Idén diplomázik a Színház- és Filmművészeti Egyetem második drámainstruktor osztálya, Gáspár Máté és Golden Dániel növendékei. Rendhagyó módon a végzősökkel az alattuk járó évfolyam hallgatói készítettek interjúkat.

Borsos Lucával és Botka Dórával Stern Lili és Unger Judit Adél beszélgetett.

Az interjú 2020. május 14-én készült.

Miért jelentkeztetek drámainstruktor szakra? Korábban hallottatok már a képzésről?

Botka Dóra: Én igen. A Színművészeti előtt Kaposváron a Roxínház nevű társulatnál dolgoztam és ott találkoztam Patonay Anitával, aki jóban van a társulat vezetőjével. Részt vettem egy drámatáborban, amit a kaposvári társulat szervezett és Anitát is meghívták mint drámatanárt. Ekkor kérdezte tőlem – határidő előtt pár nappal -, hogy szeretnék-e jelentkezni a Káva Stúdióba. Elküldtem az önéletrajzom, felvételiztem, és bekerültem a Kávába, ahol egy kétéves színész-drámatanár képzésen vettem részt. Ott ismerkedtem meg a színházi neveléssel, majd eldöntöttem, hogy jelentkezem a drámainstruktor szakra. Az első osztályba már két ismerősöm is járt, úgyhogy nagyjából tudtam, mi is ez. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ennyire összetett ez a szak! Hogy itt nem csak színházi nevelés van, hanem annyi minden más is!

Borsos Luca: Én 2016-ban végeztem Madridban, színész szakon. Abban az évben láttam az Új Néző közösségi színházi projektről készült dokumentumfilmeket az interneten, és nagyon tetszett, hogy ilyen programok vannak Magyarországon! Iszonyatosan izgalmasnak találtam kimozdítani a színházat az ismert közegéből, ráadásul közösségépítő és társadalmi céllal! Akkor azt gondoltam, jó, hogy végeztem színészként, de nem szeretném kizárólagosan ezen a pályán megpróbálni fenntartani magam és várni, hogy különböző munkákra hívjanak. Azt akartam, hogy én is kezdeményező tudjak lenni. Szerettem volna bővíteni a tudásomat. Én is láttam a Káva képzését, de arról lecsúsztam, mert még nem éltem itthon. Aztán hazajöttem, de senkit nem ismertem, aki drámainstruktornak tanult. Viszont úgy éreztem, megtaláltuk egymást a szakkal és jelentkeznem kell. És azt én sem tudtam, mennyire komplex ez a képzés!

Milyen volt az egyetemen töltött elmúlt három évetek?

Borsos Luca: Nekem egy hatalmas úszómedence volt, ahol rengeteg mindenbe bele lehet kapaszkodni, meg lehet állni, sok bója van, sodrás, vízesés… vagy egy óriási lakoma, ahol mindenbe bele lehet kóstolni. Mindamellett felelősnek kellett lennünk magunkért; el kellett döntenünk, mibe kóstoljunk bele jobban, hol maradjunk tovább… Nagyon sok lehetőségünk volt, rengeteg mindenbe betekintettünk. Azon viszont nekünk kellett dolgozni, hogy valamiben igazán elmélyüljünk. Kihívás volt, hogy ne csak a sekély vízben úszkáljunk, hanem merjünk alámerülni ott, ahol jól esik. Ez nagyon szimbolikus, mégis így tudom kifejezni leginkább ezt az időszakot.

Botka Dóra: Én ezt a három évet egyáltalán nem tudom elkülöníteni egymástól, egy hosszú út volt az egész. Egyetértek Lucával abban, hogy lehetőségek voltak felkínálva nekünk, és ha valaki szeretett volna élni egy lehetőséggel, akkor élt vele, ha nem, nem. Nyilván voltak kötelező feladatok, de abban tudtál igazán kibontakozni, amiben úgy érezted, megtaláltad magad és kicsit jobban foglalkoztál vele. Természetesen voltak úttévesztések, mert kipróbáltuk magunkat sok mindenben, de aztán a végére valahogy mégis meg lehet találni, hogy mi vonz a legjobban a drámainstruktorságban a sok lehetőség közül.

