gate_Bannergate_Banner
Jászai MariOSZTBodrogi GyulaVígszínház
  • facebook
  • instagram
  • 2024. május 17., péntek
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Arról, ami elvehetetlenül közös bennünk” – Hámori Gabriella írása

    2020. szeptember 13., vasárnap 15:27

    Ezt a szöveget napok óta fogalmazom, elnézést ha van benne helyesírási hiba, menet közben majd javítom most megyek egy jót főzni, gyönyörű napfényes vasárnap van. Remélem, ha ezt elovassák, megérzik benne a szakmám és a szabadság szeretetét amelyek miatt írtam, az SZFE hallgatói védelmében.

    Azt gondolom, a Színház és Filmművészeti Egyetem felépítése, rendszere minden bizonnyal reformokra szorul, már akkor arra szorult amikor oda jártunk és nekem is számos gondolatom volt már hallgatóként, hogy mi az ami hiányzik, vagy melyek azok a mechanizmusok, amelyeknek nem így kellene működniük. Azóta több dolog is megvalósult ezekből, az egyetem folyamatosan úton volt a változásban, teret adott a vérfrissítő kezdeményezéseknek.

    Egy magára valamit is adó oktatási intézménynek alkalmazkodnia kell a világ technológiai és szellemi érési folyamataihoz, ha az egyetem most végre forrásokat kap ehhez, az nagyszerű dolog. Mindemellett egy intézmény alapvető értékei nem eshetnek az átformálás áldozatául.

    A nagyszabású átalakítások nem történhetnek úgy, hogy ne előzné meg őket alapos és körültekintő szakmai egyeztetés.

    Az átalakítás hirtelensége megdöbbentő.
    Az egyetem tapasztalt oktatóival összehangolt előkészítési folyamat, az ő javaslataik belátó figyelembe vétele szükséges lett volna ahhoz, hogy azt érzze minden hallgató, hogy biztonságban vannak.
    A szakemberképzés színvonala és egyben az alkotói szabadság megőrzése a fontos mindazok számára, akik a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatóit támogatják.
    Hangsúlyoznom kell, hogy már nem lehet és nem érdemes politikai elfogultságról beszélni, hiszen a legkülönfélébb gondolkodású alkotók állnak ki az egyetem polgárai mellett.
    Érdemes ezt mostanra belátni és mindezen végre higgadtan elgondolkozni.

    Mára sajnálatos módon a Színház és Filmművészeti egyetem neve a kormányközeli sajtóban összemosódott olyan botrányokkal amelyeknek egyes rendezők hatalommal való visszaélése volt a tárgya.

    Én személy szerint nagyon örülök hogy a színházi és filmes etika merőben átalakul, örülök neki, hogy az alázatosságunk, a munka iránti fegyelmünk többé nem kell legyen egyenlő azzal, hogy el kell viselnünk sértő magatartást munka közben.

    Nehéz folyamat ez, egy olyan változás ami most az élet minden terén végbemegy.

    Mégis úgy tűnik, hogy ez a szakmai alázatunk és a sok mindent felül író fegyelmünk, kötelességtudatunk összetévesztődne valami különös, perverz magatartással ami szerint mi előszeretettel hagytuk, hogy a határárlépések munka közben megtörténhessenek.

    Nagyon elszomorító ez a kommunikáció.
    Ez a minden emberi együttérzést és objektivitást nélkülöző olvasat rajzolódik ki azokból az interpretációkból amelyek egyes sajtótermékekben megjelentek.

    Pedig annak az időszerű felismerése, hogy nem történhet hatalommal való visszaélés sehol, semmiféle területen, hatalmas lépés. Ennek a folyamatnak humánusan kellene történnie, áldozathibáztatás nélkül.

    Az SZFE jelen pillanatban a nyilvánosság előtt bemocskolt, szörnyűségekkel vádolt, megszégyenített egyetem. A laikus, vagy aki szeret ellenségképet gyártani, az el is hiszi mindezt. Tudomást sem véve azokról a csillogó szemű, becsületes, tanulni vágyó hallgatókról akik most odabent éjjel-nappal próbálják fórumokon egyeztetni azt, hogy mi az, ami az ő szakmai biztonságukat szolgálná, próbálják megfogalmazni, hogy mi az ami számukra garantálja továbbra is az ideológiáktól mentes oktatást. Sokszor fennakadok ezen a szívbemarkoló igazságtalanságon ami történik.

