Az Átriumban az első közös munka, egy vad, nyers, tabudöngető kortárs kabaré, a Mefisztó után Trianon mai hatásait idézik meg Urbán András rendezővel, szabadkai és itteni színészekkel. Ennek kapcsán kérdezte Alföldi Róbertet a Jelen.

A kérdésre, hogyan látja az identitáshoz, a nemzeti identitáshoz való viszonyulást ebben a nagyon is képlékeny indentitású korban, úgy felelt: „Nekem nincs problémám az identitásommal. Valahogy azt kellene elérni, hogy senkinek ne legyen problémája az identitásával, mindenki vállalhassa azt és éljen vele boldogan. Ne lázadás vagy tett legyen valami ellenében, hanem mindenki azt az identitást válassza, amit fontosnak tart, amibe belefér a kereszténység, a zsidóság, a romaság, a liberális nyitottság, a magyar hagyományok tisztelete. A tőlem különböző kultúrák vagy vallások ismerete, szeretete. Minden összetevője ugyanolyan értékű.”

Rendezőként már az olvasópróbára kész vízióval érkezik, meghatározott nyomvonalon vezeti a színészeket. Ezzel szemben Urbán Andrásnál a színészek egymás közötti interakcióiból, improvizációiból születik egy előadás, szövegkönyv nélkül zajlanak a próbák: „Ha van két olyan színházi alkotó, aki a színházcsinálás minden egyes szegletéről annyira távoli dolgot gondol, mint amilyen messze esik Makó Jeruzsálemtől, akkor azok mi vagyunk. De művészi identitásban mindketten rendben vagyunk magunkkal. A Mefisztó alatt elképesztő munkaszerelem alakult ki köztünk. Nem az a lényeg, hogy ugyanolyan legyél, mint a másik, hanem hogy tiszteled őt annyira, hogy megadd neki a találkozás lehetőségét. Urbán máshonnan fogalmaz, mint én. Nem érdekli a magyar színház titokzatossága, többrétűsége” – fogalmazott Alföldi Róbert.

A Színművészeti beszántása a legnagyobb árulás, ami a szakmán belül megtörténhetett. A kérdésre, elképzelhetőnek tart-e bármiféle dialógust, közeledést a két oldal között, úgy válaszolt: „Semmiképpen, ha ez a kormány marad. A hatalomváltásnál mindig sokkal egyszerűbb kommunikálni. Hirtelen megnő azoknak az embereknek a száma, akik a hatalomhoz szeretnének dörgölőzni. Mint ahogy most is, a jelenlegi hatalomnak elkötelezettek közül sokan az előző rendszernek voltak elkötelezettek. A magyar színházi szakma hirtelen nagyon nagy nemzeti-keresztény érzelművé lett vezetői azelőtt párttitkárok voltak. A szakma erkölcsi válságban van, nem jobboldali, baloldali alapon, hanem azért, mert képtelen volt a saját érdekeit félretenni, amikor össze kellett fogni. Minden ilyen helyzetben a középszer kerül előtérbe, az csinál karriert, aki egyébként, a képességei alapján, nem tudott volna. Ebben nincs semmi újdonság. Kerényi híres mondatára, arra, hogy „Most mi jövünk!”, csak egy kérdésem van: tanár úr, Isten nyugosztalja, hol volt visszafogva? Rátóti Zoli hol volt visszafogva? Lehet, hogy nem sikerült oda jutnia, amit elképzelt magának, ezért most teljes mellszélességgel szajkózza a hatalom elvárásait. Ha a hatalom kiváltságot ad annak, aki közelebb áll hozzá politikailag, ideológiailag, arra még azt mondom, oké. De itt arról van szó, te ne legyél, ne dolgozzál, tűnjél el. A legjobb, ha nem vagy.”

Arról szólva, adódhat-e olyan helyzet, hogy egy asztalhoz üljön Vidnyánszky Attilával, elmondta: „Lehet, de elég nehezen tudom elképzelni. Magam miatt is. Nem akarom hitelesíteni őt. Nem óhajtom hitelesíteni az elmúlt öt évben végzett rombolását azzal, hogy úgy teszek, mintha két színházi értelmiségi beszélgetne egymással. És abban sem vagyok biztos, hogy tudnék úgy működni egy ilyen helyzetben, hogy ne vigyenek el az indulataim. Azt meg nem akarom magamnak megengedni, próbálom megőrizni a normalitásomat. De sokkal jobban szeretném, ha azt tudnám erre a kérdésre válaszolni, hogy persze. Nagyon nem szeretem magamban, hogy nem tudom ezt válaszolni.”

Kérdezett: Szentgyörgyi Rita