Borsos Luca: De ez káoszos is volt. Nem tudtam, hogy a sok lehetőség közül melyiket és mennyire használjuk ki. Tisztában voltam vele, hogy ha mindegyikkel teljes mértékig élnék, az kicsinálna. Meg kellett tanulnom, hogyan döntsem el, melyik lehetőséget válasszam. 

Botka Dóra: Igen! Mi majdnem mindenre igent mondtunk… Volt bennem egy zavar, hogy miben is vagyok jó, mi illik hozzám, melyik az én utam, és hogy egyáltalán mi is ez a szak. Ez nem is kristályosodott ki teljesen, de talán megtaláltam azt, amiben én jól tudok működni. 

Borsos Luca: Bennem nagyon él Gáspár Máté (osztályfőnök, a szerk.) mondata, amit még a legelején mondott. Hogy itt van ez a név, hogy „drámainstruktor”, amit ennek a képzésnek adtak, és ennek a szónak valójában nincs még jelentése. Mi vagyunk azok, akik jelentéssel tölthetjük fel. Ez szerintem nagyon jó! Teljesen más lesz az „én drámainstruktorom”, mint egy „osztálytársam drámainstruktora”. 

Botka Dóra: Tizenhatan teljesen különbözőek vagyunk, máshonnan jövünk és így egymástól is rengeteget tanultunk.

Ki tudtok emelni a szakon töltött három évetekből néhány emlékezetes pillanatot vagy munkátokat?

Botka Dóra: Debreceni Luca, Hollósy Réka és Villant Bálint osztálytársainkkal csináltunk egy dramatikus játszóházat. Ezt még az első évben kezdtük el, amikor még nem is tudtuk igazán, mi az a dramatikus játszóház, de mégis önállóan össze tudtuk rakni, és ez azóta is egy futó projekt az Ódry Színpadon. Nagyon büszke vagyok, hogy szinte teljesen önerőből, kis segítséggel hoztuk létre! Ezenkívül a szakmai gyakorlatunk során megszerveztük Lucával az OPEN Fesztivált. És a téli TIE vizsgáink! Annyira jó előadást csinált mindenki! Nagyon jó csapatmunka volt! Büszke voltam mindannyiunkra! Összeértek a tudások, az ízlések és ebből nagyon jó eredmények születtek.

Borsos Luca: Nekem rengeteg pici mozzanat volt, amiből összeállt ez a három év. Például első évben Gáspár Máté vitt minket rengeteg egyesülethez, társulathoz, intézményhez. Ebben az időben erősen kiépült bennünk valamilyen szemlélő és kipróbáló attitűd, ami aztán meghatározta a következő éveket is. Ebből születtek később különböző ötletek, munkák. Már innen, harmadév végéről visszanézve tudom összekapcsolni például azt, hogy a kultúrAktív Egyesülettel való találkozásunk és Mélyi Józseffel való kurzusunk a közterekről hogyan határozta meg azt, hogy én is elkezdtem a közterekkel foglalkozni. Fontos volt a Szemessy Kingával való találkozásunk is, akivel létrehoztuk a SVUNG nevű mozgásos kutatócsoportot. Így erősödött meg bennem időközben a köztereken való mozgás igénye. Szóval izgalmas, ahogy ezek mind összekapcsolódnak végül. Rengeteg jó kurzusunk is volt. Ezenkívül nagyon meghatározó volt az, ahogy múlt nyáron összeállt a két drámainstruktor osztály a pilisi alkotótáborban, az egyetemi kurzushéten. Szerintem ez nagyon fontos a saját magunk – a drámainstruktorságunk – definiálásában és a szakmánk kialakításában. Még az jut eszembe, hogy nem tapasztaltam rivalizálást az osztálytársaimmal az elmúlt három év alatt. Teljesen biztonságban éreztem magam!