    Szeretnék írni most az értékekről.
    A magyar kultúra közös érdekünk, közügy.
    Hiszem, hogy mindenkinek van köze hozzá, jó ha köze van hozzá, érdemes tehát jobban belelátni abba milyen oktatás zajlik itt.

    Mit tanulunk? Mi a szakmám?
    Színészet.
    Számomra mi az?
    Összpontosítás.
    A tudatomnak és az ösztöneimnek helyes arányú összehangoltsága az amikor játszom. Egyszerre a rendezői intsrukciók érvényesítése, egyszerre az egyéni hangom megtalálása.
    A fizikai állapotom, a hőenergiám rendelkezésre bocsátása és annak a színpadi szabadságfoknak a müködtetése amit képességeim határai, szellemi kondícióm lehetővé tesznek.
    A kollégáim személyének és munkájának tisztelete és szeretete.
    Ez a hitem. Ez az ideologiám.

    Én nem nézem, hogy akivel egy színpadon vagyok milyen pártállású. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel. A munkán keresztül összeérünk és vagy tudunk egymás szemébe nézni és egymásból belsejéből dolgozni, vagy nem.

    Hogy tudunk-e partnerek lenni a játékban, ez az egy fokmérője van annak, hogy kit érzek közel magamhoz, éppen ezért nem szakítottam meg soha szakmai barátságot azért, mert valaki teljesen mást gondol a világról mint én, sőt sok barátom van akikkel eltérünk. Ahogyan én sem vagyok besorolható a világlátásomban ide vagy oda. Az emberségesség mindenképpen fontos és ha másnak is az, elhiszem.
    Induljunk ki ebből.

    A Színház és Filmművészeti egyetemen a szakmámat tanultam. Az emberi viselkedést tanulmányoztuk. Előadásokat, filmeket néztünk, közösen gondolkodtunk. A tanáraim soha nem azért ajánlották ezeket az alkotásokat, mert valamilyen ideológiát csomagoltak beléjük, hanem azért, mert korszakos mesterek elévülhetetlen munkáiról van szó.

    “Szabad leszek, a föld feloldoz,
    s az összetört világ a föld felett
    lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
    Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet! “

    Ugye érzik a fellélegzést Radnóti Miklós soraiban? A Negyedik Ecloga a szabadság keresésének verse, beszélgetés róla a belső hanggal, Istennel.

    A SZFE hallgatói intenzív párbeszédre való készséget sajátíthatnak el ezzel a belső hanggal, a lelkiismerettel. A legtöbbször hallott szó, amit hallottam az órákon, az az őszinteség. Arra sarkalltak, hogy önmagunk legyünk.

    Azt tanultam, és azt vártuk el egymástól, hogy őszinték legyünk magunkhoz, vagy ha nem tudtunk őszinték lenni, akkor gondolkozzunk azon, hogy milyen pontokon nem látunk tisztán munka közben, mi az ami gátolja az őszinte hangot, vagy milyen hamis tetszeni vágyás, vagy más téves ambíció feszíti szét a dolgot.

    Azt tanultam, hogy ne legyek lusta, azt nem tanultam meg, hogy ne késsek, abban azóta fejlődtem sokat amióta anyuka vagyok.
    Azt is tanultam, hogy ne kerüljek a saját hatásom alá, hogy amit mondok a színpadon, vagy teszek, azt ne előre eltervelten tálaljam, hanem legyek éber, legyek jelen, ha lehet, minden abban a pillanatban szülessen meg. Ne ítélkezzek a szerepről amit játszok, persze ragadjam meg a sajátosságait, amik lehetnek mulatságosak, vagy ijesztőek, taszítóak, vagy vonzóak, megrázóak. A lényeg mindig, hogy a szerepem igazságát építsem fel, építkezzek az életismeretemből és főleg azokból az emberekből akikkel éppen akkor, ott játszom.

    Mindezt megtanulni, szövegen keresztül érvényesíteni közösségben, társulatban kiegyensúlyozott színvonalon működtetni az egy nagyon hosszú folyamat eredménye, nincs ideje az embernek közben ideológiákra.

