Egy színésznőt is ugyanúgy nyomasztanak a hétköznapok elvárásai, mint bárki mást. Az ő válasza erre a fix pontok keresése, ezek adnak neki biztonságot. Szegő Andrással beszélgetett minderről a Nők Lapjában. Lapszemle.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

„Túl sok a tennivalóm, főleg az elmúlt hetekben. A Covid idején megállt az élet, és most egyszerre indult be minden. Kétévnyi kihagyást néhány hét alatt akar bepótolni mindenki. Kicsit bolondok háza lett. (…) Én nem tudom eldobni azt, amit csinálok. Nem tudom azt mondani, például a gyermekemnek, hogy te most állj meg, amíg anyukád fél óráig valami hivatalos dolgot intéz. Nem tudom azt mondani a szinkronstúdióban sem, hogy álljunk le, mert el kell intéznem valamit. Nem értem mostanában a világot, miért gondolják azt, hogy mindent azonnal meg lehet csinálni? (…) Ön azt hiszi, céltudatos vagyok. Mások meg azt, hogy mivel színész vagyok, az egyben azt is jelenti, hogy exhibicionista is, hiszen azért mentem erre a pályára. De ez nem így működik” – kezdte szavait Balsai Móni.

Azt is hozzátette: A” kollégáim és a barátaim nyolcvanöt, de lehet, hogy kilencven százaléka azért lett színész, mert szégyenlős, nem tud érvényesülni, és nagyon szeretné a játékosságát, szorongásait és feszültségeit kijátszani magából. Ez olyan, mint egy terápia. Mindenkiről képzelnek valamit a szerepei alapján, de mi egyáltalán nem vagyunk okvetlenül olyanok. Ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Hogy a színpadon milyennek mutatjuk magunkat, az csupán egy szerep. Nagyon boldoggá tesz, ha valamilyen erős, karakteres nőt játszhatok. Az jót tesz. A lelkemnek, az életemnek, a kapcsolataimnak. És rettentő jó érzés az, ha az ember olyasmit játszhat el, amivel adni tud valami jelentőset a szerepén keresztül másoknak.”

A kérdésre, mindegyik színdarab ilyen-e, elárulta: „A legutóbbi bemutatónk, a Shirley Valentine feltétlenül. Minden szempontból ajándék. Hihetetlen jó maga a darab, az anyaga, a szövege. A mondanivalója, és ahova ez a karakter a darab elejétől a végéig eljut, olyan hatalmas szeretetcsomagot ad, és olyan életbölcseleteket fogalmaz meg, hogy az előadás minden pillanatában azt érzem, ezért akartam színész lenni. Hogy okos emberek által jól megírt, remek történeteket tolmácsolhassak a nézőknek. És az valami csodálatos dolog, hogy aki ott ül a nézőtéren, együtt lélegzik velem, érti, érzi, miről beszélek. A végén pedig úgy megy el, hogy kapott a szívébe, lelkébe, agyába is valamit, amiről egy kicsit elgondolkodik, és talán némileg más lehet az élete, a kapcsolata a világgal. (…)
Nyilván nem az van, hogy az ember sorsokat fordít meg, vagy a világot, de pillanatot vagy gondolatot teremthet.”

Az életébe megérkezett a legnagyobb csoda, a kisfia. Erről szólva úgy nyilatkozott: „Az elmúlt két évet jóformán teljesen együtt töltöttük. Közben átrendeződött a színház helye, szerepe, és nem csak az én életemben. Nyilván tele vagyok félelemmel, mert nem tudom, mit hoz a jövő. Tehát borzasztóan sok a kérdőjel és rengeteg az ismeretlen tényező. Most tanulom, hogy ne féljek állandóan előre, néha meg kell beszélnem magammal, hogy nem lehet rettegésben élni, hanem annak kell örülni, ami ma van. (…) A színpadon bármikor blattolok, vagy kimentek valakit szövegben. Ha azt mondják, ezt most mondd el a szék tetején, másnap mégis a pincében forgatunk, akkor ott forgatunk. Ezeket a változásokat könnyen veszem, de ha azok a dolgok, amiktől biztonságban érzem magam, megváltoznak, az nagyon megvisel. Fontos számomra, hogy végig ugyanaz a sminkes sminkeljen egy forgatáson, lehet, hogy egyik nap egy focipályán, másik nap egy torony tetején, az nem számít. De ő legyen ott. Mert akkor tuti, hogy a forgatáson bármit meg tudok oldani.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.