Botka Dóra: Én megtanultam, hogy milyen fontos visszajelzést adni; egymást bátorítani és egymáshoz konstruktívan hozzáállni. Általában értékelnünk kellett egymást, voltak visszajelző körök és megtanultam építő jelleggel reagálni a többiek munkájára. Ez egy nagyon fontos tanulási folyamat, amiben szerintem jó úton haladtunk. Persze nem mindig sikerült, de én a képzés alatt tanultam meg úgy rálátni mások munkájára vagy egyáltalán másokhoz hozzáállni, hogy a jót emeljem ki és konstruktív tanácsot adjak. 

Melyik volt a legkönnyebb és a legnehezebb időszakotok az elmúlt három évben?

Botka Dóra: A legnehezebb szerintem az első év volt. Rengeteg óránk volt! Nekem az volt a legnehezebb, hogy mindig ültünk egy körben és elméletben beszéltünk gyakorlati dolgokról, ami persze fontos, de nem próbáltuk ki az ötleteket másodjára, hanem csak mondjuk nyolcadjára. Ez az év nagyon ráment arra, hogy fejben pingpongozunk, hogy mi hogy lenne jó. Ez nagyon nagy precizitást tanított, de mindig azt gondoltam, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem próbáljuk is ki és csináljuk, csináljuk! És persze az első év szólt arról is, hogy szokunk egymáshoz, az egyetemhez, a szakhoz, minden új… Ráadásul nekem tényleg minden új volt, mert nem is pesti vagyok. Nagy kihívás volt mindenkit megismerni, tájékozódni a világban, Budapesten… A képzésen pedig elkezdtünk egymással dolgozni, úgyhogy ki kellett tapasztalnunk, milyenek a többiek, alkalmazkodni kellett, engedni a saját ötletünkből. Mindent meg kellett szokni és meg kellett ismerni egymást. 

És melyik volt a legkönnyebb időszak?

Botka Dóra: A szakmai gyakorlat. Nagyon élveztem, hogy szabadon ötletelhettünk, nem voltunk már annyira az egyetemhez kötve és saját magunkat egyénenként próbálhattuk ki.

Borsos Luca: Nekem a legnehezebb szerintem a félidőnél volt, másodév telén. Hideg is volt, már lement a képzés fele, de belegondoltam, hogy még egyszer ennyi… Azonkívül rettenetesen túlvállaltam magam… Zsonglőrködtem az egyetem és a munkák között. Rengeteg mindent akartam csinálni egyszerre! Meg kellett tanulnom nem túlvállalni magam. 

Botka Dóra: De ez nem nagyon sikerült, nem?

Borsos Luca: Hát nem… Amíg nem jött egy világjárvány, addig szétdaraboltam magamat. De alapvetően szerintem a legtöbb szabadúszónak, projektben dolgozónak egy nagy kihívás – és szerintem ez lesz innentől kezdve a legnagyobb feladat számunkra is -, hogy megtaláljuk, hogyan tudunk annyit és úgy, minőségileg dolgozni, hogy azzal elégedettek vagyunk, de ne csináljon ki és közben el is tudjuk magunkat tartani. 

Botka Dóra: Ezzel abszolút egyetértek!

Borsos Luca: Mindeközben az egyetem volt az egyetlen biztonságos pont, ahova hazamentünk és bátran lehetett kísérletezni. A legszabadabb szerintem is a szakmai gyakorlat volt, de gondolom, ez teljesen más volt minden párosnak. Az nyilván nekünk hozzátett, hogy mi Dórival voltunk együtt, akivel amúgy is nagyon szeretjük egymást, jól tudunk együtt dolgozni. Például tartottunk már együtt szülinapi zsúrt is!

Botka Dóra: Tényleg, a zsúrok! Hát azt ki se emeltük! Az szakmailag…! 

Borsos Luca: Az is nagyon pozitív volt, hogy a MU Színházban Erős Balázs (a MU Színház művészeti vezetője, a szerk.) és az egész csapat nagyon megbízott bennünk! Voltak nekik is terveik az OPEN Fesztiválra, de Balázs megkérdezett minket, hogy mi miket szeretnénk csinálni. Hoztunk neki egy tervezetet, amit elfogadott és támogatott. És akkor megcsináltuk Dórival az egész fesztivált úgy, ahogy mi kitaláltuk! 

