Az utolsó Máté Gábor osztályban végzett, majd többedmagával Szegeden kezdte pályáját, de mint mondja: talán túl korán tapasztalta meg, hogy “mennyire érzékeny, változékony a mi szakmánk”. Váltott, s hat éve a Tatabányai Jászai Mari Színház tagja. A Szikszai Rémusz rendezte Hóhérok c. előadás kapcsán kérdeztük Figeczky Bencét.
Szikszai Rémusz az egyik legtöbbet rendező alkotó Tatabányán. Te is több előadásában játszottál. Megkönnyíti a közös munkát, hogy sokat tudtok egymásról?
A kőszínházi működésben az is nagyon jó, hogy vannak állandósult rendezők és formák, ezen keresztül is lehetőség adatik a színészi fejlődésre. Ha mélyebben megismeri egymást rendező és színész, akkor közösen tudnak utakat keresni, ami számomra biztonságérzetet ad. Ha pedig olyan emberről van szó, mint például Szikszai Rémusz, akivel szakmailag, emberileg is nagyon jó dolgozni, öröm, ha kiderül, hogy a következő évadban is fogunk vele alkotni. Képes fanatizálni az embert az adott produkció kapcsán, és észrevétlenül tesz érdekeltté abban, hogy teljes mellbedobással vessük bele magunkat a munkába. Mindig közös üggyé válik az előadás. Rémusz nagyon precíz és alázatos, minden idegszálát, figyelmét, tudását az adott anyagra fókuszálja. Lendületesen lehet vele dolgozni, sokszor olyan arcunkat mutatjuk meg a közreműködésével, ami számunkra is meglepetés.
McDonagh darabjai izgalmasan játszanak a krimi-szállal, a feketehumorral, egy darab mélységeivel. Szikszai Rémusz a maga színházi gondolkodásával, vizualitásával csavart még egyet a Hóhérok történetén?
A végeredmény ezt tükrözi, de maga a próbafolyamat nem ennek a törekvésnek a jegyében zajlott, Rémusz nagyon színészcentrikusan, az elemzésekből, az emberi jellemekből és a helyzetekből építkezett. Amikor már mindenki számára kristálytiszta, hogy mi a kiindulási pont, akkor kezd el azzal foglalkozni, hogy az általa elképzelt vizualitáshoz milyen játékstílus passzol. Kísérletezünk, így érez rá mindenki az adott karakter jellegzetességeire. Az első közös munkánk a Macbeth volt, amiben az egyik boszorkányt játszottam, ez a darab teljesen más vizualitást, formanyelvet, játékstílust használt mint a Hóhérok vagy a korábbi Illatszertár előadás, ami a Hóhérok szöges ellentéte – egy békeidőbeli, kosztümös, kisreál térben játszódó vígjáték.
A Hóhéroknak rengeteg rétege van, úgy tűnik, jó mélyre lehet az egyes szerepekben ásni. A hatvanas évek Angliájának macsó világában játszódik a történet. A halálbüntetés megszüntetése után az egykori végrehajtók optikáján keresztül beszél bűnről, ártatlanságról, halálról, közösségről. Mire fókuszál ebből a nagyon gazdag anyagból az előadás?
Minderre.. Attól élő, dús és tömény az egész, hogy rengeteg mikro-történet rejlik benne, rengeteg témát feszeget úgy, hogy közben nem vonja el a figyelmet a főcsapásról. Miközben egy nagyon izgalmas korképet is fest a társadalom ezen szegletéről, az alsó- és középosztály határán létező kisemberekről. Igazi hétköznapi figurákról van szó, Harry, a főhóhér például a köznép példaképe, miközben mások életét vette el pénzért. Önmagában ez egy abszurd szituáció, amin még csavar egyet az író azzal, hogy most a hóhért akasztják, a fickó olyan helyzetbe kerül, amit egyszerűen nem tud kezelni, amelyben nem képes az indulatait és a kétségbeesését kordában tartani, így elszabadul a pokol.
Mi az ő tragédiája, hogy elveszti a munkáját és feleslegessé válik, hogy most szembe kell néznie morális kérdésekkel?
