Október 27-én hetvenöt éves Szacsvay László Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, a nemzet színésze. 

Budapesten született pedagógus szülők gyermekeként, édesapja, Fehér Tibor íróként több verseskötetet és ifjúsági regényt is jegyzett. Felmenői között van Szacsvay Imre, az 1848-49-es szabadságharc mártírja, a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazója és felolvasója, továbbá Szacsvay Imre, a 19. század második felének jeles Shakespeare-színésze, a Nemzeti Színház örökös tagja.   

A versek szeretete terelte a színház felé, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1971-ben végzett. Diplomáját kézhez véve a Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol egyik nagy szerepet kapta a másik után, a Nemzeti egyik vezető színésze lett. 1982-ben az újonnan létrehozott Katona József Színház alapító tagja lett, ahol olyan nagy sikerű előadásokban lépett színpadra, mint Csehovtól A három nővér és a Platonov, az Ahogy tetszik, a Julius Caesar, A vihar és a Szeget szeggel című Shakespeare-művek, Jarry Übü királya, Ibsentől A vadkacsa, Euripidész Médeia című műve, Spiró György Koccanása, Gorkij Barbárok című drámája, A kétfejű fenevad című Weöres Sándor-mű vagy Tersánszky Józsi Jenő és Grecsó Krisztián Cigányok című darabja, Kerékgyártó István Rükverce, Peter Weiss M/S című drámája, Borbély Szilárd Az olaszliszkai című műve, Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja és a napjaink kivándorlásáról szóló Illaberek.   

Több hangszeren, hegedűn és zongorán is játszik, zenei tudását számos darabban megcsillogtatta, a többi közt a Mi ez a hang? (Dzsesztetés) című előadásban, amelyben a Katona színészei a megszokottól eltérően elsősorban zenéltek és énekeltek. Tíz éven át lépett fel a Budapest Orfeum című zenés összeállításban – Császár Angelával és Benedek Miklóssal – kuplékkal és sanzonokkal, a nagy sikerű előadás zenei anyaga hanglemezen is megjelent. 2013-ban a Sufniban Pianínó címmel mutatták be Szép Ernő-estjét legjobb barátja, Benedek Miklós rendezésében. Mindezek mellett fellépett több olyan előadásban is, amelyet Bozsik Yvette táncművész koreografált.   

Gyakran szerepel más színházak produkcióiban, színpadra állt a Ruttkai Éva Színházban, a Turay Ida Színházban, a Karinthy Színházban és az Orlai Produkció előadásaiban is.   

Több mint negyven filmben láthatta a közönség, olyan alkotásokban játszott, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Szívzűr, a Nyom nélkül, a Te rongyos élet, a Csapd le csacsi, a Megint tanú, a Presszó, a Zimmer Feri, a Kalózok, a Hippolyt, a Perlasca – Egy igaz ember története, az S.O.S. Szerelem, a De kik azok a Lumnitzer nővérek?, a Casting minden, a Tüskevár című családi film vagy a világhírű magyar mentőkutya történetét bemutató Mancs. Állandó szereplője volt az Életképek című népszerű tévésorozatnak, amelyben kutyájával, Báróval tűnt fel hetente a képernyőn, és játszott néhány éve a Kossuthkifli című televíziós roadmovie-ban is.   

A sokoldalú színész szinkronszerepei mellett rajzfilmfiguráknak is kölcsönözte hangját, köztük a Micimackó Nyuszijának vagy a Macskafogó 2. Harvey-jának. Több hangoskönyve is megjelent, szívesen olvasta fel Gerald Durrell Állati történeteit vagy P. G. Wodehouse írásait.   

A kiváló karakterszínész inkább csapatembernek, mint „szólistának” tartja magát. Véleménye szerint a színészetet nem kilóra mérik: egy jó mondat vagy nézés sokszor ér annyit, mintha valaki elmond nyolcvan oldalt, de senkit nem érint meg. A pályán számára fontos az alázat, a pontosság, a kollegialitás és a partnerre való odafigyelés, valamint a lámpaláz leküzdése, ő maga színpadra lépésre várva sakkozik vagy keresztrejtvényt fejt, mindezek mellett sokra tartja a humort és öniróniát.   

Szacsvay Lászlót 1978-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 2001-ben érdemes művész, 2013-ban kiváló művész lett. 2014-ben a nyíregyházi Vidor Fesztiválon megkapta a szakmai zsűri által odaítélt életműdíjat, 2015-ben a nemzet színészének választották.

