1893. május 19-én született Bajor Gizi Kossuth-díjas színésznő, a Nemzeti Színház örökös tagja, a múlt század első felének egyik legnagyobb magyar színészegyénisége.

Királynő volt, állandó udvartartással, sok szerelmes férfival, három férjjel, ezer és ezer rajongóval – Bajor Gizi életét idézi meg ma honlapján és Facebook oldalán az OSZMI.

Bajor Gizi pályájáról:

Bajor Gizi a Színiakadémián végzett 1914-ben, a fiatal színésznő nevét hamarosan Bayerre, majd Bayorra változtatta, végül a Bajornál maradt (bár ő mindvégig ellipszilonnal használta). Első szerződése a Nemzeti Színházhoz kötötte, élete végéig hű maradt az ország első társulatához, csak egyetlen évadot (1924/1925) játszott másutt, a Magyar Színházban.

Alakításait a játékosság, drámai erő és humor mellett gondosan kidolgozott, tudatosan megszerkesztett játék, rendkívüli mimikai készség, páratlan beszédtechnikai tudás jellemezte.

Feledhetetlen színpadi csodákra is képes volt. Herczeg Ferenc Utolsó tánc című darabjában az anyát és a lányát is ő alakította, Harsányi Zsolt drámájának elején 27, a végén 87 éves volt a bolond Ásvaynéként, és az átalakulást nem a paróka vagy a smink jelezte, hanem az észjárás és a gesztusok változása. Pályafutásának egyik legnagyobb diadala Zilia Duca szerepe volt Heltai Jenő A néma levente című verses vígjátékában. Tüneményes játékának hírére csak úgy tódult a színházba a közönség, a városi legenda szerint egy alkalommal egyik férfi rajongója így kiáltott fel: „Ezért az asszonyért én is hallgatnék három évig.”

A Klabund írói álnéven alkotó szerző (Alfred Henschke) mesejátékában, a Krétakörben nyújtott alakításának hírére a szerző is Budapestre utazott, hogy a színpadon lássa a varázslatos színésznőt. A fölöttébb kritikus Schöpflin Aladár így lelkendezett a Nyugat 1928. februári számában: „Külön és rendkívüli gyönyörűség Bajor Gizi játéka. Légiesen könnyed, majdnem súlytalan, igazi mese-alak, beszéde, mozgása stilizáltan is természetes, a helyzetekből folyó, gyermeki ártatlanságában ki tudja hozni a szenvedély hangjait, sugárzik belőle az asszonyi jóság.

Számos filmben szerepelt, de különös módon a filmvásznon nem érvényesült sem humora, sem drámai ereje, sem jellemábrázoló képessége. 1929-től rendszeresen rádiózott is: legszebb hangfelvétele (Puskin: Mese Szaltán cárról) hibátlanul megmaradt.

1928-tól volt a Nemzeti Színház örökös tagja, 1948-ban az elsők között kapta meg a Kossuth-díjat, 1950-ben lett kiváló művész. Minden lélegzetvétele érdekelte a közönséget, ő azonban azon volt, hogy a magánéletét megóvja a nyilvánosságtól. Az őt ostromló újságírókat kedvesen, de határozottan mindig ugyanazokkal a szavakkal szerelte le: „Nézzenek meg a színpadon!” Emberi jóságáról, segítőkészségéről legendákat meséltek. Nemcsak családja és legközelebbi hozzátartozói, hanem kollégái, sőt minden rászoruló számíthatott a segítségére. A vészterhes időkben zsidó származású férjén kívül más menekülteket is bújtatott saját óvóhelyén.

Háromszor ment férjhez: először Vajda Ödön ügyvédhez, azután Paupera Ferenc bankárhoz, végül 1933-ban Germán Tibor fül-, orr- és gégespecialista egyetemi tanárhoz. A szó szoros értelmében ő lett a végzete: a nyomozást lezáró hivatalos jelentés szerint az orvos attól való indokolatlan félelmében, hogy felesége halálos beteg, 1951. február 12-én megzavarodott elmével halálos adag morfiumot adott a feleségének, majd magával is végzett.