    A mestereinktől és azóta is azt tanuljuk, hogy ne csak magunkban, a külvilágban is keressük azokat a pontokat ahol elakadások, zavarok vannak és kérdezzünk rá közösen újra és újra azokra normákra amelyek szerint élünk, hogy mit lehetne rajtuk változtatni annak érdekében, hogy minél több jó származzék abból a társadalom egésze számára.

    Ez a művészet mindenkori feladata bármerről is fúj a szél, ez az ami a dolgunk.

    Most azért írtam le ilyen egyszerű részletességgel, mert próbálok közérthető lenni és tisztázni mindent a szépséges gyötrelemmel megszerezhető alapoktól.

    Nincs olyan ember akit ne érne trauma a folyamatban, a színésszé válás folyamata önmagában olyan nehéz önismereti út, hogy nehéz dolga van annak aki ezt a pályát választja. Mindenkit tisztelek aki ezen az úton végigmegy. Számomra a szakmai féltékenység is iszonyú korszerűtlen, nem látok olyat akinek könnyű lenne a sorsa, itt vagy ott mindenkinek van komoly küzdenivalója, csalódása, fájdalma, vesztesége. Ez nehéz pálya. Nem érdemes gyülölködni benne.

    Sokat tanulhatunk egymástól acsarkodás helyett és büszke vagyok rá, hogy sok kolléganőmmel van szeretetteljes baráti kapcsolatom, tiszteljük egymás tehetségét, hozzáállását és tudását.

    Mi már egyébként is egy olyan generáció voltunk hallgatóként is, akiket nem motiváltak az ilyen vérremenő ellenségeskedések, sokkal inkább a közös pontokat kerestük.

    Mi mindössze heten végeztünk egy osztályban. Szamosi Zsófia, Kovács Martina, Dolmány Attila, Lengyel Tamás, Csányi Sándor, Bodó Viktor.

    Néhány napja együtt álltunk őrséget az SZFE hallgatói felé kifejezve tiszteletünket.
    Csodálatos volt a hallgatókta gondolni.
    Ezzel együtt sok emlék jött fel a múltból, nem minden volt jó emlék. A színésszé válás folyamata lehetett volna inkább bíztatással teljes és kevéssé gyötrő. Megtanulni ezt a szakmát soha sem könnyű processzus, sehol sem az.

    Ezzel együtt tudom, hogy azok tanítottak, akik a legjobban át tudják adni nekünk ezt a szakmát.
    Mára a hallgatók helyzete más.

    Ez egy egyre több helyen lezajló metamorfózis, vagy készülőben lévő társadalmi változás az oktatás terén is. Az autoriter szemléletű tehetséggondozást szeretné leváltani végre a szellemi partnerségre alapuló tanár-diák együttműködés. Erről a tendenciáról is szó van az SZFE polgárainak megmozdulásában.
    Ezt, nem csak mint egykori színészhallagató, hanem mint édesanya is üdvözlöm.
    Szeretném, hogy a gyermekem is majd képes legyen a jogaiért kiállni, legyen majd tisztában azokkal.

    Számomra mindig nehéz volt lázadni, emiatt mindig nagy indulatokkal is zajlott, mert valahol megerőltető volt szembe mennem tiszteletreméltó emberekkel, akartuk ellenére mondani, vagy tenni valamit.

    Én úgy emlékszem, nagyon nehezen fértem hozzá belül ahhoz az érzéshez, vagy gondolathoz, hogy én valójában mit szeretnék, én nem voltam ennyire magától ertetődően szabad és mosolygós ebben a szabadságban, mint ezek fiatal felnőttek akik most tüntetnek az egyetem szabadságáért és ideológia mentességért. Akik nem szeretnék, hogy mások múltbeli sérelmei, rágalmai határozzák meg azt a szakmaiságot és tudást amihez ők a tanulmányaik során hozzájuthatnak.
    Csodálom őket ezért és azt gondolom, remélem, nem csak ők ilyenek, hanem az egész nemzedékük.

    Amikor mi végeztünk az egyetemen néhány osztálytársamnak nem volt szerződése. Már akkor is jellemző volt a vidéki színházigazgatók egy részére, hogy nem jártak vizsgaelőadást nézni, vagy kapacitás hiányára hivatkozva nem vettek fel embereket a végzett osztályokból. Nálunk végül szerencsére mindenkinek lett szerződése.