Alkat: Sokféle állatfaj van ebben a szakmában, van, aki így gondolkodik, van, aki másképp. Én is ismerem az olyan mondatokat, mint hogy „szükségem van az inspirációra”. Így nyilatkoznak a bátrabbak, és akik maguk szeretik intézni a sorsukat. A gyávábbak jobban szeretnek biztonságban lenni. Van, aki elmegy szabadúszni – én úgy meghalnék. Sosem voltam kitalálóember, sosem kértem és soha nem is adtam vissza szerepet. De tagadhatatlanul van ebben egy kis restség, egy kis beletörődés a sorsomba. Talán mindennél többet ér, ha az ember érzékeny a humorra, így sokkal könnyebben elviselhetők a dolgok. És én ezzel az ajándékkal meg vagyok áldva, rendelkezem öniróniával, egy kis szarkasztikus, másnak nem ártó gúnnyal. Sokkal jobban jár az ember, ha a rossz dolgokon röhög egyet, mint ha bosszankodik.

Léghajó: A színészt arra kell nevelni, hogy nagyon sok mindent kibírjon. Azzal nem szabad foglalkozni, hogy én most egy olyan szerepet játszom, amit nem bírok. Akkor bele lehet halni, akkor abba lehet hagyni. Ehhez a pályához hozzátartozik a tehetségen kívül egyfajta idegrendszer és önkontroll, hogy a dolgokat a helyükre tudja tenni az ember. Ilyenkor azt kell gondolni, hogy eljátszottam, hál’ istennek túl vagyok rajta, majd jön egy másik. Fölösleges dolgokkal nem szabad foglalkozni, és nem szabad a negatív érzéseket gyűjtögetni. Van elég baja az embernek, mit zsákoljon még, a rossz dolgokat nem szabad cipelni. Olyan ez, mint a léghajó, ki kell dobni, ami nem kell.

A színész: A színész érzékeny ember, nem csak a pislákoló vagy lángoló exhibicionizmus működik benne. Van, aki ezt a helyén tudja kezelni, és van, aki belehal.Ennek a szakmának van egy „jó barátja”, az alkohol, vagy ha külföldön körülnézünk, a drog.Sokszor nagyon nagy a nyomás, amit én is tapasztaltam, amikor egy-egy előadás nagyon sikeres volt. Lemegy a függöny, kialszanak a fények, aztán az ember kimegy az utcára, és kész a tudathasadás: az előbb még több százan ünnepeltek – most mi van? Most akkor ki vagyok én? Ezt le kell tudni csengetni. Van, akinek sikerül egy pohárral, van, akinek több kell. Nincs recept. És ha bukás van, és nincs az az érzés, amit szerettünk volna, ugyanez van.

Profi: A fiataloknak azt szoktam mondani, amikor fáradtak: na, kisfiam, a profit az különbözteti meg az amatőrtől, hogy az amatőr lehet zseniális, fantasztikus, de a profinak akkor is játszania kell, amikor nincs hozzá kedve. Sokszor játszottam harminckilenc fokos lázzal vagy pelenkában, lelki vagy másmilyen válságban. De a színházban töltött idő ajándék: legalább azzal tölti az ember, amit szeret.

Nemzeti Színház: Főiskolásként ott gyakornokoskodtam, majd a diploma után Zsámbéki Gábor hívott Kaposvárra. Ez 1971-ben történt. Akkor diplomáztam, akkor nősültem. A nejem 16 éves volt, engedéllyel tudtam elvenni. Friss házasként lemenni Kaposvárra egyenlő lett volna a válással. A Nemzetibe viszont hazamentem. Főiskolásként boldog voltam, amikor Sinkovits Imre vagy Kálmán György visszaköszönt. Pár évvel később partnerek voltunk. Tudathasadásos időszak volt, utólag döbbentem rá, hogy 1971-től ’75-ig a Nemzeti Színház vezető színésze voltam. Főszerepeket játszottam 1600 forintért. Akkor eszembe se jutott, hogy miért csak ennyit kapok, és egy kicsit más is volt az az összeg, mint ma. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek táján sokszor négy előadásom volt vasárnap.

Na, erre találj rímet!: Akkoriban úgy működött a fejem, hogy amelyik ruha ki volt rakva az öltözőben, azzal jött a szöveg. Nem azt mondom, hogy nem volt baki, de mástól félt az ember. A Téli regében átvettem Tomanek Nándor fiától, Gábortól egy szerepet, mert ő vidékre szerződött. Addig a Florizelt játszottam, a hősszerelmest a Téli regében, de rettenetesen irigykedtem a Mufurc szerepére, mert az volt az én világom. Tomanek Gabi távozása után megkaptam, és ettől két jelenetem lett Őze Lajossal és Kállai Ferivel. Micsoda különbség! Őzével bizony megesett, nem is ritkán – pedig ez verses történet –, hogy ugrott két oldalt vagy hármat a szövegben. Ez még nem lett volna gond, ugrottam vele, de aztán visszaugrott! Na, erre találj rímet!

