Óév-újév fodulóján Dankó Istvánnal is Vatamány Atanázzal beszélgetett egymás melletti kiállásról, az SzFE-s hallgatók “örökbefogadásáról”, a félelmeink irányította mindennapjainkról tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.

A Pótszékfoglaló interjújából:

Mi az, ami elsőre beugrik arról: valaki mellett kiállni, valaki mellé odaállni?

István: Ritkán állunk oda egymás mellé. A figyelő ember mindig igyekszik megvizsgálni a másik gondolatát, véleményét, és megkérdi magától, hogy ezzel tud-e, akar-e azonosulni. Jelen helyzetben a színművészetisek ügye ilyen számomra, és ebben az esetben ezzel a „pótszülőséggel”. Ennyit tudunk tenni, amennyiben ezt kiállásnak lehet nevezni.

Atanáz: A legutóbbi élményem a kiállásról az a több ezer ember, aki az ősszel eljött, és odaállt az SzFE ügye mellé. Nehéz szavakat találni arra, amikor látod, hogy egy eszme mellett – amit mi képviselünk – ennyien síkra szállnak mások is, és azt mondják, gondolják, hogy igen, ezért tényleg érdemes,  tényleg ki kell állni! És folyamatosan több ezren eljönnek az eseményeinkre – nem is tudom, hogy ilyen mértékű kiállással találkoztam-e már életemben, mert ez manapság hihetetlenül ritka. 

István: …természetesen azért különbség van egy eszme vagy egy ember, esetleg emberek melletti kiállásban. Kiállunk az SzFE autonómiájáért, annak teljes gondolatisága mellett, avagy kiállunk egy konkrét személy mellett , akivel azonos a szakmánk, hivatásunk. Magam, aki tizenpár éve már színész vagyok, és Ő, aki most még csak tanulja ezt az egyetemen. “Pótszülőség”,hogy„magam mellé veszem”, hogy jöjjön, nézze meg, hogyan működik a Katona József Színház infrastruktúrája, mindennapi élete – mit is jelent a színészet, a színházi élet a gyakorlatban.

Úgy tűnik, mintha egyre kínosabb lenne ma valakiért, valamiért kiállni, nem?

Atanáz: Nagyon sokan félnek ma attól,  mi fog történni, ha valaki, valami mellett kiállnak, ami esetleg sokaknak nem fog tetszeni, és emiatt talán majd hátrány ér őket. Ötször átgondolja ezért, hogy  megtegye-e. Nem hiszem, hogy túl jó vagy normális dolog volna már az maga, hogy ezt át kell egyáltalán gondolni bárkinek. Az lenne a tök jó, hogy ha valamivel egyetértek, amellé odaállok, és emiatt semmi hátrány nem érhet engem.

István: Az embereket általában a félelmeik irányítják. El kell dönteniük, hogy a félelmeiket leküzdik vagy sem. Magyarországon jelenleg van egy olyan „általános vélekedés”, hogy inkább megtartom magamnak a félelmemet, nem küzdőm le,  inkább elfogadom. Nem teszek semmit: otthon maradok és félek! Van azonban egy maroknyi ember, aki most azt mondta: én nem félek tovább, eleget féltem! Megpróbálok tenni valamit, hogy innentől kezdve ne féljek! Ez a maroknyi tömeg – a Színművészeti Egyetem hallgatói -, akik most azt mondták, hogy nem akarnak így élni! Nem akarnak félni, mint én, Dankó István harmincnyolc évesen. Hisz, ha őszinte akarok lenni, akkor folyamatosan félek attól, hogy mit fognak gondolni, mondani, hogy én most valami mellett kiálltam? Meddig fog kitartani az a valami, ami mellett kiálltam? Mert ott a folyamatos „mantra”: „a színművészetin most elindult valami, de meddig: úgyis elhallgattatják őket, úgyis elbuknak!” A Szalay Krisztáék által elindított pótapa, pótanya dologban, ha komolyan is vesszük, pont ez a jó: leküzdve a félelmeinket nem önző módon magunkra gondolunk, hanem meghallgatjuk a diákságot! Azt gondolom, hogy többet fogok ebből tanulni, mint Atanáz, aki végignéz egy próbafolyamatot, amelyet enélkül is megtanult volna biztosan. Ami ebben az egészben a leginkább fontos, az a kommunikáció: végre elkezdtünk egymással beszélgetni!

A kiállni nem tudásaink mögött talán az húzódik meg, hogy önmagunkért, gondolatainkért, érzéseinkért sem tudunk kiállni, azaz: önmagunktól is félünk?

Atanáz: Biztos, hogy részben-egészében erről is szól. Ha valami mellett leteszem a voksom, azzal máris „elárultam”, megosztottam magamból valamit. Sebezhetővé válok bárkivel szemben: látom az érzéseidet, gondolataidat, amit máris támadhatok benned. És valóban, ettől joggal lehet tartani, hisz ha kiállok valamiért, azt már nem tudom „visszavonni”. 