Bajor Gizi holttestét a Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel, a temetés külsőségeiben Blaha Lujzáéhoz volt hasonló. A Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Gobbi Hilda visszaemlékezése szerint virágszőnyeg borította a széles Rákóczi utat, amerre a temetési menet haladt. Halálának első évfordulóján budai villájában megnyílt a Bajor Gizi Színészmúzeum, melynek létrehozását a pályatárs, Gobbi Hilda kezdeményezte.

A múzeum emlékszobáiban a magyar színházművészet legjelesebb képviselőinek tárgyi emlékei láthatók.

Tolnay Klári története Bajor Giziről:

Emlékszem, amikor Bajor Gizivel együtt öltöztünk A kertész kutyájában, egyszer belenézett a tükörbe, végigsimította a bőrét, a ráncait, és felsóhajtott: milyen kár… Amikor most tudnék igazán jól tizennyolc éves lányokat játszani! Én csak nevettem, és azt mondtam: ez ma már nem gond, fel lehet varratni! 

Inkább viselem a magam arcát így, mint egy üres, popsi-sima álarcot.

Bajor Gizi így vallott saját magáról:

Korán: „Én már korán, négy-öt éves koromban magamra akartam vonni a figyelmet. Kosztümöket csináltattam a hálóingből meg színes szalagokból, a szobában körbeültettem a babákat, fölmásztam egy sámlira, és verseket szavaltam, énekeltem, szóval, produkáltam magam nekik. Ebben a mulatságban Mariska nővérem segített, ő varázsolta estéli kosztümmé a hálóingeket, rakta nyakamra a mama gyöngyeit, rendezte el a szekrényből kiráncigált szalagokat…”

Megmentő: „Papa nagyon könnyelmű ember volt, de ezt nem ellene mondom, hanem mellette. Sohasem ismerte a pénz értékét.

Szüleim nem tudtak elhatározásomról, pedig én már kétéves korom óta készültem erre. Később a színészet lett családunk megmentője, ebből éltünk… A felvételi vizsgán Szép Ernő „Gyermekjáték” című versét szavaltam. Mikor megtudták otthon, hogy színiiskolába járok, azt mondták, most járjam ki, de nagyon vigyáznak rám, mindig elkísértek, és mindig értem jöttek. Harmadéves koromban már szerepeket kaptam, „A kicsinyek” című darabban léptem föl először. Jókat írtak rólam. Mikor végeztem, a Vígszínházhoz hívtak, de Tóth Imre nem engedett.”

Apa: „Apám amikor beletörődött abba, hogy színésznő és a Nemzeti Színház tagja lettem, valamelyik újság megkérte, nyilatkozzék hogyan lépett a lánya erre a pályára. Apám nem szerette a színház körül való mókázást, de megírta az interjút. Tündöklő humorának tökéletes képe ez. Részletesen elmesélte benne saját életrajzát, elmondta, hogy 1849-ben, emigrációban született. Apja Bem vezérkari főnöke volt, ő maga Németországban végezte tanulmányait, bányamérnök lett, satöbbi, satöbbi. Végre Magyarországra került. Egyszer elment a Nemzeti Színházba, végignézte az előadást, és azt mondta: „Ejnye, ejnye, itt nemsokára új naivára lesz szükség. A cikket úgy fejezte be: „Miután ezt megállapíthattam, megházasodtam és szállíthattam a színháznak egy naivát.”

Egyéniség: „Az én egyéniségem akkor jelentkezik igazán, amikor az apámról beszélek. Olyan imádat volt bennem, mint a kis Dorritban. Halála a legnagyobb csapás volt számomra. Alig tudtam egy percre is elfelejteni. Egy nagyon okos ember azt írta nekem, hogy addig élünk, amíg emlékeznek ránk. Ez megvigasztalt egy kissé, mert én mindig emlékezem…

Tulajdonságaim?: „Rengeteget pasziánszozok. Igen lassan, sokat elmélyedve olvasok.

