Zilah, Szolnok, Budapest, Kaposvár, majd egyenesen a Nemzeti Színház színpadára. A fiatal színésznővel szabadságról, a gondolat erejéről és a Vidnyánszky-féle színházi világról is beszélgetett a Mandiner.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, több mint 10 év után még mindig megvan-e benne az elhivatottság, Barta Ágnes azt felelte: „Már nem érzem azt, hogy csak és kizárólag a színház tud boldoggá tenni és száz százalékig kielégíteni. Viszonylag hamar ki lehet égni, fogalmam sincs, hogyan csinálják, akik nem égnek ki. Nem ér új élmény és tapasztalat, egyfolytában csak dolgozik az ember. A másik kellemetlen rész, amikor már sokadjára kell lemondani a családi születésnapokat és összejöveteleket. Ez előbb-utóbb fájni kezd. Biztos van olyan lélek, aki ezt jól viseli, de engem már nem csak a hivatás tesz boldoggá. Viszont az, hogy ez a gondolat végre meg­érett bennem, sokkal könnyebbé teszi a színházi munkát, mert nem érzem úgy, hogy mindent egy lapra teszek fel. Szomjazom a vidámabb, humorosabb darabokat. Jól is érzem magam bennük, szuper érzés nevettetni.”

Barta Ágnes elmondta, voltak időszakok, amikor rettentően elfáradt, de hálás azért, hogy sokat játszik: „Talán ez az, ami visszatölt ilyenkor. Mint a dinamós bicikli, amit tekersz, és közben áramot termel. Ráadásul a színházi munka igazi csapatmunka.”

A budapesti felvételin Máté Gábor szóvá tette rekedtes hangszínét, mire a második rostára megpróbált vizet szippantani, hogy elmulassza. Arról szólva, mennyire jellemző a színházi szakmában a megfelelési kényszer, úgy vélekedett: „Biztos, hogy létezik. Ha valaki egy mestertől függ, akire felnéz, elkerülhetetlen, hogy meg akarjon felelni neki. A színész azt akarja, hogy szeressék, és ezért mindent megtenne. A megfelelési kényszer többnyire az ember szorongásaiból vagy félelmeiből táplálkozik – vajon ha nem úgy gondolkodom, mint a többség, akkor van-e helyem egy csapatban? Szerencsés, aki nem akar megfelelni senkinek.”

Végül Kaposváron, Vidnyánszky Attila osztályában végzett, akivel azóta is együtt dolgozik a Nemzeti Színházban: „Remélem, nem hangzik nagyképűen, de azt hiszem, értjük és ismerjük már egymást. Nekem – és a többi olyan színésznek, aki régóta dolgozik vele – már nem úgy kell megfogalmaznia az instrukciókat, mint másoknak. Már értjük azt a formát, amiben gondolkodik, és amikor ötletelünk vagy javaslatokat teszünk, akkor mi is tudunk azon a formán belül gondolkodni.”

Azt is elárulta, ha elkerülne Vidnyánszky mellől, hiányozna-e a vele való munka: „Az első közös darabunkat, a Psychét például nehéz a lelkemben felülmúlni, kivételesen áldásos munkafolyamat volt, amiből aztán gyönyörű előadás született. Melózni kell, szívedet-lelkedet beleadni, de azért a csillagoknak is úgy kell állniuk, hogy minden tökéletesen sikerülhessen – na, ez ilyen munka volt. Mindamellett ha nagyon őszinte akarok lenni, a Vidnyánszky-előadások kapcsán sokszor az az érzésem, hogy olyan konstrukciók, amelyekben engem ki lehetne cserélni, és ugyanúgy működne minden. Nem a színészeire épít elsősorban. Szóval talán nem csorbulna az előadás, ha nem én lennék ott.”

Arról is beszélt, hogy mit tapasztal, a munkalégkör megváltozott-e az SZFE-ügy kirobbanása óta: „A próbákon nem jön szóba a téma, akkor sem, ha tudjuk egymásról, ki az, aki eltökéltebb az ügyet illetően, és ki az, aki nem ért vele egyet. Széles spektruma van annak, ki hogyan élte meg a történéseket. Szinte mindenki mást gondol. Ha én beszélgetni szeretnék erről Szarvas Jóskával vagy Rátóti Zoltánnal vagy bárkivel, azt megtehetem négyszemközt a büfében vagy a próbák után a folyosón, de az intézményi kérdések semmiképp nem folyhatnak össze a munkával. Az üggyel kapcsolatos állásfoglalás nem lehet tényező egy darab elkészítése közben.”

A teljes interjú ITT olvasható.