Kritika: A Nemzeti Színházban a ’73-as A revizor-ban volt egy jelenet, amiben úgy kellett feküdnöm, hogy csak középen voltam kitámasztva. Rajz Jani bácsi lényéből fakadóan a lábamat egy párnán az arcához szorította, úgy tartotta, Básti művész úr viszont nem tartotta a fejemet párnával sem. “Taknyos főiskolás fejét nem fogom fogni!” – három éve voltam tagja a színháznak. Mindegy, ezt tudni kell kezelni: akkor az ember úgy részeg, hogy hasizomból megtartja magát, hiszen nem meri megmondani, hogy a Básti nem tartja a fejét. Életem egyik legnagyobb kritikáját kaptam tőle, mert a premier után éreztem, hogy elkezdi tartani a fejemet, tehát befogadott.

Katona: Nem volt ez forradalom. Jöttek a hírek, hogy balhé van a Nemzetiben, ütközések stb. Aczélnak jutott eszébe, hogy a nyolc éve bezárt Katona József Színház ne a Nemzeti kamarája legyen, hanem önálló társulatként folytassa a munkát. Olyan csapat jött össze, amelyről szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy szinte mindenkire színházat lehetett volna alapítani.

Hapták-színész: Én a kezdet kezdetén hapták-színész voltam, ami azt jelenti, hogy haptákban állva mondogattam, hogy “igen, igazgató úr”, “igen, világhírű rendező úr”. Ma meg arra nevelik a színészeket, hogy kreatívak legyenek, ami rögtön behozza a demokráciát a színházba. Én mindig azt mondtam: a színház halála a demokrácia. Képtelenség mindenkit végighallgatni, aki baromságot beszél. Kell egy olyan vezető – a rendező –, aki tiszteletet parancsol, felkészült, akinél nem tudnak jobbat mondani. Kell egy kohéziós erő, ami összetart egy produkciót. Én többnyire ilyen emberekkel dolgozhattam: Marton Endrével, Major Tamással, Sík Ferenccel, később Zsámbéki Gáborral, Székely Gáborral.

Bozsik Yvette: Én mindig imádtam a mozgást, a balettet. A dolog úgy történt, hogy a Veres Pálné utcai közértben összefutottunk Yvette-el, és megkérdezte, hogy nem akarom-e eljátszani az öreg gavallért A csodálatos Mandarin-ban. Mondtam, hogy boldogan. Erre annyit mondott, hogy akkor gyere, hozzál papucsot. Ötvenéves voltam, hát miért ne kezdjek balettozni? Fölléptem az Operában mint táncos! Voltam három hétig Párizsban, Szöulban. Hát nem megérte átmenni a közértbe?

Csavar: Sokat dolgoztam, sok kicsit. De nincs kicsi. Mi az, hogy kicsi? Én jó csapatembernek tartom magam, mert részt tudok venni egy dologban csavarként akár, de csavar nélkül nincs gépezet.

Kiló: Szoktam mondogatni, hogy a színészetet nem kilóra mérik. Ha elmondok nyolcvan oldalt, és a kutyát nem érdekli, akkor minek? Ha van egy jó nézésem, és arra emlékeznek, az talán többet ér. Ha néha megtisztelnek egy komolyabb feladattal, annak persze örülök. Ha nem, akkor sem megyek a Dunának, hanem elmegyek máshova dolgozni, mert hál’ istennek hívnak másfelé is. Egész életemben dolgoztam, nem volt olyan, hogy hónapokig-évekig ne lett volna munkám. Elég hosszú idő után először vagyok tapson a Cigányok-ban. Játszom a Vadkacsá-ban és a Barbárok-ban is – igaz azt már levették – de egyikben sem kerülök tapsra. Ha fél nyolckor végzek, mi a fenének várjam meg a végét, ki emlékszik arra, hogy valaki bejött és mondott valamit másfél órával ezelőtt? Lehet, hogy illene megköszönni a tapsot, de én szeretném akkor megköszönni, ha adtam is valamit. Sokféleképpen meg lehet ezt fogalmazni, én úgy fogalmazom meg, hogy nagyon magas szinten elindítom az előadást. Valamit ki kell találni az embernek, hogy hogyan kompenzáljon. Mindent összevetve legszívesebben kihívnám párbajra, aki adta a szerepet, de nem ezt teszem, hanem legjobb tudásom szerint megcsinálom.

