Az idei THEALTER-en szép számban játszott monodrámák nem csak a színészek részéről merész vállalások és nagy koncentrációt igénylő előadások, de befogadóként is megkövetelik az éberséget. Az utolsó napot is monodrámákkal zárták: a Szegedi Nemzeti Színház Élet-ritmusra előadása érvényesen folytatta az elmúlt napokat.

A dobolásban az a zseniális, hogy nem kell hozzá hangszer. A dobosnak a teste a metronóm. A dob nem csak egy hangszer, hanem egy szív. Medveczky Balázs pedig nem csak egy színész, hanem egy szív – dobog, táncol, ugrál, falra mászik, dobol, kiabál, lüktet a színpadon.

Cédric Chapuis darabjának főszereplője kicsit más, mint a többiek – olvassuk az előadás felvezetőjében. Adrien gondolkodása valóbán más logikai rendszeren alapszik, ezt pedig lassan mi is megértjük: ha valami nem jön ki ritmusra, az határozottan lehangoló. Egyszerűen besétálunk az autisztikus működéseket mutató fiatal fiú fejébe: rajta keresztül ismerjük meg életének többi szereplőjét is, az igazgató urat, az osztályfőnököt, anyát, Bernard-t, Cécile-t. És azt a ritmust is, amelyen keresztül ő érzékeli a világot, és aminek meg kell felelnie, a társadalmi normákkal ellentétben.

Adrien ritmusérzéke kivételes, a felnőttek szemében mégis selejtes marad. Érti a zenét, a csöndek fontosságát, a szünet lényegét, a ritmus csodáját a mindennapi helyzetekben. De Bernard utálja a zenét, veri anyát, anya fél és engedelmeskedik, az igazgató lemond róla, az osztályfőnök ideges, az osztálytársak kinevetik. A tizenéves srácot egyedül Cécile érti meg, tőle kap gyengédséget és figyelmet. De egyetlen ember nem elég, ha a környezet bántalmaz – Adrien viszont nem érti, amit mi, nézők egyre világosabban látunk: az abúzust, a kiközösítést, a nyílt bántást. Az ő narrálása mellett egy másik is fut: az, amit csak mi értünk az ő történetéből, de neki nem lehet rálátása.

Hojsza Henrietta rendezésében nem csak a szöveg és a dobolás hangsúlyos: ugyanilyen artikulált minden egyes mozdulat. Az előadás pontos koreográfiával dolgozik, nem kíméli a színészt, de Medveczky Balázst talán nem is kell.

Minden mikromozdulat és arckifejezés precíz: a színész fejen és kézen áll, a dobszerkó körül járkál, elmozdítja a cintányért, mászik és ugrál, a testét megfeszítve dől hátra. A ritmus vezetéséhez két dologra van szüksége: a testére és a dobszerelésre. A dobszerkó bármikor elmozdítható, egyszerre nyomatékosít és kirajzolja Adrien viszonyát az élethez. A fejében állandóan szól a ritmus, benne lakik, akárcsak a dobban a szellemhangok.

A naiv, küzdelmes srác szövege olykor ellaposodik, Chapuis mégis jó helyen villant fel fontos gondolatokat. Halandók vagyunk, mint a hangok, és ez óriási szerencse: milyen unalmas lenne egy folyamatosan szóló hang. A fiú önkifejezése végül mégis a dobra korlátozódik, a csendekkel megszakított, egyre dühösebb, mégis felszabadítóbb dobolás, tánc és mozgás alatt pedig egyetlen sor ismétlődik: gyerünk, gyerünk, gyerünk.