1952. október 9-én született Kiss Mari Jászai-díjas színésznő. Az alábbi összeállítással őt köszöntjük.
Kiss Mari pályájáról:
14 évesen benevezett a Ki mit Tud? táncdalénekesi kategóriájába, de a városi selejtezőn kiesett. Középiskolás korában nyékládházi lakóhelye és a miskolci gimnázium közötti napi vonatozás sok időt adott a verselemzésekre, így – a szerinte csak félkész állapotú – Külvárosi éj című József Attila versszavalatával 3. helyezett lett egy országos szavalóversenyen, amelyet a televízió is közvetített. A gimnáziumban gyomorfekélyt is szerzett, ugyanis az éjszakáit inkább versolvasással, mint a matematika órákra való felkészüléssel töltötte, ami miatt sokat izgult. Ekkor még tanítónő szeretett volna lenni, mégis inkább a Színművészeti Főiskolára jelentkezett, ahová elsőre felvették. A főiskola elvégzése után a Madách Színházhoz szerződött. Majd 30 év tagság után, 2008-ban a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja lett. 2019-ben szabadúszó lett, saját bevallása szerint élvezi az új életmódot.
Kiss Mariról saját szavaival:
Színház: A színház hatalmas közösségi varázslás. Nagyon nagy élmény a közös taps, aki kapja annak is, és aki adja annak is. Én is szeretek tapsolni, tudok rajongani azért, ha olyan alakítást látok. Soha sem felejtem el Tordy Gézát az Ügynök halálában. Háromszor sírtam el magam: egyszer a bemutatón, aztán amikor gratuláltam neki az öltözőben, majd másnap, amikor főztem a húslevest. Amikor eszembe jutott, ahogy előrement a színpadon, az a megtört ember, még küzdött a családjáért és az életéért, miközben már nem volt semmije, az az őrületes csalódás, és ahogy azt átadta nekem…. De jó volt, mert a sírás is gyógyít és a nevetés is felszakít valamit.
Előadás: Ha az előadás valami igazán emberivel foglalkozik, megtalálja a nézőjét. Én magam is csak olyan alkotásokat tudok nézni, amelyben sorsokat látunk. Az emberek vágynak az érzelemre, vágynak emberi sorsokat látni és átélni. A néző is nyilván érintett tud lenni, vagy annyira hat rá az előadás, hogy képes megélni velem együtt.
Nézők: A színésznek egyetlen szempontot kell szem előtt tartania, mégpedig a közönséget. A komoly színészek mélységes alázattal vannak a néző iránt.
Színész: Igazán az inspirál, ha a rendezőtől megkapom a kellő szabadságot. Fantasztikus, ha úgy lehet együtt dolgozni, hogy mindkettőnkben jelen van a bizalom egymás iránt. Ha ez valamiért hiányzik, akkor az egész egyszerűen nem működik. A színészek 90%-a hiperérzékeny, éppen ezért egy tekintettel, egy szóval a színészt meg lehet ölni, és be lehet zárni. Ha a színész nem képes megnyílni a próbák során, akkor nem jön elő titok. Mert mindig az az izgalmas, az emberi, a belső titokzatosság, ami aztán majd képes megmutatkozni a színpadon.
Igaz: Mindig törekszem az igazra. Szeretek próbálni: előfordul, hogy sok kanyar után találom meg a legegyszerűbb utat. A legegyszerűbbet – vagyis a legjobbat. Van néhány kollégám, akik kis szerepet játszanak a Liliomban, és mégis: amikor megszólalnak, akkor pontosan tudom, hogy amit csinálnak, az tökéletes. Azt nem lehet jobban megcsinálni. Ez engem le tud nyűgözni.
