Balázsovits Lajos Balázs Béla-díjas színész, színházi rendező és színigazgató, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1946. december 4-én született Nagykanizsán.

Középiskolásként, szülővárosában a Landler Jenő (ma Batthyány Lajos) Gimnázium, Harkány László vezette színjátszókörében kezdett el színházzal foglalkozni. 1965-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója. Főiskolásként már 1968-tól szerepelt a Madách Színház előadásain, diplomás, pályakezdő színművészként 1969-től ennek a színháznak tagja volt.

Még diákként állt először kamera elé Makk Károly Isten és ember előtt című filmjében is. Ezt 1969-70-ben számos szerep követte: Mészáros Márta Holdudvar című alkotásában játszott Kovács Kati partnereként, akivel Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjében is együtt szerepelt. A Sára Sándor rendezte Feldobott kőben, majd Jancsó Égi bárányában, Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! és Rózsa János Bűbájosok című filmjében is játszott.

Az 1970-es évek elején Balázsovits Lajos előtt a nemzetközi karrier lehetősége is megcsillant. A világhírű olasz rendező, Luchino Visconti szemelte ki Tadzio szerepére akkoriban készülő új filmje, a Halál Velencében (1971) számára. A Mester Budapestre is ellátogatott, hogy találkozzon a magyar színésszel, ám a szerepet végül a korban Tadzio figurájához közelebb álló svéd Björn Andrésenre osztotta. Visconti azonban nem felejtkezett el a tehetséges magyar színészről, és állítólag az ő befolyásának köszönhető, hogy Balázsovits megkapta a tibeti jógiról, Milarepáról készült olasz film főszerepét. Partnere a kitűnő olasz karakterszínész, Paolo Bonacelli volt.

A legfiatalabb korosztály is megismerhette és megkedvelhette Balázsovits Lajost olyan gyerekfilmeknek köszönhetően, mint Palásthy György Hahó, a tenger! (1971) című rendezése, melyben apát játszott, és a Televízió számára forgatott A palacsintás király (1973), amelyben Éliás királyfi bőrébe bújt.

Folytatódott alkotói együttműködése Jancsó Miklóssal is. A 19. századi agrárszocialista mozgalmak idején játszódó Még kér a népben (1972) egy fiatal tisztet játszott. A film az 1972-es cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezés díját.

Nagy nemzetközi feltűnést keltett (s az 1975-ös Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmje is volt) a Gyurkó László drámája alapján készült Szerelmem, Elektra (1974). A mű fontosabb szerepeit Törőcsik Mari, Cserhalmi György és Madaras József játszották. A Jancsóval közös filmek közül a legnagyobb nemzetközi visszhangot a mayerlingi tragédián alapuló Magánbűnök, közerkölcsök váltotta ki, amely az 1976-os cannes-i filmfesztiválon az egyik olasz versenyfilm volt.

A filmdráma nagyobb részében Balázsovits Lajos teljesen meztelenül látható. A szexualitás ábrázolásában merésznek számító alkotást Olaszországban egy időre pornográfia vádjával be is tiltották, valamint bíróság elé idézték a producert és a rendezőt. Magyarországon csak a nyolcvanas évek végén mutatták be, de a legenda szerint a jugoszláviai vetítésekre autóbuszos kirándulásokat szerveztek a dél-magyarországi településekről, nem utolsósorban a Rudolf trónörököst – időnként ruhátlanul – alakító Balázsovitsért.

A magyar rapszódia (1978) és az Allegro barbaro (1979) című Jancsó-művekben, majd az 1987-es Szörnyek évadjában is láthatta a közönség. Ő alakította Kalmár tanár urat a Zsurzs Éva rendezte, négyrészes Abigél című televíziós filmsorozatban 1978-ban. Rényi Tamás Élve vagy halva (1980) című történelmi kalandfilmjében Noszlopy Gáspár alakját formálta meg. Felvillant Szabó István Oscar-díjra jelölt művében, a Bizalomban (1980) és Fábri Zoltán Requiemjében is (1981).

pályafutása mindeközben szintén jelentős. „A hatvanas évek végén aránylag paradicsomi állapot köszöntött be a magyar színházakban, rengeteg néző, sok erős előadás született és külföldön is jó hírünk járta. Majd jött egy csomó fordulat, és azóta is mindig van, aki valamilyen újnak vélt jelszóval szeretné megreformálni a színházat. Szerintem a valódi probléma az, ha nem ismerjük fel, hogy a színház nem egyistenhit, hanem a színházban nagyon sok isten van, mint az ókori görögöknél. Én nem mernék arról nyilatkozni, melyik az üdvözítő. Az ember néhány tapasztalatot, praktikát szerez, de nem biztos, hogy amit én tudok az másnál is működik. Valószínűleg azt mindenki megtanulja, hogy pénz nélkül nehéz kísérletezni. Fiatalkoromban természetesen én is lázadó voltam, az avantgard színház foglalkoztatott, de az életem úgy hozta, hogy más jellegű közegben, a Madáchban és a Vígszínházban voltam fiatal színész, majd bekerültem a körútra. Itt hamar kiderült az előbb említett tanulság” – vallotta pályájáról.

