Janisch Attila filmrendező közösségi oldalán publikálta „Amit Fábri Zoltánnak köszönhetek – halálának harminc éves évfordulójára” című írását, amelyből kiderül, miként tanított emberséget, tartást, korrektséget, nyíltságot, játszmák nélküli viselkedést a különböző helyzetekben a neves filmrendező.

Az írást a szerző engedélyével közöljük.

1980-ban – 23 évesen – első próbálkozásra vettek fel a Filmművészeti Főiskolára, Fábri Zoltán filmrendező osztályába. Mondjuk több próbálkozásom nem is lett volna, mert annyira kimerítő volt az egész, nem is a felvételi maga, hanem az a tudat, érzés, sejtés, hogy Kecskemétről egy éve Budapestre áttelepült vidékiként, akinek semmilyen filmes múltja, tapasztalata ismeretsége, gyakorlata nincs, esélyem sem lehet bekerülni. Annak ellenére is ez volt az állandóan visszatérő érzésem, hogy Fábri már a második fordulótól kezdve szimpatizálni látszott velem – pontosabban fogalmazva: éreztem a figyelmét és a kíváncsiságát irányomban, s ez rendkívül inspiratív volt. Négy hónapig tartott a felvételi, hosszú volt, mert Fábri mindenre kíváncsi volt a jelentkezők képességeit illetően: tesztet kellett írni, általános kérdésekkel, novellát kellett írni, riportot készíteni egy valóságos személlyel, forgatókönyvet írni, három kamerával felvett tévéjátékot készíteni, és még verset is kellett mondani, mert úgy vélte, egy filmrendezőnek alapszinten színésznek is kell lennie. Alapos volt a felvételiben is, mint mindenben, mint az életben, mint a filmjeiben.

Amikor végül sikerült a felvételi nagyon boldog voltam. Addigra sokat tudtam mér a filmekről, a film formanyelvéről, mert több ezer filmet láttam már addigra. Így – bármilyen különös -, ha most visszagondolok arra a négy évre, amit a Főiskolán, Fábri osztályában töltöttem, szinte semmit sem tudok felidézni abból, hogy – némi gyakorlati rutint leszámítva – mit is tanultam ott. Fábrinak nem voltak örökérvényű, szállóigévé váló mondatai, elég távolságtartó volt a tanítványaival és a számos filmjében megjelenő, kiváló humorát sem nagyon csillogtatta. Amikor bejött az osztályba, felálltunk, mint a kisdiákok az általános iskolában, ő pedig mindenkivel kezet fogott, így üdvözölt Bennünket. Az órái javát többnyire egymás terveinek, írásainak, filmjeinek a megbeszélése, megvitatása töltötte ki, és néhány olyan munka elkészítése, amikor ő is bent volt a tévéstúdióban, de inkább csak kérdezett, ő maga nem tett megfellebbezhetetlennek szánt szakmai javaslatokat, nem adott utasításokat.

Nagyjából ennyire emlékszem. És még arra is, hogy hagyta, hogy a terveimet megvalósíthassam, nagyjából úgy, ahogy azokat elképzeltem. Bár volt olyan is, amelyben az utolsó pillanatig sem hitt, de mindig meggyőzhető volt a tévedéséről, és a kész filmet látva – ha előzetesen nem is hitte, hogy eredményes lehet a munka -, az értékelésen mindig hozzáfűzte, hogy elismeri, hogy tévedett, és nagyon örül, hogy végül nem neki lett igaza.

Ellentmondásos személyiség volt. Talán a szigora és a humortalansága miatt – ami a felületes szemlélő számára vaskalaposságnak is tűnhetett – a “japán tornatanár” gúnynevet aggatták rá a vele nem szimpatizáló tanítványai ésvagy a kollégái, nem tudni, hogy ki és mikor, ahogy azt sem, hogy pontosan mit is fedett ez az elnevezés. Nagyhatású filmjei miatt mindig felnéztünk rá. Filmes példakép volt, még akkor is, ha fiatalként sok mindent másként gondoltunk megvalósítani. De mégsem tudok felidézni semmi olyasmit, ami, mint filmes oktatómat meghatározhatná a számomra.

Akkor hát mit kaptam Fábritól, amiért máig szeretettel és tisztelettel gondolok rá, mi az, ami arra inspirált, hogy filmszemle elnökként, 2006-ban, időt és fáradtságot nem kímélve, egy teljes életmű kiállítást szervezzek neki – akkor már halott volt – a festményeiből (és micsoda, jelentőségteljes, drámai és kifejező festői életmű ez) a Nemzeti Galériában, és, hogy az általam elnökölt filmszemlét – a javaslatomra – neki ajánlottuk?