István: Mindemellett idehaza még az is ott rejlik, ha felvállalsz valamit, akkor automatikusan megbélyegeznek! Nem a helyén kezeljük ezt a dolgot, hanem levonunk egy következtetést, és ennek az alapján stigmatizáljuk azt az embert. Aztán már csak keresni kell egy pontot, ahol  ezért meg tudjuk majd támadni őt.

Félünk, hogy a megbélyegzettségünk után már nem  tartozhatunk egy bizonyos csoporthoz?

István: „Ők” viszont attól félnek, hogy valaki abba a nagy masszába nem fog beletartozni, mert saját gondolatai vannak. A gondolat, a gondolkozás az  nagyon veszélyes valami a jelenlegi Magyarországon.

…néha, gyakran azt látom, hogy ez már egy határokon átlépő, globális probléma kezd lenni…

Atanáz: Szeretném hinni, remélni, hogy csak az előttünk járó generáció „túlzása”, amikor azt hiszik a miénkről, hogy ez a generáció könnyebben képes beolvadni, feladni saját gondolatait. Bár lehet, hogy csak én vagyok szerencsés, és olyan emberekkel veszem körbe magam, akik gondolkodnak, nem csak egy masszát alkotnak. Az is igaz, hogy ha esetleg kiteszel magadról a közösségi oldalak valamelyikére egy kevésbé boldog pillanatot, akkor vajon mit fognak rólad gondolni? Félünk magunkról bármi őszintébbet kitenni, hisz azt onnantól kezdve már jóval több ember fogja látni.

Mi az, amit kölcsönösen adhat még ez a pótanyaság, pótapaság?

István: Nem gondolom magamról, hogy éppen én vagyok az, aki példamutató lennék. Amikor Atanáz jelentkezett, hogy engem választott pótapjának, nagyon felcsillant a szemem. Aznap este azon gondolkodtam, hogy mi az, amit én tudok majd adni neki? Mi az, amivel én őt segíteni tudom? Elsőre sokunknak az anyagiak jutnak eszébe. De mi lesz, ha nem azt fogja mondani? Jézusom, akkor majd beszélgetni kell vele! Most, ahogy itt mi beszélgetünk, pont az jutott eszembe, hogy nagyon ritkán ülünk le egymással beszélgetni valamiről. Inkább leírjuk a neten, és onnantól kezdve úgy vesszük, hogy a másik már tudni fogja, hogy én mit gondolok. Akkor nem kell megmagyarázni, nem kell róla beszélgetni. Leírtam, és majd ő is leírja, hogy annak kapcsán mit gondol – és ez a kettő vagy találkozik, vagy egyáltalán nem találkozik. De ha itt ülünk egymással, akkor vitát kell majd folytatni, élő szóban, lehet, hogy akár egy vadidegen emberrel. …És most, hogy ezt így végiggondoltam, egyfolytában csak magamra gondoltam… Érted, milyen önzőek vagyunk mi emberek, és még színésznek se kell ehhez lenni. 

Számodra miért volt fontos pótapát választani?

Atanáz: Azért, mert „viszonylag” könnyen megismerhetek így egy olyan embert, akire nagyon-nagyon kíváncsi vagyok! Akire szakmailag rettentő módon felnézek. Hiszek abban, hogy a beszélgetéseinken keresztül rengeteg mindent fogok majd tanulni tőle – persze most ez is épp oly önző dolognak hangzik, mint ez előbb Istváné… De azért hiszem, hogy ez egy kétirányú folyamat!

István: Azzal, ha te önző vagy, nincs is semmi baj? De én miért vagyok önző?!

Mintha ez a fajta „önző”, egymásra való kíváncsiság kiveszőben lenne, vagy ez csak egy fals érzés?

Atanáz: Alapvetően optimista vagyok, nagyon remélem, hogy nem vész ki! De az azért érződik, hogy ez a – kíváncsi vagyok arra, amit ő gondol, ezért is kérdezem őt meg –  mostanában mintha hiányozna a beszélgetéseinkből.

István: Nagyon eltűnni látszik az, hogy egymásra kíváncsiak lennénk, és nem csak egymásra, hanem mindenre, bármire, ami körülöttünk van, …mindent megkapunk egy az egyben.

Atanáz: Mintha a kíváncsiságot is már valami más, valami érdek, és nem pusztán a kíváncsiság vezetné, az, hogy kíváncsiak vagyunk a másikra. Merem remélni, hogy azok, akik körülvesznek, nem ilyen módon kíváncsiak rám…- mert ez az, ami izgalmas, és vezet is valahová.

Folytatást ITT talál.