    Azóta is hallottam hallgatóktól, hogy amikor telefonáltak, vagy e-mailben megkerestek vidéki színházakat, színházigazgatókat, még csak válaszra sem méltatták őket.
    Nem hiszem, hogy azért nehéz elhelyezkednie a hallgatóknak, mert ne lenne elég munka, hanem azért mert enyhe érdektelenséget is tapasztalunk.

    Persze más részről van egy színvonal is amit megszokunk az egyetemen, nem minden színházi szerződés foglalja magában ennek az értékes munkának a lehetséges folytatását, így nem mindenkinek jár a szerződéssel az az igazgatói gesztus is, hogy gondolkodni fognak benne és olyan helyzetbe hozzák, hogy azt érezheti folyamatosan fejlődhet a rá bízott feladatok által.

    Egy tanulnivágyó fiatalemberben jogos ez az igény, ilyenkor a felkínált munkához méltó alázatosság is természetesen bekapcsol.

    Mert nem igaz, hogy nem nevelnek minket alázatra.

    De emellett mindenki felelős a saját sorsáért és tehetségéért is, joga van tehát meghozni a pályán azt a személyes döntést, hogy mihez kezd magával, hol és kikkel szeretne dolgozni.
    Sokan azért maradnak Budapesten, mert itt a szinkronstúdiók és esetleg a televíziós sorozatok biztosítanak valamennyi munkát.
    Vannak, akik független társulatokhoz szerződnek, vagy maguk hoznak létre csoportokat. Ezt is megpróbálom egyszerűen érthetővé tenni.

    Olyan sok igazságtalan vád éri a függetleneket, ahonnan a színészek kevesebb pénzt visznek haza mintha élelmiszerboltban lennének pénztárosok, vagy árufeltöltők.

    Muszáj tisztázni azt, hogy a független társulatok a szakma fontos része, a bátrabb fele, mert a kőszínházi struktúra rengeteget frissül általuk, hiszen nagyon sok változás, nagyszabásúbb korszerűsödési folyamatok is eredetileg, először tőlük indultak.

    A mi szakmánk ökoszisztémájában, tehát azok, akik független színházzal foglalkoznak vállalják, hogy sokkal kevesebbet keresnek, vállalják, hogy tantermi előadásokkal a diákságot megszólítják, a számukra megérintő színházi nyelven az ő problémáikkal foglalkoznak. A függetlenek gyakran olyan társadalmi szintek problémáihoz nyúlnak, amelyekhez a legtöbb ember közel sem mer menni, mert félti a nyugalmas életét, tehát gyakran fellelhető ebben misszió is jócskán, minden pátosz nélküli segíteni akarás.
    A független szféra a szakma lelkiismerete.
    Természetesen kritikus, de ne felejtsük el, hogy minden hatalmi rendszerrel szemben az.
    Bölcs, higgadt és erős az a rendszer, aki emiatt nem kívánja őket a pokolba.

    Amikor Vidnyánszky Attila társulata még Beregszászon játszott és áramra sem futotta nekik, akkor a magyarországi függetlenek közül a Schilling Árpád által vezetett Krétakör volt az, akik felajánlották számukra a saját gázsijukat.

    Én egyetemista koromtól kezdve több előadását is láttam Vidnyánszky Attilának és nagy rendezőnek tartom. Ahogy a kezdeti időktől a mai napig vele dolgozó színészeket is nagy színésznek tartom.

    A mi szakmánk olyan, ha bármelyik országból is találkozunk színésszel és dolgoznunk kell egymással, hamar megkezdődik a játék, orientálódással persze, de bekapcsol ugyanaz, a megnövelt figyelem, az összehangolódás, dolgozik a közlésvágy és ha nem is beszéljük ugyanazt a nyelvet, akkor is működtethető a kapcsolatfelvétel, a játék. Persze vannak stílusok, ki honnan közelít, egyéni beállítottság és iskola kiütközik, de ezeket is fel tudjuk mérni, ismerjük, értjük, nem idegen a másik.

    Ez a szakma zsigeri szinteken annyira vérbeli és annyira egységes, emiatt is egyre abszurdabb az egész helyzet.

