Az Így vagy tökéletes című magyar romantikus vígjátékban Fekete Ernő mellett Béres Márta, egy sokszorosan díjazott szabadkai színész játssza a főszerepet. A HVG arról kérdezte, miért adta vissza egy trauma után a vígszínházi szerepét, szerinte hogyan kellene kezelni a #metoo-ügyeket, és hogy mennyi sírás előzte meg az első filmfőszerepét. Lapszemle.
Béres Márta 1984-ben született Újvidéken, szerbiai magyar családba, itt végezte el a színiakadémiát is, ahonnan a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházba került, és pár évvel ezelőttig ott játszott, sokszor vendégeskedve Magyarországon is, aminek köszönhetően díjazták például a POSZT-on is, megkapta a Junior Prima-díjat, és idén is őt választotta a Színházi Kritikusok Céhe a legjobb színésznőnek. 2009-ben a Vígszínházban játszotta el az Othello női főszerepét Eszenyi Enikő rendezésében, de a szerepet egy botrány után visszaadta. A most mozikba kerülő Így vagy tökéletes című romantikus vígjáték az első filmfőszerepe – számolt be az interjú elején a kérdező, Kovács Bálint.
Már 12 évesen egyértelműnek érezte, hogy színész lesz, és később az újvidéki Művészeti Akadémia felvételijére is úgy ment el, mint aki hazatért, mondta korábban. Arról szólva, honnan jött ez a bizonyosságérzés, Béres Márta kifejtette: „A családomban nemhogy színházzal nem foglalkozott senki, de még színházrajongók sem voltak. (…) Valahogy kitapogattam, hogy én ebben érzem magam igazán élőnek, és nagy szerencse, hogy képes voltam erre.”
A színiakadémián nem érezte magát a helyén: „Voltak nagyszerű tanáraim és jó pillanataim, de ott nem volt elég, hogy az ember lelkes és örömből játszik: fel kellett csusszannia a szívemből az agyamig az egésznek. (…) Az élet minden területén csak a mellérendelésben hiszek, még a gyereknevelésben is. Lehet megfélemlítésre építeni, de az hosszútávon nem fog működni. Sokszor mondják, hogy a színházban a rendező az isten, a siker- és szeretetéhes színész pedig teljesít mindent, hogy megkapja a vágyott babérokat, de én azt gondolom, akkor történnek igazán szerencsés találkozások, ha a rendező vízióját még magasabbra tudják emelni azok a munkatársak, akiket a megvalósításához kiválasztott. És van akkora szerencsém, hogy az elmúlt években ilyen munkák találtak meg, egy kivételével.”
Vendégként Desdemonát játszott a Vígszínházban az Othellóban, Eszenyi Enikő rendezésében, 2009-ben, de 15 előadás után kiszállt a produkcióból. Az előadásban Othellót játszó Nagy Zsolt az eset után azt nyilatkozta, ön azért adta vissza a szerepet, mert félt tőle. Ennek kapcsán elárulta: „Az egy nagyon kellemes felkérés volt, hiszen egész más volt, mint amiben addig léteztem, egy kis, szabadkai színházban, ahol magyar nyelven játszottunk kísérletező előadásokat szerb közegben. Innen csöppentem a Vígszínházba, ahol nagyon jó volt a próbafolyamat, csak valahol elvadult a dolog. Nekem nem Eszenyi Enikővel volt konfliktusom, de amikor jeleztem, hogy mi a problémám, nem úgy kezelték, ahogy szerintem korrekt lett volna. Abban a pillanatban éreztem, hogy az egyetlen, amit tenni tudok, kiszállni ebből. (…) Zsolttal hét évig nem találkoztunk. Aztán a debreceni DESZKA Fesztiválon összefutottunk a büfében. Zsolt odajött, csak nézett némán, amíg az én fejem füstölt, és nem tudtam ránézni, majd azt mondta, nagyon várta, hogy találkozzunk, és bocsánatot szeretne kérni. Hozzátette, aznap este lesz előadása, és nagyon örülne, ha megnézném. És nekem ez nagyon megható volt. Egyáltalán hány ember tud így odaállni a másik elé, és bocsánatot kérni?”