Pálya: Ez egy fájdalmas pálya, annak ellenére mondom ezt, hogy én boldog, kiegyensúlyozott embernek tartom magam. De tudom, milyen hullámvölgyeim voltak, hányszor voltam lent, sokszor éppen akkor, amikor mindenki azt hitte, életem legboldogabb pillanatait élem meg. Álmatlan éjszakák tömege, amikor az ember úgy érzi egy próbafolyamatban, hogy tévúton van, beköltözik a torkába és a szívébe egy kis lakat, és nem nyílik meg, akkor nincs segítség. Ez borzasztó, és ez nem csak velem van így, mindenki mással is. Miután lemegy a függöny, néha olyan az ember lelke és a teste, mint egy üres henger, a miből elszállt minden. Egy szerep igazságát megtalálni, úgy, hogy csak ott, akkor és csak úgy hangozhasson el, az olykor nagyon fájdalmas tud lenni, mint egy szülés, egyszerre csodálatos és kínszenvedés.
Család: Csodálatos szüleim voltak, és csodálatos családban nőttem fel. Apukám szerintem egy őstehetség volt, anyukám pedig nagyon intelligens asszony. Bükkaranyoson, ebben a kis faluban, ahol éltek, mint műkedvelő kis társaság színházat csináltak. Kulturális életet éltek, közösséget alkottak. Apukám főszerepeket is játszott. Ez az egész nagyon szép volt, úgyhogy különösebben nem rázta meg őket az én színészi ambícióm.
Kezdet: Nagyon fiatalon már azzal töltöttem az időmet, hogy versekkel foglalkoztam, aztán el is kerültem egy szavalóversenyre, amit a televízió is közvetített. Várkonyi Zoltán is zsűritag volt, aki bátorított, hogy jelentkezzek a Színművészeti Főiskolára. Már akkoriban eléggé elszánt voltam, bár valószínű, ha nem vettek volna fel elsőre, talán nem lett volna bátorságom még egyszer megpróbálni a felvételit.
Történelem: A történelem nem hagyott nyomot a pályámon, nem voltam soha ellenálló, nem vettem részt szamizdatos gyűléseken sem. Nem akarnám magam ilyennel fényezni. Fiatal voltam, lelkes és örültem a szakmámnak. De a rendszerváltás előtti időben az volt a fontos, hogy az érvényesülés milyen útját választotta az ember. Azok a kollégáim, akik odacsapódtak a párthoz, sokkal jobban érvényesültek. Emlékszem több kollégámra a színházi világból miután párttagok lettek, lakást kaptak, mert a rendes párttagokat a Fővárosi Tanács megsegítette önkormányzati lakásokkal. Így ment ez akkoriban. De ahogy látom, ez a fajta rendszer most is működik. Ha az éppen hatalmon lévő mindegy melyik pártnak az uszályában vagy, az érvényesülésed egész egyszerűen könnyebb, a lehetőségeid jobbak, mint a körön kívülieké. Ugyanakkor a körön kívüliek a szabad emberek. Ha körön kívüli vagy, ugyan sok mindenben hátrányt szenvedsz, viszont bátran a tükörbe nézhetsz, ugyanis az eredményeidet csakis a saját képességeidnek köszönheted.
Anglia: Emlékszem gyerekkoromban mindenki a Szabad Európa Rádiót hallgatta, de mégis behúztuk a függönyöket, titkolózni kellett. Idősebb kollégák gyakran mesélték, hogy a Színművészeti Főiskoláról hogyan rúgtak ki embereket egy-egy rosszabbul elsült tréfa miatt. Szüleim arra tanítottak, hogy soha ne mondjak senkinek semmit, s ebben a szellemben is éltem az életem. Fontos volt észben tartani, hogyha külföldre utazol, nem ajánlatos leveleket hozni-vinni, nem tudhattad, mi van benne. Persze mikor kint éltem egy évet Angliában, hoztam haza levelet, de ez már annyira rég volt.
Madách Színház: Bár erről soha, sehol nem beszéltem, titokban Várkonyihoz vágytam a főiskola után is. Pedig szerencsés voltam, szinte bárhova mehettem volna; egyetlen helyre nem hívtak, a Vígszínházba. Békés András és Kerényi Imre osztályában végeztem; így aztán – az Operaházba mégse mehettem – elszerződtem a Madáchba. Áhítat volt bennem, amikor odakerültem. Nem tudom, a mai fiatalok ismerik-e ezt az érzést, de attól tartok, hogy a kor kineveli belőlük a tiszteletet az idősebbek iránt; minden téren. Az a megrázó, tudod, hogy a színészet egyébként is a pillanat művészete. Volt, nincs.
