Bármerre járt a filmes világban, mindenütt nyomot hagyott maga után. Rómában, Velencében, Milánóban ugyanúgy, mint Cannes-ban. Balázsovits Lajosra emlékezett lányával, Balázsovits Edittel Szabó G. László az Új Szó oldalán.

„Apuhoz is, anyuhoz is nagyon közel állok. Mi hárman nagyon erősek voltunk, vagyunk. Apura sok mindenben hasonlítok. Azért tudott annyira megérteni, mert az ő gondolkodása nagyban egyezett az enyémmel. Ezt ő is gyakran mondta, hiszen jobban látta, mint én. El is érzékenyülök, amikor eszembe jut, hogy aki ennyire egy volt velem, az már nincs. Senki nem fog már engem úgy érteni, mint ő. Anyu erős és rendkívül empatikus, de mégis inkább apura hasonlítok. Az élet legapróbb dolgairól is ugyanazt gondoltuk” – mesélte Balázsovits Edit.

Azt is hozzátette: „Apu életútja nagyon egyéni volt, a személyisége pedig különleges. Arra a szépségre, amit ő képviselt, nálunk sajnos nem igazán volt igény. Helyi specialitás? Lehet. Közben mindenki imádta őt. Jaj, de szép, jaj, milyen csodálatos, mondták, de a szakma alig-alig élt az adottságaival. Nem értem, hogy van ez. Aki szép, az nem lehet jó? Apu remek színházi szakember volt. Túl ezen még művelt is mint rendező. Nemcsak a színészetről tudott sokat, hanem az életről is. Mégsem hívták őt rendezni a Játékszín után, amit el kellett hagynia. Ezek voltak azok a sebek, ütések, amelyek rengeteg fájdalmat okoztak neki.”

A színésznő arról számolt be, hogy az utolsó napok hiányzó óráit sajnálja, amelyeket nem tölthetett édesapja közvetlen közelében: „Amíg élt, azt hittem, hogy ő nem fog meghalni soha. Teljesen elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer el fog menni. A szülő halálával a saját halálát is átéli egy kicsit az ember. Egészen közel kerül ahhoz, ami egyébként olyan távolinak tűnik. Örülök, hogy nagyon sokáig lehettem gyerek, apám lánya.”