    Eszembe is jutott egy Örkény novella mindenkinek ajánlom olvasásra:

    SOKSZOR
    A LEGBONYOLULTABB DOLGOKBAN
    IS JÓL MEGÉRTJÜK EGYMÁST,
    DE ELŐFORDUL, HOGY EGÉSZEN
    EGYSZERŰ KÉRDÉSEKBEN NEM

    A novellában egy gumimatrac bérles körüli bonyodalom bontakozik ki, nem értik egymást a szereplők.

    Az SZFE hallgatói mellett nagyon világosan érvelő tiszteletre méltó szamai munkatársak lényegében ugyanazt mondják. A másik fél pedig mintha ezt nem akarná érteni.
    Mi az ami most mindezt összezavarja?
    Természetesen a politika.

    Olvastam néhány kormányközeli ismerősöm Facebook posztjában, hogy dehát miért politizál a színház, hiszen a színháznak nem szabad politizálnia és elég legyen ebből közpénzen.
    Fontos itt megjegyezni, hogy Magyarországon úgynevezett politikai színház nem létezik, ahhoz arrébb kell utazni Bécsig, vagy még több határral, hogy ilyet a maga megtestesült valójában láthasson az ember, akkor, ott szembesülhet azzal, hogy mit is jelent pontosan a politikai színház.

    Magyarországon még a radikális színházi előadások sem tudnak egy-ket kivétellel csak olyan erőteljes állításokat megfogalmazni mint ahogyan akár Németországban vagy az északi országokban ez természetes.

    Alapvetően pedig magát a politikát nem lehet kihagyni a színházból, mert a színházi darabok tele vannak írva vele, a drámairodalom nagy százalékában hatalmi játszmától hatalmi játszmáig léteznek a szereplők, ezekben sodródnak, vagy ezeket manipulálják.

    Anélkül, hogy a hatalom természetéről gondolnánk valamit sajnos nem lehet ábrázolni az egyének megküzdési stratégiáit az ilyen jellegű mozzanatok közben. De ezzel nem azt mondom, hogy mindig aktuálpolitikát kell vinni az előadásba, mert szerintem is lehet ez ciki, vagy blőd állandóan ezt sulykolni, ezzel jönni.

    Szeretem, ha olyan munkában vehetek részt ami összességében ad, nem pedig elvesz.
    Csak hát ez is végtelenül szubjektív, hogy kinek mi nyújt vígaszt, kegyelmet, megtisztulást. Nem nevelhető mindenki ugyanolyan színház szeretetére és nem terelhetünk mindenkit uniformizált alkotói hittendszer felé.

    A néző úgy működik, (én is, ha néző vagyok) hogy szereti, ha belehúzzák egy történetbe, valódi érzésekkel, pontos fogalmazással, őszintén, humorral, teljes odaadással.
    A néző, aki felnőtt ember, eldönti majd, hogy mit gondol arról amit látott, hogy őt felemelte, vagy megrázta, elgondolkodtatta, szórakoztatta, felháborította, vagy megnyugtatta, vagy mindez egyszerre.

    Minden kiváltott érzés helyénvaló. Nincs helytelen érzés. A művészetnek így, a maga széles spektrumában, sokszínűségében kell túlélnie minden korszakot.

    Az egyik legnagyobb mester számomra a világ összes művésze közül Andrej Tarkovszkij és ezt a vonzalmat Szász Jánosnak köszönhetem, ő volt az egyetlen, aki nekünk az egyetemen filmszínészképzést adott, sajnos nagyon rövid idő volt a négy évhez képest, mindössze néhány hetes kurzus keretében és ebben például biztosan kell fejlődni az egyetemnek, hogy a színészképzés ne csak a színpadi jelenlétre fókuszáljon, hanem nagy mértékben kiterjedjen a filmes ismeretekre is.

    Tarkovszkij a Megörökített idő című könyvében írja: A művészet pedig nem más, mint az ember Mindenható felé való törekvése a költő személyes bűnei ellenére.

    Nem most lett hirtelen fontos ez a mondat számomra, ez a 2001-ben leadott szakdolgozatom utolsó mondata. Sűrű mondat, különösen most, hogy mindenki mások bűneit emlegeti.

    Tarkovszkij élete jó példa arra, hogyan veti ki egy ország magából az egyik legnagyobb tehetséget akit a föld valaha hordott a hátán. Kitagadottá vált, életművét Olaszországban fejezte be, a családjával sem találkozhatott.