Említettétek az osztályotokon belüli csapatmunkát, az egymás megismerését, a közös munkákat. A drámainstruktor szak olyan szempontból is speciális, hogy nagyon fontos az osztályon belüli együttműködés. Nektek milyen tapasztalatotok van erről? 

Borsos Luca: A képzés elején minden tanárunk szerette volna, hogy a csoportmunkákban folyamatos rotáció legyen; mindig olyannal dolgozzunk együtt, akivel még korábban nem voltunk egy csapatban. És akkor voltak ezek a lehetetlen hármasok, négyesek… Hiszen természetesen néhány csoportban jobban éreztük magunkat, néhányban kevésbé. És ezeknél szerintem nagyon sok tisztességkört lejártunk. De ez a folyamat szükséges volt, mert nyilván nem dolgozhatok mindig azzal, akivel szeretnék. Szóval egyrészt hálás is vagyok, de szerintem ezt azért többen megszenvedtük, mert nagyon mások vagyunk, más az ízlésünk, mások a céljaink. De ezek a nehézségek a végére mindig tisztázódtak, mert közben nagyon békések is voltunk egymással. Csak nem lehetett tudni, hogy van-e még valami a felszín alatt, aminek ki kell jönnie… Emlékszem, amikor Perényi Balázs tanárunk azt mondta, hogy mi egy olyan osztály vagyunk, aki kihagyta a viharzás periódusát és nem volt semmilyen robbanás… El kellett fogadni, hogy mi mások vagyunk, békésebbek és olykor mindenki a saját dolgára koncentrál. Aztán jött az az időszak – amit én nagyon szerettem -, amikor ráéreztünk, ki kivel szeret dolgozni és megengedtük magunknak és nekünk is megengedték, hogy akkor velük legyünk.

Egyébként ma adtam le a szakdolgozatomat és valahogy így elmosódik az egész…. Azt hiszem, az első év nagyon intenzív volt, a másodikban volt két nagy hullám, aztán kicsit belefásult mindenki… Akkor nem tudom, mi volt! Én másodév februárjában és márciusában Németországban dolgoztam a Stereo Akttal a European Freaks című előadásunkon és amikor hazajöttem, szinte középkori hangulat fogadott. Mindenki olyan volt, mintha meg lett volna kínozva! Harmadévben és most pedig inkább a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva. 

Botka Dóra: Nagyon sokszor csak munkakapcsolat volt közöttünk és az, hogy az ember valójában ki és hogyan működik, nem derült ki. Nem az volt az első kérdés, hogy hogy vagy, hanem hogy „azzal a tervvel hogy állsz?”. A munka szintjén ragadtunk le, és első- és másodévben nem indultak el emberi kapcsolódások, viszonyok. Mindenki hajtott, ami teljesen természetes. Próbáltuk teljesíteni az órákat, a feladatokat. Rengeteg projektünk volt egyszerre, amik mellett a jó beszélgetések sajnos sokszor elmaradtak. Nekem ez hiányzott.

Borsos Luca: Ráadásul a legtöbben úgy jöttünk ide, hogy már voltak más fontos közösségeink vagy páran akár részt vettek más oktatásban is. Nem voltunk bezárva és arra kényszerítve, hogy csak egymással legyünk. Volt lehetőségünk úgy végigjárni az egyetemet, hogy megmaradtak a régi és fontos barátságaink. Ezek más szakokon lehet, hogy nagyobb gyakorisággal tűnnek el, mert egyszerűen nincs más lehetőség. Mi nem voltunk belekényszerítve abba a helyzetbe, hogy az egyetem legyen az első számú közösségünk és ezt egészségesebbnek érzem. 

Mi számotokra a legfontosabb tapasztalat vagy tudás, amit az egyetemen a tanáraitoktól vagy egymástól megszereztetek?

