hu-nak: “Amikor fiatal voltam, nem filmrendező akartam lenni, hanem filozófus. Azt gondoltam, hogy a filmezés csak egyfajta eszköz arra, hogy a világot megváltoztassuk, vagy valamilyen módon hassunk rá. Eszköze a világ megismerésének és megváltoztatásának – ez volt a kiindulópont. Azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy valamit tudjak a világról, be kell mennem az életbe. Így önszántamból elmentem munkásnak. A hajógyárban dolgoztam lángvágó segédmunkásként – még ma is tudok vasat vágni.”
Ugyanebben az életműinterjúban Formanek Csaba kérdésére így válaszolt: “A kezdetekkor úgy éreztem, hogy az igazi problémák szociális jellegűek, és ha ezeket a társadalmi-politikai problémákat megoldjuk, akkor az élet jobb lesz. Amikor azonban elkezdtem egyre jobban érteni, egyszer csak arra kellett rájönnöm, hogy ez nem igaz: nem csak társadalmi és szociális kérdésekről van szó. A problémák ennél mélyebbek, valójában ontológiai jellegűek. Ahogy az ember egyre jobban süllyed bele ugyanabba a körbe, és egyre mélyebbre ássa be magát, akkor lehet látni, hogy egyre kétségbe ejtőbb minden. Azután pedig arra jössz rá, hogy még csak nem is csupán ontológiai problémákról van szó, hanem ezek már kozmikusak. Eljutsz odáig, hogy van a természet, vannak a távlatok, és akkor jön a Sátántangó végtelensége.”