    Azt nem tudjuk kik voltak akkor az államtitkárok Oroszországban, nem tudjuk kik voltak akkor a különböző tárcák vezetői, nem tudjuk kik írták a propaganda sajtót, viszont amíg filmművészet lesz a világon mindig tanítani fogják őt és örökké fognak Andrej Tarkovszkij művészetén keresztül gondolkodni az élet legfontosabb kérdéseiről.

    Amikor most Székely Gábort bántották, vele kapcsolatban ugyanezt éreztem.
    A mi szakmánknak széles körben mindaz, amit ő mesterként nyúltott végtelenül fontos és maradandó. Igazodási pont.

    Aki azt mondja, hogy a nemzeti kultúra fontos számára, annak garatálnia kell az alkotói szabadságot.

    A kultúra pénzbe kerül, sok pénzbe.
    Mindig a politikai döntéshozók döntik el, ki kapja a művészetre az adóforintokat.
    Nagy a kísértés is tehát a művészeknek, hogy dörgölőzzönenek a politikához.
    Ellenkező esetben könnyen fattyúnak bélyegezheti a politika azt a művészetet, amely annak ellenére, hogy pénzt vesz el az államkasszából, nem hirdeti dicsőségesnek azt a politikát. A támogatás zsarolási alappá válhat és akkor már nem beszélhetünk szabad művészetről.

    Amikor Bagossy László rendezte a Koldusoperát az Örkény Színházban, a társulat megalapításának első éveiben, emlékszem, hogy a darab végi beszédet amit Bicska Maxi mond, egyértelműen az akkori kormányzat kritikájának szántuk, amikor elhangzott az az abszurd mondat Gyurcsány Ferenctől, hogy ő tudja milyen minimálbérből élni. Nekünk ez akkor végtelenül cinikus mondat volt.

    Mi akárkitől is kapjuk a pénzt nem lehetünk kritikátlanok. A művészet nem lehet szolgalelkű. Attól, mert a történelemben sokszor lett azzá, nem kell, hogy ez hagyomány legyen.

    Így a Színház és Fimművészeti Egyetem átalakításában ott kell maradjon az a lehetősség, hogy aki nem gondol egyet a hatalommal annak se legyen félnivalója.

    A hallgatók most ezért az autonómiáért küzdenek. A kormányzati sajtó úgy interpretálja a szakmai szentélyünkbe, az összeesküvések és ideológiai nevelés erkölcstelen melegágyába szükséges végre beletaposnia. Így beszél a Színház és Filmművészeti Egyetemről, mert nem bírja elfogadni, hogy előfordul, hogy rendszerkritikus.

    A művészet minden rendszer kritikusa kell legyen. Szabad.

    Nézzék még a kaposvári nagy korszak nagy előadásait azok akik bolsevikoznak most. Legalább egyet nézzenek meg. Amikor mások bőven KISZ tagok voltak, vagy párttagok, akkor Kaposváron a színészlakásokban élő színészek éjjel-nappal rendszerellenes előadásokon dolgoztak. Most őket is kommunistázzák, az SZFE diákjait ideggyenge liberálbolsevikozzák.

    Ezek a hallgatók akkor nem is éltek. Mi közük nekik a mások múltjához, mások frusztrációihoz és paranoiájához? Az SZFE épületében most tüntető hallgatók fiatal demokraták. Ez a jelző-jelzett szó szerkezet jelen pillanatban az SZFE diákságát illeti.

    Megtisztulnak a fogalmak.
    Mint ahogy amit most meghonosítanának, a nemzeti nevelés, valójában már 155 éve létezik az egyetemen, magyar egyetemen, magyarul beszélő diákokkal a magyar kultúra felvirágoztatása a cél, az eskületételkor erre gondolunk és a szándékunk is ez. Az őszinte nemzeti gondolkodás alapvető része volt mindig is az oktatásnak, senki sem azért ment oda, hogy ártson a magyarságnak.

    A külföldön elért magyar sikereknek mindig tudott örülni a szakma, óriási érzés volt mindannyiunk számára, amikor itt végzett szakemberek vitték hírét a magyar kultúrának.
    Ez mindenki álma aki itt végez.

    Kell mondanom, hogy magyar vagyok?
    Melyik magyarnál vagyok magyarabb?
    Kicsoda nálam magyarabb?
    Ezt kell bizonyítanunk?
    Van ennek mértékegysége?
    Bocsánat, ez nagyon rossz időket idéz.