Botka Dóra: Olyan sokat voltunk együtt, mindig egymás gondolatait hallgattuk és a legtöbb óra beszélgetős volt. A tanárok nem a klasszikus értelemben csak átadták a tudást, hanem engedtek minket gondolkodni. A többiek véleménye, ötletei is beleépültek az én gondolkodásomba és szerintem így tanultunk egymástól. Azt már említettem, hogy a képzés elején Golden Danival (osztályfőnök, a szerk.) állandóan csak ültünk -, amit sokszor nehezen bírtam – és gondolkodtunk, ami közben hihetetlen nagy precizitást tanultunk, amire szükségünk is van. Ezenkívül – ahogy már Luca említette -, Máté első évben ide-oda vitt minket, kinyitott kis kapukat és megtanított arra, hogy mi vagyunk felelősek azért, hogy mit választunk. 

Borsos Luca: Nekem az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy bátran kell kísérletezni, mert ez fog bármerre elindítani. Kísérletezzünk ötletekkel, csoportszervezésben, új formákkal, régi formákkal – bárhogy, de csináljuk bátran a saját elképzeléseinket! Amihez van kedvünk, azt próbáljuk ki és lesz, amilyen lesz, úgyis lesznek következő ötletek! Egyre kevésbé érzem azt, hogy ciki belebukni valamibe. Tudom, hogy csak csinálni kell!

Botka Dóra: Én sokszor visszafogtam magam – azt, amilyen vagyok, a gondolataimat… Ha újrakezdhetném – persze ezt már három évvel a hátam mögött mondom -, akkor törekednék arra, hogy jobban megtartsam az ösztönösségemet és bátran mondjak bármit. Ezt azért valamennyire például Lucától eltanultam. Ő teljesen őszintén elmondja azt, amit gondol. 

Borsos Luca: Amit még megtanultam, hogy nem kell teljesen profi szakértőjének lennem egy témának, formának, műfajnak ahhoz, hogy elkezdjek vele foglalkozni. Mert van egy háttértudásom arról, hogy melyik könyvekhez nyúljak, és tudom, kit kell megkeresni. Tudok olyan szakmai, elméleti biztonságot találni, hogy ha valami érdekel, akkor el merjek indulni abba az irányba. És fontos, hogy merjek segítséget kérni.

Botka Dóra: Nagyon jó kapcsolatokat építettünk, nagyon jó emberekkel találkoztunk az egyetemen és azon kívül.

Borsos Luca: Sok fiatal, inspiráló tanárt válogattak össze nekünk, több doktorandusz is tanított minket: Herczog Noémi, Szemessy Kinga, Kelemen Kristóf…

Botka Dóra: Még azt tanultam meg, hogy merjek kérdezni és merjem felvállalni, hogy valamit nem tudok vagy nem értek.

A drámainstruktorság melyik ága érdekel titeket a leginkább?

Botka Dóra: Engem a pedagógia. Azon belül a gyerekekkel való foglalkozás, a velük való törődés. Velük tudom magam a leginkább jól érezni és elképzelni a jövőben. A színházi nevelés is vonz, ezzel kapcsolatban már voltak jó élményeim. Talán ebben a műfajban kapcsolódik leginkább a színház és a pedagógia. Nekem a legfontosabb a játék és az abból fakadó öröm. Ezenkívül el kezdtek érdekelni a nonverbális formák is. Annyira sokat beszéltünk órákon, instruáltuk egymást és másokat, hogy azt éreztem, szükség lenne a szavak nélküliségre is. 

Borsos Luca: Engem a mozgásra és a testtudatosságra való érzékenyítés kezdett el érdekelni. Hogy hogyan tudunk vegyes és kreatív eszközökkel dolgozni, akár előadások előtti bemelegítőknél, akár önálló workshopokon. Egy mondatban: a nonverbalitás mágikus ereje érdekel.

Miből írtátok a szakdolgozatotokat?