Ha kérdezik, hogy miért nem törődöm többet a divattal, ezt felelem: – Minek, beljebb nem látnak?”

Színészkedés: „Ismerek olyan színésznőt, aki az életben is színésznő, egy kicsit. De hány nemszínésznő-úriasszony is színészkedik az életben! A színészkedéssel is úgy vagyunk, hogy vagy hisznek nekünk, vagy nem. Én borzasztóan félek a feltűnéstől. Amikor a városban járok, szemembe húzott kalappal, szürkén és észrevétlenül igyekszem a házsorok között végigsurranni. Lehet, hogy erre is azt mondják csinálom. Talán, őszintébbnek látják azt, aki lobogó hajjal, kutyával, virággal, autóval úgy viharzik végig a korzón, mint a forgószél. Nekem ez a színésznő imponál – megvallom – de ehhez nincs tehetségem…”

Őszinteség: „… hogy ki az őszinte, azt az emberek fantáziája dönti el. Kezdő koromban jó modorom volt, senkiről sem mondtam rosszat, sem a szemében, sem a háta mögött. Ezt afféle főzőcskének minősítették. Amikor a Fehér felhőkben, az angyalt játszottam, Hegedűs Gyula megkérdezte egyik íróbarátunktól: Mit szól ehhez a kislányhoz? – Az író erre azt válaszolta: Vigyázz, ez mindenkit főz! Kétségbeesetten fordultam Hegedűshöz: Mondja igaz ez? Hegedűs az orra alatt dünnyögte: Engem azzal főz, hogy nem főz. –

Detektív: „…engem viszont nem érdemes megrágalmazni, úgyis kikotyogok magamról mindent. Valaki azt mondta rólam, hogy önmagam detektívje vagyok, mert mindig kiadom magamat. A hazugságban nem hiszek. Egyszer valahol az asztalunkhoz telepedett egy rendkívül feltűnően viselkedő, bolondos ember. Amikor elment, a társaság egy része azt mondta rá, hogy bolond, a másik meg azt, hogy játssza csak a bolondot. Herczeg Ferenc erre csöndesen megjegyezte: Ha játssza, akkor csakugyan bolond! Ilyennek látom a hazugságot. Ha az utcalány azt akarja velem elhitetni , hogy ártatlan, elhiszem neki, mert érzem, hogy az szeretne lenni, aminek magát hazudja. És ha a tisztaság iránt való vágy megvan benne, máris tisztább. Minden hazugságban van valami igazság is…”

Sikerek: „… az egyéni művészet fejlődési vonala nem tűri, hogy valaki megállva, esetleges elért sikerekben gyönyörködjék, mert ez a fejlődés akadálya, az érzések megszegényítése és ennek megfelelően természetesen a tartalmatlanság veszélyének határára sodorja a művész játékát.”

Ars poetica: „Érdekes, hogy engem, bármilyen szerepről essék is szó, legyen az nehéz vagy könnyű, mindig kimondhatatlan öröm tölt el s tiszta nemes szándékú ambíció ragad meg, s készít elő minden szerepemre.

Legyen az kétségbeesett sírás, riadt sóhajtás, sikoltó harag, impozáns erő, madárszívű hang, bölcs fukarság, franciás szellemesség, avagy skót darabosság, vagy támadó szenvedélyt játsszál is véres marású gondolatokkal, vagy talán ha az ördög aranyait csillogtatod is kezedben!”

Törvények: „Csak egy a fontos, a művészet örök törvényeinek tiszteletben tartása: – mindig saját magadat add, mindig százszázalékosan, mert hiszen feladatod egy szolgálata milliók előtt, s milliók szolgálata az egy előtt!”

Forrás: Színház Online, OSZMI