    Amikor elkészítettem a Gyarmati Fanniról szóló előadást, Radnóti Miklós feleségének naplójának színpadi feldolgozását, ez volt az egyik ami miatt fontosnak éreztem bemutatni. Radnóti Miklós abban a korban élt amikor a kultúrális szekertáborok között megfagyott a levegő, jött a vészkorszak és azt kísérő ideológiai háborúk. A kirekesztés kegyetlen terrorrá fajult, a lakosság hallgatott.
    Radnótit a magyar költőt hungaristák árokba lőtték.

    Tudnunk kell pontosan, hogy annak kártyának a kijátszása, hogy vannak “azok” a “baráti társaság” és vagyunk mi “igaz magyarok” szörnyű véget ért már a történelemben.
    Talán elfelejtettük, milyen bűnös korszakot idéz minden ilyen megkülönböztetés?

    Nagyon fontos számomra Gyarmati Fanni naplója, mert kordokumentum az elmúlt évszázad kúltúrpolitikájáról is. Tanulságos.

    Amikor a kislányom megszületett, nem játszottam egy évig az Örkény Színházban ahová 16 éve tartozom. Bő fél évet a felszabadult időszakból azzal töltöttem, hogy 30 vidéki helyszínre, szerte az országban vittem az előadást kisbabával a karomon készültem rá és játszottam templomban, pajtában, többször régi romok közt szabad ég alatt, apátságban, művelődési házban, könyvesboltan, kávézóban, sátorban. Bárhol. Akkor jöttem rá, hogy színházon keresztül gondolkodni bárhol lehet és olyan közösségeknek igazán nagy öröm játszani, akik ritkán, vagy soha nem jutnak ehhez az élményhez. Előadás után mindig beszélgetünk egy órát a közönséggel, és mindig szó esik a társadalmunk megosztottságáról, az identitáskeresésről, a zsidó-keresztény kulturáról, a naplóban felmerűlő nehéz élethelyzetekről és mindig sokkal több közös pontot találunk, mint amennyiről gondoljuk hogy létezik. Olyan szeretetet érzek ilyenkor a közösségben amit a művészet ereje ébreszt.

    Kérem, próbáljuk meg megérteni végre békében, mi az ami elvehetetlenül közös bennünk.

    A magyarságunk, a kultúránk mindannyiunknak fontos.
    Ezt ne lehessen többet senkitől sem elvitatni.
    Lehet, hogy nem egyformán artikuláljuk, de ez természetes.

    Az SZFE falai közt mindig egyenlőség volt, ahogyan én tapasztaltam. De több, velem egy időben végzett kollégával beszélgettem, vagy olvasom amit nyilvánosan írnak.

    Jobboldali, vagy keresztény konzervatív beállítottságú színészek, rendezők is állítják, hogy soha senki az egyetemen nem mondta meg nekik, hogy hogyan vélekedjenek a világról, semmiféle hátrány nem érte őket, részei voltak a közösségnek mint bárki más, senki nem akarta őket megszégyeníteni azért mert misére jártak, vagy éppen a jobboldali sajtót olvasták.

    A Színművészeti Egyetem diákjai mellett a legkülönfélébb gondolkodású emberek állnak jelen pillanatban. Miért kell őket összemosni és átdobni a kormányzat által gyűlölt oldalra?Miért kell ellenséget gyártani mindenkiből?
    A szükséges változások ne így, ne ezen az áron jöjjenek el az egyetemre.
    Tisztelettel kérem.

    Ugyanígy a háttérhatalom és nemzetközi ellenséges összefogás mítosza is félelemkeltő és csak arra jó, hogy a tájékozatlan embereket esetleg megtéveszthessék az egyetemmel kapcsolatban.
    Meddig zajlik ez itthon?
    Meddig dőlnek be ennek az emberek?

    Nem akarok senkit bántani, nem vagyok én bűntelen. Van sok minden amivel küzdök az életben, van sok dolog amiben szeretnék sokat javulni, jobb lenni. De bárhol is billen ki valami, éppen a szakmám és azok a kollégák akik körülvesznek, akikre felnézek, egy állandó mérce.