Számára a hóhérság „másodállás” volt, a család nem sejtette, miből jön a mellékes. A II. világháború után Pierrepoint kérték fel a náci bűnösök kivégzésére, talán ő volt az első hóhér, akinek a neve, az arca is ismertté vált, onnantól kezdve beszéltek a szakmáról, idővel ismertté vált, kik hajtják végre a halálos ítéleteket.
Clegg újságírót játszod, aki a nyugdíjba vonuló Harryt faggatja az életéről, de az interjúkészítés megmutatja a médiumok hatalmát, eszközeit is. A te figurád amúgy mintha kilógna ebből a közegből.
Az én olvasatomban ez a srác egy helyi fiú, ugyanabból a közegből jött, mint a többiek, innen sikerült kitörnie, s kicsit feljebb küzdenie magát, amitől felsőbbrendűségi érzése támadt. A célja, hogy minél szaftosabb és botrányosabb dolgokat csikarjon ki a hóhérból, ami sikerül is. Nagy valószínűséggel többen is – mint például a darab elején kivégzett Hennessy – ártatlanul végezték a bitófán, ami gyakran eszébe jut Henrynek. Az újságíró erre a gyenge pontra harap rá, nem ereszti, szétcincálja. A halálbüntetés létjogosultságát is megkérdőjelezi.
McDonagh a szövegben a különböző beszédstílusokkal, nyelvi struktúrákkal is megkülönbözteti a karaktereket. A „kocsma embereinek” – színészi bravúr – hadarós, egyszerű beszéde összezár egy közösséget és el is választ másoktól. Már a Macbeth előadásunknál ízlelgettük mennyire beszédes és többértelmű az angol nyelv, a britekről az is sokat elárul, hogy ki milyen akcentussal beszél. Ha dekódolja a néző, hogy valaki skót, ír vagy londoni, a egy egész jellemrajzot jelent a számára, kiderül, ki lehet az ivós-bunyós, ki az egyszerűbb fickó vagy az értelmiségi. A mi színházi előadásaink nem nagyon ének ezzel az eszközzel, ami a briteknél fontos kelléke a színjátszásnak. Rémusz viszont szerette volna, ha a nyelv is árulkodik a karakterekről, ez nagyon sokat ad hozzá a darab világához. Kezdetben valóban nehéz volt megtanulni, sajátunkká tenni a különös beszédmódot, de sikerült.
Tatabányán játszottál már főszerepet, több nagy alakításod is volt. A Hóhérok újságírója viszont mellékszerep.
Nem lehet mindig nagyokat játszani. Egy társulatnál rettentő fontos, hogy arányosan legyenek elosztva a feladatok.
Azért, hogy mindenki minél több arcát megmutathassa?
Fontos, hogy mindegyik szerep egy újabb kihívás legyen, hogy ne fásuljon bele az ember a munkába, hogy a mérleg nyelve ne billenjen a se a kicsi, se a nagy szerepek felé.. Ezt az arányt nagyon nehéz jól megtartani, de egy olyan kicsi társulatnál, mint a miénk, erre nagyobb az esély. Azt gondolom, szinte mindig át kell lépni a határaimat, új dolgokat kell kipróbálnom a különböző rendezőknél.
Láttalak a Liliomfitól a Kabarén át prózai és zenés darabokban, komédiában és drámai előadásokban, nagyon különböző szerepekben. Melyikben lubickolsz igazán?
Nekem a zenés előadások a legotthonosabbak, több befektetett munkát igényel a zenés műfaj, de mégis kevésbé fáradok el, mert feltölt, könnyedén jön, komfortosan mozgok benne. Tavaly mutattuk be a Te édes, de jó vagy, légy más c. előadásunkat, végtelenül jó próbafolyamat volt nagyszerű előadásokkal. Pedig ott aztán akadt dolgunk! Az is izgalmas, hogy mindegyik jelenetben más karaktert játszottunk, más korosztályból, más zenei műfajban. Kollázs volt, egy végtelen kavalkád, amit élveztem. Szerettem az Illatszertárban Árpika szerepét is. Minden más nagyobb odafigyelést, határfeszegetést igényel technikailag és lelkileg is, rá kell jönnöm, hogy fejtsem meg a szerepet és hogy mutassam meg azt, ami benne és bennem zajlik.
Szeged megadta volna a nagy zenés szerepeket. Keszég László távozásakor jöttél el. Különben maradtál volna?
Az osztályunkból sokan úgy mentünk oda, hogy több évadra terveztünk. Keszég hívott minket, hogy frissítse, bővítse a társulatot. Ennyi év távlatából nehéz válaszolni, de azt hiszem, maradtam volna. Talán túl korán tapasztaltam meg, hogy mennyire érzékeny, változékony a mi szakmánk.
Az elmúlt néhány év jó sok tapasztalatot adhatott e téren. Átalakul az SZFE, társulatok tűnnek el. Ezek a jelenségek mennyire befolyásolják a döntéseidet?
Nem tölt el jóérzéssel az, ahogy és amilyen sűrűséggel érnek minket az újabb veszteségek, de már az egyetem kezdetekor érzékeltem, hogy vihar előtti csend van, hogy morajlik a tenger alattunk… Mintha lett volna valami fura feszültség mindenkiben, aki ezen a pályán mozog. Akkor még nem értettem, hogy mi az oka ennek, nem volt még igazán rálátásom a szakmára. Káosz ült a fejemben és a lelkemben is. Mire végeztem, már sok mindent tudtam kódolni.
Máté Gábor mennyire készítettek fel titeket arra, ami rátok vár, milyen útravalót adott?
A saját tapasztalatait mindig megosztotta velünk, ha kértük. Inkább egyfajta szakmai létezésre, gondolkodásra, életmódra készített fel minket. Maximalizmusra, arra, hogy miként érdemes csinálni ezt a hivatást. Nem keltett bennünk illúziókat, pontosan megfogalmazta mennyire nehéz, érzékeny és kiszolgáltatott lesz a helyzetünk. Már eleve úgy vett fel minket, hogy a harmadik rosta után azt mondta nekünk, emlékezzünk erre az örömre, amit most érzünk és táplálkozzunk belőle, mert nagyon kemény öt év áll előttünk és utána, ha sikerül, akkor a pályán se lesz könnyebb dolgunk.
Ezért is választottad Tatabányát, a kis létszámú, családiasabb társulatot?
Persze. Eleve egy kőszínházakban – ha jól működik – megvan a biztonság, összezárnak a közösségek, búra alatt tud alkotni az ember. Már az egyetemen arra vágytam, hogy egy ilyen profi műhelybe kerüljek. Minden kívánságom így teljesüljön! Az egyetemi évek alatt több alternatív produkcióban is részt vettem, a kőszínházi tevékenység mellett sok mindenbe belekóstoltam. Mostanában kezdtem el újra remélni, hogy független előadásokban is részt vehetek még. Van bennem kíváncsiság, hogy ebben a korban és állapotban hogy működnék. Biztos sokat tapasztalnék és épülnék, amit Tatabányán is tudnék hasznosítani. Mint minden vidéki színházban, itt is nehéz, hogy mire beérik egy-egy előadás, már el is kell eresztenünk.
Mi volt az, amit nagyon fájlaltál?
Azért nehéz ez, mert az elengedéssel, a halál témájával mindig hadilábon álltam, nehezen élem meg az elmúlást. Azt szoktam mondani, hogy a színházi ember életében minden évad egy csomó születés és rengeteg temetés. Főleg azokat nehéz elengedni, amik fontosak nekem, személyes ügyek, mint a Macbeth, A kutya különös esete, A vonat elé…
De már tanulom ezt jól kezelni. Minden új darabhoz, karakterhez azzal a gondolattal közelítek, hogy tiszta a papírlap, új ceruzát veszek hozzá. Félek attól, hogy egyszer elkezdek egyféle színész lenni, ezért gyakran magam ellen megyek, s ha bazt érzem, hogy felüti a fejét egy régi hang, azt próbálom kiradírozni.
Szerző: Marton Éva
Hóhérok fotó: Sipos Zoltán