Távolságok: Ma már nincsenek távolságok. Miről is maradhat le az ember? A dugókról, ami Budapestet tönkreteszi. Borzasztóan élvezem, hogy az életem délelőttönként nem arról szól, hogy parkolóhelyet keressek valamelyik színház körül, mert az őrjítő. Pest gyönyörű, de nem működik. Szombathely hangulatos és kedves város, ráadásul jó ízű a vize.
Színházat alapítani: Másra, jobbra, frissebbre vágytam – ezért jöttem el Szombathelyre. Ráadásul elsőnek lenni, megalapozni valamit – kiváltságos helyzet. Felelősség. Ha 100 év múlva valaki utánanéz, hogy kik voltak Szombathely első állandó társulatának tagjai, a névsorban az én nevemet is megtalálja. Furcsa, jó érzés. (…)
Más: Egy kisebb városban más a társulati létezés. Együtt indulni valakikkel, elsők között lenni, alapítani valamit, az más helyzet, mint amikor már évtizedek óta működik valami, és ahhoz csatlakozunk.
Szombathely: Rengeteg szeretetet és kedvességet kapok itt Szombathelyen. … Úgy érzem itt magam, mintha egy jó filmben lennék. Budapesten sok a stressz, a rohanás, az agresszivitás. Mindezektől eltekintve persze gyönyörű város – de mégis úgy érzem, hogy ez itt, ez a „normális” élet. … Szóval én nagyon szeretem ezt a várost. Bűbájos és nyugalmas. Művészet pedig bárhol teremhet.
Hit: Nagyon hiszek benne, hogy a közönség szívét értékkel is meg lehet hódítani. Kell a dráma, kell a katarzis – a nézőnek, de a színésznek is. Jó lenne, ha megtalálnánk a sokféleségben egységes, saját arculatot.
Idő: Fontos, hogy jól bánjak a rendelkezésemre álló idővel. Annyi szépség, érdekesség van körülöttünk. Annyi mindent el kellene olvasni, meg kellene nézni. Szeretnék például eljárni a szimfonikusok koncertjeire; persze nem tudok, mert esténként dolgozom. De már kitaláltam, hogy meghallgatom a délelőtti főpróbákat. Aztán itt van a közelben – a Király utcában lakom – az a csodálatos könyvtár. Mostanában mit olvasok? Nemrég fejeztem be Bartis Attila A nyugalom című regényét – hát, az nehéz könyv, nyomasztó élmény. Utána muszáj volt rögtön Szabó Magdához fordulnom, hogy egy kicsit elringasson. Úgy érzem különben, hogy mióta itt vagyok, az életem olyan, mint a habos torta: a finomságokat kapom most.
Harcosság: Rám nem lehet pecsétet ragasztani. És amikor lehetőségem van, olykor-olykor lehet érzékeltetni, mit gondolok a világról. De harcosságot csak úgy szabad vállalni, hogy amikor megszólalsz, akkor brilliánsan okosakat mondasz. Mint például Ascher Tamás! Ha butaságokat beszélsz, mindent leírsz, amit addig csináltál. Én egyenesen élek, csak azt a munkát vállalom el, amit jónak látok, ami értéket képviselhet. Nem szeretném lelkileg nehezen megélni azokat az éveket, amik még adódnak. Itthon puffogok enélkül is eleget!
Kilométerek: Úgy gondolom, mindenkinek, aki nem fizikai munkát végez, – és itt nem a nagytakarításra gondolok – végtelenül fontos lenne a sport. Szerintem az egy csoda, ahogy az ember csak beköti a cipőfűzőjét, és elindul a szabadba mozogni. Ez mossa át az ember lelkét a legjobban, mert ilyenkor csak önmagára és a belső világára gondol. (…) Mindig is futottam, olykor tíz-tizenkét kilométert. Közben van időm gondolkodni, sőt olykor van időm közben szöveget tanulni is, és önmagamat legyőzni. Hiszek abban, hogy az erdőben való futás vagy gyaloglás kiviszi az emberből a rosszat. Ha magunkba roskadunk, akkor jönnek a negatív gondolatok, a pesszimizmus és a depresszió.