    Vannak alkalmak, előadások amikor fantasztikus érzés csinálni ezt a munkát és abban nincs ott a politika, nincsenek ilyen erővonalak, akkor abban határtalanul nyitott kapcsolódás van a közönség és köztünk és ott nem számít, hogy ki mit gondol, hogy ki miben hisz, ki hova áll. Abban a fájdalmas és szépséges összeérésben egyvalami van, az pedig a nyílt emberi értelem és a felismerés világossága.

    Megérezzük, hogy egyszer vége lesz és olyankor tisztábban látjuk, hogy hogyan kéne ezt az egészet élni.
    Mindenképpen békében.
    Tisztelve egymás veszteségeit, traumáit, nem visszavágni többet, nem tetézni a bajt nem
    visszaélni a hatalommal, a sebeket halmozni, hanem békében egymás szemébe nézni.
    Nem a hatalom a fontos, nem az, hogy ki kerekedik a másik fölébe, hogy ki tud frappánsabban odavágni, sértegetni, leleplezni.

    Szeretet. Kedves megosztott Magyarország, a figyelemben rejlő szeretet legyen irányadó.
    Valahogy meg kellene nyugtatni egymást.

    Ha hiszel Istenben, ha nem, akkor is érezhető a művészet ereje. A traumáinkról kell beszélnünk rajta keresztül. Mindenkiéről.

    Az SZFE ügye jó alkalom arra, hogy kezdjünk tekintettel lenni egymás sérelmeire és hagyjuk magunk mögött őket.
    Senki ne akarjon revansból uralkodni a másikon.

    Azt hiszem a legfontosabb azok közül amit a hallgatók szeretnék, hogy az életük a jelenben gyökerezhessen és ne mások múltjában.
    Ők a tiszta forrás.
    A szakmaiságért küzdenek, amely garatálja a szabad alkotói gondolkodást. Joguk van ehhez az autonómiához. Tisztelet nekik ezért, hogy kezükbe veszik a sorsukat.

    Higgyék el, nagyon sok nehézség és szépség van egyszerre ebben a szakmában amiért megéri jobban megismerni, indulatok nélkül közelebbről tisztelettel fordulni felé.

    Mi, akik tiltakozunk az egyetem átalakításának módja ellen ezt a szeretetteljes tiszteletet is hiányoljuk az átalakításban, ez legfőképpen abban nyilvánulhatott volna meg, hogy az előkészítés hosszabb és teljességgel transzparens az ott zajló oktatásért felelős emberek számára, ha bevonják az átalakítás folyamatába a szenátus tagjait, a szakmai kérdésekben pedig bíznak a javaslataikban, mert az évek alatt óriási tudást és tapasztalatot halmoztak fel.

    Az SZFE ügyéért rengeteg alkotó kiállt, nagyon sokféle világnézetű kollégák. Sokan közülük a magyar kultúra valódi letéteményesei.
    Kérem, hogy a jövőben ezeknek a neveknek és tapasztalataik, eredményeik súlyához mérten, tisztelettel beszéljenek a tiltakozásról.
    Ne mocskolják tovább ezt a szakmát.

    “Semmit rólunk, nélkülünk.”

    Kérem, gondolják át a hallgatók kéréseit.
    A jövő tehetséges fiatal szakembereiről van szó, ők leszenek a magyar művészeti élet gerince, ők viszik majd jóhírünket szerte a világban, szabadon, hálásan azért amit itt kaptak ebben az intézményben. Tiszteljék meg őket azzal, hogy nem csinálnak belőlük ellenséget.

    A fenti írásomért nem szeretnék sem dícséretet, sem pedig gyűlölködést cserébe. A legjobb lenne a csend és az, hogy mindannyian elgondolkozzunk.

    Ez egyetlen ország, egyetlen kultúrával, egyetlen nagyon nehéz történelemmel.
    De mindig ott van az esély arra, hogy megtanuljunk együtt élni úgy, hogy nem bántjuk egymást, nem uralkodunk egymáson, esélyt adunk, nem harácsolunk, hanem közösen alkotunk és bízunk egymásban.

    Csodálatos lenne ilyen szellemiségben élni, szelíd és okos nemzetté válni.
    Nekünk a művészet eszközeivel ezt kell elősegítenünk.
    Köszönöm, hogy elolvasták!

    Tisztelettel:
    Hámori Gabriella

    Forrás: Hámori Gabriella Facebook

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram