Zubornyák Zoltán gondolatai – a színművész, rendező Major Tamás Székely Gábor és Zsámbéki Gábor osztályában végzett az SZFE-n.

Tizennégyen ültünk, szemben az osztályfőnökök. Major, Székely, Zsámbéki. Második emelet, az osztályunk. Izgatott csend. Osztálynapló. Névsorolvasás. Major körülnéz a sok dioptria mögül. „Azt ugye tudják, hogy mi itt magukat nem fogjuk megtanítani semmire?”

Puff. Na, gondoltam, akkor talán most kellene elszaladni, minek vagyunk itt? Aztán az a négy év… szépen lassan derengeni kezdett, mire is gondoltak ezek ott hárman.

Nem arról szólt az életünk, hogy ŐK megmondják mit és hogyan, és ŐK megrendezzék a sikereinket. ŐK közvetítsék vagy tollba mondják az igazságot. (Van igazság? Kinek az igazsága? Ahogy Nádasdy Kálmán mondta: mindenkinek megvan a maga vacak kis igaza…)

Magunknak kellett kikínlódni minden percet, minden apró eredményt, ők csak segítettek a megtalálásukban. “Fedezzék fel önmagukat!”, “Aki ide bejön, magukra kíváncsi, nemránk.” Közben kőkeményen irtottak mindent, ami sablonos, mindent, amiről azt hittük, hű, de jól áll ez nekem, milyen helyeske vagyok.

S próbáltunk reggel, délben, este, hétköznap és hétvégén, ünnepnap és vasárnap, mindig. S félévente megmutattuk mit tudunk. A tehetség csak pillanatnyi állapot, mondta Székely.

Nekünk a vizsgáink olyanok voltak, mintha a tanári kar beült volna egy óránkra. Nem volt bajusz, meg szakáll, meg festés, meg jelmez, semmi, de semmi eszközt nem használhattunk, csak magunkat és a fantáziánkat.

Alázatot, fegyelmet, munkabírást, a színház elpusztíthatatlan szeretetét és az emberi természet legmélyebb igazságainak és titkainak megértését, s a kíméletlen önkritika igényét – ezt kaptuk. Példaként. Példamutatásként.

Ez a szakma egy életre szól, olyan mint a dohányzás, abba lehet hagyni, de leszokni róla nem lehet soha, mondta Major. S valóban, az első mondattól tart a legutolsóig. S ami a kettő között van, az vagyunk mi magunk.

Forrás: Zubornyák Zoltán facebook oldala