Botka Dóra: A bevonódásból. Arról szól, hogyan vonódnak be azok a fiatalok, akik látszólag passzívan viselkednek egy részvételi színházi előadáson vagy egy foglalkozáson. Azt állítom a dolgozatomban, hogy ők is ugyanúgy bevonódnak, mint az aktívabb társaik, még ha ennek nincsenek is látható jelei. Illetve azt fejtegetem, hogy milyen befolyásoló tényezők lehetnek, amik miatt nem mernek megszólalni, aktívabbak lenni. Azért választottam ezt a témát, mert már magamon is tapasztaltam, hogy jelen vagyok, figyelek és ennyitől is képes vagyok a bevonódásra, bármilyen más aktivitás nélkül. Mindig éreztem a nyomást, hogy nekem muszáj beállnom a játékokba, muszáj beszélnem, pedig enélkül is ott tudtam lenni, részt tudtam venni. Tudom, hogy nagyon sokan leblokkolnak egy ilyen helyzetben. Pedig szerintem nem baj, ha valaki nem olyan aktív, mint a többiek. Nem kell mindenben minden áron részt venni, hanem elég az, ha figyelünk. Bennünk talán később csapódnak le az események, és másodjára már sokkal magabiztosabban bele tudunk állni egy ilyen helyzetbe – ha akarunk.

Borsos Luca: Én rátekintettem csomó olyan gyakorlatra és helyzetre, amit az elmúlt évek során éltem meg és hatással voltak rám és amik azt segítik, hogy az egyén vagy a közösség valamilyen változáson menjen keresztül. Főleg nonverbális esettanulmányokról írok a dolgozatomban és ezeken a példákon keresztül mutatom be, hogy van bennük valamilyen határátlépés, valamilyen változást hozó jelenség. Ezeket elneveztem alkalmazott rituáléknak. Azt kutattam, hogy ezek a jelenségek hogyan tudnak változtatni az érzékeléseink terén és hogyan alkalmazhatóak különböző alkotói folyamatokban – hogyan lesznek hatással az alkotásra és az alkotókra egyaránt. Vagy akár hogyan hat olyan civilekre, akik részt vesznek mozgásos “bemelegítéseken”, workshopokon. Nagyon szerettem írni!

Milyen drámainstruktori munkákban vettetek részt az elmúlt három évben?

Borsos Luca: Első évben a DemoLab Alapítványnál voltam többször is. Kitaláltuk, hogy megismertetjük a lecture performance műfaját a diákokkal, úgyhogy ebben a témában tartottunk nekik foglalkozásokat. Ezenkívül rengeteget táboroztattunk. Voltam a Müpában, ahol egy hétig bunkert építettünk. Két nyáron pedig Mátészalka környéki falvakban táboroztattam, ahol hátrányos helyzetű gyerekeknek tartottunk foglalkozásokat. Illetve Szemessy Kingával létrehoztuk a már említett SVUNG-ot, ahol kipróbálhatjuk új ötleteinket, kutatunk, workshopokat gyártunk.

Botka Dóra: A Kávánál játszom a Titkos Ajtó előadásban. Ezenkívül már említettem a dramatikus játszóház sorozatunkat, amit az Ódry Színpadon viszünk. És én is táboroztatok minden évben, színjátszó táborokban, drámatáborokban mint például a Lepke Tábor, Összpróba tábor…

Borsos Luca: Én egyébként azt érzem, hogy a “drámainstruktori szemüvegem”, látásmódom sok másik munkámban is fontos. A Stereo Akt-tal vagy a Queen-ekkel (Szabó Veronika- Queendom című előadásának alkotói, a szerk.) való együttműködésekben is használom az itt tapasztaltakat, tanultakat. Olyan színházi projektekben veszek részt, amik rámutatnak valamilyen társadalmilag érzékeny témára és építenek a befogadóra, a részvevőre. Továbbá jelenleg tanári segédletet állítok össze Vadas Tamara Zsófiával arról, hogy a gyerekek hogyan dolgozhatják fel a nemek közti egyenlőséget mozgáson keresztül.

Botka Dóra: A drámainstruktorságomat én is észreveszem abban, hogy egyes alkotói folyamatokban, tervezésekben, ötletelésben én is részt veszek, együtt gondolkodok másokkal, még akkor is, ha nem én vagyok a projekt fő embere.

Mindketten a MU Színházban töltöttétek a szakmai gyakorlatotokat. Miért ezt a helyet választottátok? Hogy éreztétek magatokat?

Botka Dóra: Eredetileg a Nemzeti Táncszínházba mentünk volna, hogy a nonverbalitással foglalkozzunk, de az nem tudott megvalósulni. 

Borsos Luca: Ezt követően ajánlotta nekünk Máté, hogy menjünk a MU Színházba. Az ottani vezetőséggel azt beszéltük meg, hogy készítünk foglalkozásokat a Hodworks társulat előadásaihoz és megrendezzük az OPEN Fesztivált. A fesztivál tematikája a részvételiség, a társas játék volt. A fesztivál ideje alatt ugyanis nem előadásokat hívtunk meg, hanem végig részvételi programokat szerveztünk.

Botka Dóra: A legjobb az volt, hogy mindenben szabad kezet kaptunk. Persze egyeztettünk a vezetőséggel, de ők mindig maximálisan támogattak minket. Talán az egyetlen nehézségünk az önmarketingelés volt és az azzal járó nehézségek. Nem szerettem magamat reklámozni, nem volt hozzá affinitásom, pedig tudom, hogy ezek nagyon fontos dolgok. Ezt még meg kell tanulnom. 

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Botka Dóra: Azt érzem, hogy egy családi napköziben dolgoznék legszívesebben kis gyerekekkel, ugyanis a drámainstruktor képzés előtt kisgyermeknevelőként végeztem. Emellett pedig projektekben szeretnék részt venni, akár a Soharózával, a MU Színházban vagy a Káva Kulturális Műhellyel.

Borsos Luca: Ez most egy nehéz időszak a járvány miatt, mert csak feltételes módban tudunk beszélni majdnem mindenről. Nekem jelenleg két fontosabb alkotói társaság van az életemben, a Stereo Akt és a Queenek. Velük szeretnék a jövőben is együtt dolgozni alkotóként és előadóként. A MU-ba is nagyon szívesen visszamennék közösségi programokon dolgozni. Emellett Hód Adrienn előadásaihoz tervezek bemelegítőket. Szeretnék még Madridban is tanulni és dolgozni egy alkalmazott színházi társulatnál, de nem tudom, hogy ez bele fog-e férni az életembe.

Botka Dóra: Most, hogy ennyit beszéltünk, azt érzem, tulajdonképpen minden beletartozik a drámainstruktorságba.

Borsos Luca: Lehet, hogy ez nem is egy szakma, hanem inkább egy szemléletmód.

Mi fog nektek a legjobban hiányozni a három évből, az egyetemről?

Botka Dóra: Luca! (nevet) Meg az, hogy az osztálytársaimat azzal idegesítsem, hogy minden szóról eszembe jut egy dal. És hiányozni fog az, hogy azt mondjam, hogy kettőhúsz. Kettőhúsz! (Ez az osztálytermünk.)

Borsos Luca: A matrica a diákomról vagy a színműs akció a rétesezőben. (nevet) Egyébként a biztonság érzése, a közös bázis. Az intézmény adta biztonság. Bár két éve máson sem gondolkozom, csak hogy milyen jó lesz „intézménymentesíteni” magamat!

Botka Dóra: Ehhez tudok kapcsolódni, nem tudom, milyen lesz majd nem bejárni az egyetemre… 

Borsos Luca: Hiányozni fog az is, hogy csupa izgalmas, új dolgot tanuljunk a szemináriumokon. De közben eszembe jut, hogy végül is ezt pályázatok segítségével már magunknak is meg tudjuk szervezni. Összehívhatunk számunkra érdekes embereket és szervezhetünk egy egyhetes önképző kört.

Botka Dóra: Hiányozni fog a sok jelenetkészítés, amikor mertünk jó ízűen nevetni egymáson… Igazából minden! Az elején mondtam, hogy ez egy folyamat. Azt érzem, hogy ez még tart. Most értünk össze és most kell szétválnunk… 

Mit üzentek a leendő elsős drámainstruktor osztálynak?

Botka Dóra: Ösztönösen és humorral!

Borsos Luca: Bízzanak magukban!