Lovaglás: Az a csodálatos, hogy ebben a sportban a sporttársam egy élőlény, akinek van saját akarata. Fantasztikus élőlények a lovak. A férjem military és díjugrató országos bajnok volt, miatta tudom ezt a sportot ilyen színvonalon művelni, mert igazán megtanított lovagolni. A párommal 1978-ban találkoztunk, volt, hogy hosszú éveken át nem lovagoltam, például amikor a kislányom megszületett, aztán miatta is féltettem magam, nehogy az anyukájának baja essen. Most, hogy már felnőtt, szabadabban lovagolhatok.
Bizonyos szerepek: Lehet, hogy bizonyos szerepeket nem tudok kipipálni a listámon, de van egy csodálatos lányom.
Belehalni: Ez a pálya ilyen. Végigjársz egy iskolát, olykor megbuksz, majd fölépíted magad újra. Most, hogy már annyi sebet szereztem, nem okoz lelki konfliktust, ha azt mondják, ez most nem jó. Akkor megpróbálom másképpen! Most már be tudok úgy menni egy próbafolyamatba és egy csapatba, hogy csak az anyaggal és a szereppel törődjem. Már nem üt ki. Illetve ez nem igaz… Most is tudok szenvedni attól, ha úgy érzem, nem vagyok jó. Azt szoktam mondani, én ebbe belehalok. Erre felelte egy kollégám, hogy Mariskám, holnap megjelenik az újságban, hogy Kiss Mari szegény eltávozott közülünk. És akkor megkérdezik, hogy jaj, mibe halt bele? Hát abba, hogy próbálta a Juliskát! – És ez mennyire szánalmas, de tényleg! Csodálom azokat a kollégáimat, akiknek ez nem jelent gondot. Én minden próbafolyamatba bele tudok halni.
Bizalom: Én még mindig bízom az emberekben. Mindannyiunknak vannak rossz napjai, amikor kicsit megbántjuk egymást, de hiszek abban, hogy élni jó. A boldogság másik nagy titka szerintem, ha az ember elfogadja, hogy a földön ő sem több mint bárki más. És megtalálja a harmóniát, kívül-belül egyaránt.
Harmónia: Tényleg törekszem a harmóniára, nap mint nap igyekszem mindent megtenni érte. Próbálom a fiatalokban is tudatosítani, hogy az ember nem használhatja felelőtlenül se a szellemét, se a testét. Sokat kell dolgozni a megmaradásért. De azt is tudom, hogy szerencsés vagyok, a sors kegyeltje: ma már különösen tisztán látom, hogy milyen sokat köszönhetek a szüleimnek. A legfontosabb, hogy az ember megtanuljon megállni a saját lábán; és nekünk ezt otthon jól megtanították.
Kívül: A színpadon, filmen kívüli életem csak az enyém, ebből töltekezem, ebben gyűjtöm azokat a titkokat, amikből aztán fölépíthetem a szerepeimet. És ha mindent folyton elmondanék magamról, mi mondanivalóm maradna?
Egy színész: Egy színész, ahogy öregszik, sokkal érzékenyebb lesz, és fájdalmasabban érintik a dolgok. Sokszor úgy érzed, a saját magad építette szobrot döntögetik. És döntögették! Volt olyan kolléga, aki évekig vidéken játszott, és akkor idejön valaki Budapestről, aki eddig kivel is dolgozott…? És valóban, nem volt mögöttem alternatív színházi múlt, nem voltak olyan rendezői nevek, akiket a következő majd respektál. A vidéki kollégák meg már annyi mindenen túl voltak, annyi sebet viseltek. Mert a színész lelke tele van sebbel. De egy idő múlva már azt mondod magadban, elég volt, inkább örüljenek, hogy még élek, és be tudok jönni a színpadra. Le kellett győznöm a gátlásaimat, hogy ne tartsam magam semmire. Mert semmi nem érvényes abból, ami addig volt, semmi sem.
Forrás: www.szinhazkolonia.hu, WSZSZ.hu, Thália.hu, Fidelio.hu, Nők Lapja, Vaol.hu, Elle, Fidelio