1974-től a Vígszínház, 1979-től a Mafilm társulatához tartozott. 1982-től 1990-ig ismét a Madách Színház művésze. 1989-ben a Szegedi Nemzeti Színházban vendégszerepelt, illetve rendezett is. 1991-ben a Nemzeti Színházhoz szerződik, 1992-től a 2012-ig a budapesti Játékszín igazgatója volt, amelynek éléről húsz év után távoznia kellett, mert a színházat magánkézbe adták.

Igazgatóként úgy fogalmazott nekünk: „Nem jár kart karba öltve a siker és a minőség. Egy időben sokat bogarásztam a Széchenyi Könyvtárban, ahol fellelhetők egy színháztörténeti legenda, Várkonyi ZoltánMűvész Színházának dokumentumai. Borzasztó érdekes volt tanulmányozni a pénzügyi adatokat, azt, hogy miket játszottak, hányszor, mennyi bevétellel, megtudni, hogy a hentes hozzájárult-e az előadáshoz. A híres Eurydike-előadás Sulyok Máriával, Darvas Ivánnal körülbelül tizenötször vagy hússzor ment, a Csókos asszony pedig százszor. Az Ádám Ottó féle híres Madách Színház, ahol elég hosszan jelen lehettem többek között Füst Milán IV. Henrikjével nyert rangot, de ha utánanézne hányszor játszották, leesne a székről. Szerintem Gábor Miklós Henrikként zsenialitásának javát nyújtotta. A Hamletben is sikert aratott, ami 300 fölött ment, de küzdött a szereppel. Előfordult, hogy vacak előadások baromi nagy számot értek meg. Ezek a furcsaságok is azt mutatják nincs szabály a színházban.”

Azt is hozzátette: „Az a fő, hogy a néző szeresse azt, amit lát. Igyekszem, sem a bukásba, sem a sikerbe nem belemerevedni. Én kínos helyzetbe kerülök, amikor valamilyen oknál fogva régi színházi fényképeket kérnek tőlem, mert nem tudom hol vannak. Nem gyűjtöm, nem számolom a múltamat. A tegnapi napból igyekszem megőrizni a jót, a rossz élményeket pedig megpróbálom feldolgozni. Azt is tudom, hogy ez védekezés a részemről, egy életmechanizmus. Többfajta ember van. Nem vagyok tipikus színházi ember ilyen szempontból. Soha nem akartam kívül hordani, hogy színész vagyok. Jól esett, ha kedvesek voltak hozzám az emberek, de ez nem jelentett extra örömöt. Ifjúkoromban azt tanultuk, hogy a shownak mennie kell, akkor is ha haláleset történik. Amikor először megbetegedtem, olyan magas lázam volt, hogy felhívtam az igazgatómat, Ádám Ottót, és megmondtam neki, hogy képtelen vagyok felmenni a színpadra, mert ott ájulnék el. Ő teljes nyugalommal azt felelte: akkor elmarad az előadás. Amikor talpra álltam és bementem beszélgetni, azt mondta: a színház nagyon fontos, de az élet sokkal fontosabb. Ezt akkor értettem meg. Tudom, hogy nem szokás így gondolni ebben a szakmában. De ez nem azt jelenti, hogy a színház nem szerves része az életemnek”.

1969-ben elnyerte a magyar filmszemle díját, 1982-ben Balázs Béla-díjat, 1987-ben érdemes művész címet, 2015-ben Örökös Tagságot kapott a Halhatatlanok Társulatában. Felesége Almási Éva Kossuth-díjas színésznő, a nemzet színésze, lányuk, Edit, szintén a színészi pályát választotta.

„Színház, forgatás után igyekeztünk ugyanolyan életet élni, mintha civil foglalkozásunk lenne. A mai napig így van. Úgy mentem a piacra vásárolni, mint bárki más. (…) Utólag visszagondolva, Editnek nem lehetett könnyű. Volt több évtized az életünkben Évával, amikor mindennap késő estig dolgoztunk. Akkor a két nagymama volt vele” – vallotta a színművész, aki egy interjúban arról is beszélt, ha még egyszer kezdhetné, biztosan nem lenne színész.

„Utazó lennék, mennék mendenfelé a világban” – nyilatkozta Balázsovits Lajos.

Forrás: Színház Online, MTI, Tóth Berta