Egy ideje már főleg Németországban dolgozik, de évente legalább egy előadást rendez itthon is, legutóbb Franz Kafka Kastélyát a Vígszínházban. Bodó Viktor rendezőt a független színházak helyzetéről, a fiatalok szerepéről, sikerről, szerencséről és függőségekről kérdezte a Jelen oldalain Kormos Lili. Lapszemle.

Sok jelentése lehet a kastélynak, lehet valami, amit nagyon vágyunk elérni, vagy egy hely, ahonnan inkább szabadulnánk. A kérdésre, neki most épp melyiket jelenti inkább, Bodó Viktor elmondta:
„Azt hiszem, ahogy nálunk történnek a dolgok – időnként könnyen áttekinthető, kiábrándítóan cinikus és primitív helyzetek és emberek keverednek az abszurddal és a groteszkkel, bár hiányzik belőlük a költészet -, az mégis könnyen megfeleltethető a kafkai sötét hatalmi arroganciának, ami kegyetlenül söpri maga alatt az utat és idétlen vigyorral terpeszkedik el a tudatunkon olykor. Hiába akarok függetlenedni tőle, mégis vissza-visszahúz és nyomaszt vagy elképeszt. Szerencsére, nem kell már állandóan benne lennem, így mostanában nem is uralta el az elmémet. Viszont nemrég beszélgettem egy hallgatóval, aki most diplomázik az SZFE-n, a Zsámbéki-Fullajtár osztályban, ami nagyon fontos osztály volt számomra is, és akikkel közösen fel is dolgoztam a Kastélyt. Arra jutottunk, hogy mindaz, ami velük történt, a Covid, az egyetemfoglalás, az egész életük olyan, mintha foglalkoztak volna valamivel egyetemi keretek között, és az aztán valósággá vált.”

Annak kapcsán, hogy ő is megtapasztalhatta azt, amit most a legtöbb független társulat, akinek a pályázatait nagy részt nullára értékelte a szaktárca, saját társulata a Szputnyik Hajózási Társaság ellehetetlenülésére emlékezett vissza:
„Reménytelennek látom a helyzetet, de nem csak a színházi világban. Olyan szinteken zajlott, zajlik a rombolás, és élik reneszánszukat más vállalkozások és társaságok, hogy nem tudok mást mondani, mint hogy rég kisiklott ez a vonat. Az őrület és ízléstelenség, valamint a pazarlás üli orgiáját, az arányok már régen teljesen elszálltak. Azok pedig, akik párbeszédbe keverednek, csak a saját buborékukban tudnak jutni valamire – vagy leginkább talán sajnos nem jutnak semmire. Tanácstalanság, apátia, depresszió, frusztráció tapintható abban a közegben, ahol én mozgok. Ezek nagyon súlyos társadalmi tünetek.”

Bodó Viktor azt is elárulta, néha visszagondol arra, hogy az egyetemfoglalás környékén mit kellett volna még tenni, de akkor úgy érezte, hogy az SZFE-ügy kapcsán nincs értelme a továbbiakban megszólalni: „Lényegében már olyan akciók tervét szövögettem, amelyekért akár még börtön is járhatna. Ekkor megtorpantam, hogy te jó Isten, hova jutottunk? Nem tudtam jobb megoldást, mint eltávolodni az egésztől, amikor úgy éreztem, hogy a hatékonyságom a nullára redukálódott. (…) Amikor a Mesterek lemondtak sorban, akkor jött ki a nyaki sérvem is, mellesleg. Pokoli fájdalmak közepette. Érdekes volt, hogy pont a nyakam, mintha kivégzés lenne. Eljutottunk valamiféle végponthoz. Elképesztő és értelmetlen rombolást vitt végbe a hatalom, és ha innen visszanézek, hogy mi lett a romok helyén, s amiket hallok, hogy mi lett az egészből, még szomorúbbá és érthetetlenebbé teszi mindezt. (…) Közben arra is gondolok, hogy aki egy ilyet átél fiatalként, bölcsebbé és erősebbé is válhat, de ettől még megbocsáthatatlan bűn ifjakon gyakorolni a hatalmi arroganciát.”

Bodó szerint ugyanazokról a problémákról beszélgetünk, panaszkodunk és nyilatkozgatunk évtizedek óta: „Pedig készültek alaposan átgondolt tervek, és azt sem lehet mondani, hogy nincs elég értelmes és tehetséges utánpótlás. Tényleg nem volt három értelmes, megbízható és szavahihető politikus, aki leül egy asztalhoz, és olyan rendszert épít a szakmával közösen, amelyben nem csak egymás kárára lehet létrehozni bármit? Amelyben egy pályakezdő meg tud élni, szakmailag előre lépni és kibontakozni, a munkájára koncentrálni, és azzal foglalkozni, hogy az értékben ne bizonytalanodjon el. Hogy ő maga is értékes, ahogy az is, amit gondol. Mert itt könnyen frusztrált lesz és keserű. Sajnos, tényleg külföldre kell menni kigyógyulni ebből. Ennek nem kellene így lennie. Az, hogy emiatt értékes dolgok, kis független csapatok, nem tudnak túlélni, de még csak elindulni sem, itt nem számít.
Olyan produkciós költségvetésről beszélünk, amit egyesek elebédelgetnek egy hónap alatt. Vagy olyan éves működési pénzekről, hogy azt a másik arra használja, hogy a kocsijával álljon a dugóban. Az pedig nem túl nagy érték. Az nagy semmi. Olyan lett az egész, mint egy velejéig elzüllött iskola: van az udvaron egy nagy homokozó, odamentek az agresszív gyerekek, szétrugdostak mindent, a gyengébbek játékait elvették, és kiültették őket a homokozó szélére. Néhányan otthagyták az iskolát, mások maradtak és hallgatnak, hogy ne verjék meg őket még jobban, a rémülettől lebénult tanári kar meg nézi őket az ablakból. Vannak tehetetlen tanárok meg vannak olyanok, akik inkább a banda tagjai lettek, csak hogy ki ne vágják őket. Lett egy kormány, amelyik azt üzeni, hogy rendben van, ha letaposod a másikat. Menő. Rendben van, ha megszeged a szabályokat, sőt még segítek is, mert félrenézek. Aljas dolgokat is lehet művelni, csak csináld ügyesen. A többiek is ugyanígy csinálták, csak titokban. Annyira eltolódott a toleranciaszint, hogy már titkolózni sem kell. Le vagyunk szedálva, mint a király a Gyűrűk urában.”