„Nehéz időszak volt, hiszen megérkeztem Szabadkáról Budapestre, hogy együtt játsszak Fekete Ernővel, Börcsök Enikővel és Nagy Zsolttal, aztán fél év után úgy mentem haza, hogy valami félrement: kell ahhoz erő, hogy az ember gerince ne roppanjon meg. De kaptam már ilyen pofonokat az élettől tizenkét éves korom óta: vagy hozzám tettek, vagy elvettek belőlem, de elmúltak, és mentem tovább. Nekem a színészet az önkifejezési módom, ebben tudok kiteljesedni, én ezért csinálom: egy ilyen ügy nem tud eltántorítani tőle” – tett hozzá Béres Márta.
A színésznő arról is beszélt, számára fontos, hogy a színház reflektáljon a társadalomra, de mindenkinek másban van az ereje; a könnyű műfajt se nézi le, és politikailag eléggé írástudatlannak tartja magát.
Annak kapcsán, hogy a napokban tiltotta be a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács a Tanyaszínház új előadását, kifejtette: „Nem akarom a szorongást és a félelmet az elviselhetetlenség határáig vinni. Nem akarom homokba dugni a fejem, de fel kéne nevelnem két gyereket. Nagyapám beleszületett az első világháborúba, megélte a másodikat, öreg napjaira pedig utolérte Jugoszlávia széthullása is, és mégis végigélt egy tartalmas életet. Nem kéne elveszteni a fejünket, miközben jön az, ami megállíthatatlanul jön. De közben nem ártana embernek maradni. (…) Az emberek ritkán tudják félretenni az egójukat, és azt mondani, keressük a megoldást. Ennek a hiánya bosszant leginkább, és nem csak ebben az ügyben.”
Béres Márta arról is beszélt, hogy találta meg az Így vagy tökéletes főszerepe: „Három éve elmentem a Kosztolányi Dezső Színháztól, mert már nem éreztem, hogy ott a helyem. Gondolkodtam, hogy mit akarok csinálni; az nyilvánvaló volt, hogy továbbra is ezzel a szakmával szeretnék foglalkozni, de arról fogalmam sem volt, hogy egy fiatal színész, aki még soha nem forgatott filmet, de szeretne, hogy tudná ezt legálisan és tisztességesen elkezdeni. Felhívtam néhány magyarországi kollégámat azzal, hogy be szeretnék kerülni a filmes körforgása, mit tegyek, hogy egyáltalán castingokra behívjanak. Megkaptam egy ügynök elérhetőségét, akinek elküldtem az anyagomat, de fél évig teljes csönd volt: addig semmilyen filmes és színházi munkám nem volt. Na, ez nagyon félelmetes volt; sok erő kellett, hogy ép ésszel és nem roncsolt személyiséggel kibírjam. Végül behívtak nyolc-tíz castingra, és egyik szerepet se kaptam meg. Ha lett volna állandó munkám, valószínűleg nem rázott volna meg annyira a kudarc, de így az első nem miatt három órán át sírtam. Szerencsére a párom annyira támogató és megértő, hogy azt mondta: „Na figyelj, még hány órát szeretnél sírni?” Mondtam hüppögve, hogy még egyet. „Akkor leviszem a gyereket a játszótérre, te még sírsz egy órát, aztán folytatjuk az életet, jó?” Akkor még egy óráig nagyon sajnáltam magam, aztán ők visszajöttek a játszótérről, folytatódott az élet, én pedig kaptam még nyolc nemet.Utána találkoztam Varsics Petivel (az Így vagy tökéletes rendezője – a szerk.), és leültünk beszélgetni, például arról, mit gondolnék arról, ha egy kommersz filmben játszanék. Mondtam, hogy csupa jót. A második találkozón már egy jelenetet kellett megcsinálni; Petinek is mondtam, hogy azért jöttem, mert ebben az évben be kell gyűjtenem húsz nemet, ha tőled is kapok egyet, már eggyel közelebb leszek az igenhez. De ez egy igen lett.”