Igaz, hogy filmes oktatóként talán nem kaptam tőle többet, mint amit mástól is kaphattam volna, még az is lehet, hogy kevesebbet. Ugyanakkor a négy év alatt, és kicsivel később is, abban az időszakban, amig kapcsolatban voltam vele, jóval többet kaptam Fábri Zoltántól, mint amit egy szaktanár adhat egy fiatal filmesnek, egy főiskolai hallgatónak, egy pályakezdő kollégának. Emberséget, tartást, korrektséget, nyíltságot, játszmák nélküli viselkedést a különböző helyzetekben és kapcsolatokban, a véleményért és meggyőződésért való határozott és nyílt kiállást, becsületességet – azt hiszem, mindezek a fontosságát Fábritól tanultam. Ezt sem tanárként tanította – hiszen az lehetetlen is lenne -, hanem maga volt a példa arra, hogy miként kell a fentiek szerint létezni, viselkedni. Amilyen ma vagyok, abban (az otthoni neveltetésem mellett) igen nagy szerepe és meghatározó jelentősége van egykori osztályvezető tanáromnak, Fábri Zoltánnak, a magyar filmművészet egyik legnagyobb humanistájénak. És ezért mindig szeretettel, hálával és megbecsüléssel gondolok rá.

Nem mondom, hogy ez a tudás segít létezni ebben a mai világban, sőt, ezek az emberi értékek, jellembeli tulajdonságok a legkevésbé sem segítik az érvényesülést, az eredményeséget. De ez nem számít. Ez lényegtelen. Mert csakis az a fontos, hogy az ember bármikor önmaga szemébe tudjon nézni, és hogy nekem nem kell önmagam előtt – sem filmesként, sem emberként, sem tanárként – lesütött szemmel járnom, abban nagyon nagy szerepe van egykori tanáromnak, Fábri Zoltánnak, Zoli bácsinak, ahogy a diplomáink átvétele után hívhattuk őt.

Köszönet mindezért!

Sok-sok évvel azután, hogy az,osztályvezető tanáromtól átvehettem a filmrendezői diplomámat, az SZFE kormányzati erőszakkal való megszállásának és autonómiájának lerombolása évében a szentkirályi utcai épület földszinti 10-es termét, amelyben akkor már a hetedik éve tanítottam a leendő filmrendezőket, volt osztályvezető tanáromról, Fábri Zoltánról nevezték el.

Az akkori áldatlan állapotokat jelző, piros-fehér csíkos szalaggal megjelölt ajtó mellé egy plakett került, amelyen egy fotó volt látható Fábriról, az ő jellegzetes kézmozdulatával, amelyben benne van az az erő, átélés és energia, amely rabiátus természetéből is fakadt és amely a magyar filmművészet legnagyszerűbb alkotásai között számon tartott filmjeiből is árad, időtlenül magával ragadva azok nézőit. A fotó mellett egy idézet, a szemléletét és munkásságát – filmjeit és festményeit – meghatározó emberi, alkotói hitvallása olvasható:

„Ha csak egy mód van rá, annak érdekében próbálok filmeket csinálni, hogy az ember emberhez nem méltó megaláztatása kiszolgáltatottsága ellen emeljek szót. Nem mintha olyan illúzióim lennének, hogy egy filmmel, vagy akár filmek százaival is ez megakadályozható volna, mindössze egy belső etikai parancs követelésére, eszméltetés, vagy elgondolkoztatás céljából, hiszen az emberben úgyis megvan a hajlam arra, hogy gyávasága kishitűsége, félelmei és belénevelt előítéletei miatt még akkor se vállalja saját életét, szabadabb lehetőségeit, amikor élhetne vele.” (Fábri Zoltán: Hevenyészett önvallomás, ÚjÍrás,1991. május 8.)

Akkor még – naivan – úgy gondoltuk, hogy a Szentkirályi utca 32/a 10-es terme örökre Fábri nevét viseli majd, de persze az újaknak – akik mindent tagadtak, ami a magyar filmművészet és filmes oktatás múltja, amely múlt nélkül nem lehet jelene sem jövője – az első dolguk volt, hogy ezeket emlékező, tisztelgő táblákat leszedjék.

Mintha ezzel törölhették volna a múltat is.

De nem.

Fábri Zoltán, ahogy a magyar filmművészet hozzá hasonló nagyjai nem mulandók, nem törölhetők. És talán úgy is van jól, hogy ennek a mostani, a korábbihoz semmiben sem hasonlító intézménynek egyetlen terme se viseli Fábri Zoltán nevét.

2017. október 15-én volt Fábri Zoltán születésének 100. évfordulója. A Magyar Filmiarchívum ebből az alkalomból jelentette meg a Fábri filmjeit egybegyűjtő dvd kiadvány első, öt lemezes kötetét, amelyet a következő két évben még további két – ugyancsak többlemezes – kötet tett teljessé. Ekkor ért az a megtiszteltetés, hogy a kiadványt kísérő, a filmeket elemző és Fábrit bemutató füzetbe írhattam néhány sort arról, hogy mit jelentett nekem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1980-84-ben Fábri tanítványának lenni, és mi az a máig ható, engem meghatározó tanítás, amelyet tőle kaptam.

Az akkor írt megemlékezésem olvasható a poszt elején.

Janisch Attila