 Ne habozzunk!: Sokszor eszembe jut, ahogy az anyám egy színházi élményéről mesélt: „Gyerek voltam még, láttam egy színdarabot, nem tudom, mi volt a címe. Arra sem emlékszem, hol láttam, kik játszottak benne. De volt benne egy cseléd, az átment a színpadon, csuklott egyet, és azt mondta: »Ámlegetnek! « És ez megmaradt.” Én úgy sejtem, hogy ez a mű talán az általunk is játszott Klotild néni lehetett, a Vaszary-darab a Karinthy Színházban. Egri Kati játssza a cselédet, és van benne egy ilyen „ámlegetnek” mondat. Valami olyasmi, hogy vidéki asszony, cseléd vagyok, nem úgy intéztem a dolgokat, ahogy kellett volna, és valakik emlegetnek. De hogy ezzel mit akarok mondani? Azt, hogy nem fontos, miről szól a Klotild néni, csak az, hogy abban van az „ámlegetnek”. Én is így vagyok ezzel. Például a Csapd le, csacsi! -ban van egy mondatom: „Na, menjünk, ne habozzunk!” A taxisok is imádták. Múltkor két részeg – azt hittem, hogy belém akarnak kötni – odaimbolygott hozzám. Amikor megláttak, nevettek, hátba veregették egymást, és azt mondták: Itt a járda, és menjünk, ne habozzunk! Aztán mentek tovább.

Szeretik: Én is így érzem, és ez jó érzés, de sokszor én nem szeretem magamat. De ez nem baj, míg más nem tudja. Vannak bevallott és nem bevallott vágyaim, elveim, amelyekhez nem voltam elég erős. Nem voltam elég bátor, hanem gyáva, tutyimutyi, rest, vagy hogy fogalmazzak. (…)  Sok lehetőség elment mellettem. El tudja képzelni, mit éreztem, amikor Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjében nem lehettem benne, holott aláírt szerződésem volt? Én lettem volna a féllábú. Azért nem adott ki Marton Endre a színházból, mert a Hölderlinben én voltam az öregdiák fiatalon, Avar Pista játszotta a Hölderlint.

Milyen érzés hivatalosan is a nemzet színészévé válni?: Ellentmondásos. Garas Dezső halállistának hívta. Tudomásul kell venni, hogy mindjárt hetven vagyok, és az élet mulandó. Aki ezzel nincs tisztában, az nagyon butuska. (…) Nem az a dolgunk, hogy kitüntetéseket gyűjtsünk be, bár hál’ istennek akad egy-kettő, nem is akármilyenek. Ország-világ előtt kimondom, a nemzet tizenkét színésze közül mindenki Kossuth-díjas! Hát ide nekem azt is, különben ki fogok lógni a sorból!

Fiatalok: Beszélgetni már ritkábban beszélgetek, mert sok a fiatal a társulatban, és amiről ők beszélnek, azt nem értem, amiről meg én beszélnék, azt ők nem értik. Ezzel együtt nagyon jól érzem magam fiatalok közt. Most például Veszprémben játszom csupa gyerekkel az Aranycsapat-ban. Úgy szólítanak, hogy Szacsy bácsi, az anyjuk szemit, de mit mondjon egy tizen- vagy huszonéves egy hatvanhárom éves embernek? Az ember ejt egy könnyet, aztán megszokja.

Mindig: Színházat csinálni szerintem mindig van értelme, mert talán egyedülálló fóruma a gondolatközvetítésnek. Megismételhetetlen: aki ott van aznap, az kap valamit. Ha a tévét kapcsolja be, ott nem mondanak igazat. Ha az egyik oldal mond valamit, a másik biztosan az ellenkezőjét állítja. Nem lehet zöldágra vergődni. A régi rezsimben lehetett tudni, ki az ellenség. Hát most mondja meg valaki, hogy ki az!

Élet: Akárhonnan nézzük, én most már az összegzésnél tartok. Hogy mi vár rám, mire leszek még alkalmas, arra magam is kíváncsi volnék. Legnagyobb kincs az egészség, ezt nekem, a prosztatarákból kigyógyult csókának elhiheti. Már másfél órája itt ülünk a kávézó teraszán, jókat röhögünk, aztán felülök a biciklimre és bemegyek játszani a színházba. Ez az életem.

Forrás: Színház.org, MTI, Magyar Nemzet, Origo, Magyar Narancs, Szabadföld, boon.hu