12 év után megszűnt egy meghatározó független színházi műhely: a k2 Színház. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon búcsúztak el közönségüktől. A társulatot 2010-ben a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói alapították Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével. Kurta Niké készített interjúfüzért a volt és jelenlegi tagokkal, akik APERTÚRA – A Perpetuum Manufaktúra név alatt játszanak ezután. 12 év, 12+1 kérdés. Vissza- és előretekintés 10 részben. A 10. interjúalany: Horváth Szabolcs.
Megjegyzés: Az interjúkban látható egy legelőnyösebb és egy legelőnytelenebb fotó a megszólaló alkotókról, amelyet ők választottak.
Mi a legelső meghatározó emléked, mint k2-ős?
A Helené volt számomra a legemblematikusabb előadás. Ez volt a második, vagy harmadik közös munkám Petyával és Bencével, akik ugye osztálytársaim voltak Kaposváron. De meghatározó emlékeim azok a pillanatok is, amikor ott voltunk a Kaposvári egyetemen az „egyesben” és előadásokat kotyvasztottunk, amikre volt idő és szabadon kipróbálhattunk szélsőséges, akár haszontalan dolgokat is. Ezek a műhelymunka-pillanatok nagyon fontos emlékek. Ebben a két srácban és bennünk is égett a vágy, hogy úgy dolgozhassunk, hogy mások nem szólhatnak bele. Az izgatott minket, hogy önállóan mit tudunk létrehozni. Megcsináltuk a vizsgáinkat és éjjel próbáltunk. Gyönyörű volt, tényleg! Közben pedig azt éreztük, hogy a tanulmányainktól nem elveszi, hanem inkább adja nekik az energiát. Felspannolt minket. Iszonyatosan sokat dolgoztunk. Szerettünk együtt próbálni és jó hatással voltunk egymásra. Többekkel azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Ez az egész romantikusnak tűnik, de igaz!
Mi volt társulati tagságod során a legfelemelőbb színházi pillanatod?
Több is volt, de ugye azt kéne mondanom, ami elsőre eszembe jut. Azt mondom: ez egy Ördögkatlan Fesztiválos előadás volt. Menyasszonyi ruhában egy bolond, falusi srácot játszottam. Szerintem én akkor tudok szerethető és izgalmas lenni színpadon, amikor olyan nagy szabadságot érzek, hogy bármit, de tényleg bármit megtehetek. Van egy pont, ami után, ha megvan a szerep, beleengedheti magát az ember, és bármi történhet vele, mert az jó lesz. Persze ebben az is segített, hogy a Katlanon szeretik a k2-őt, özönlöttek ránk a nézők és hatalmas szeretet áradt belőlük.
Aztán még ilyen pont az életemben a Platonov, amit a Hátsó kapuban csináltunk és amiben a huszonhét évesre írt címszerepet huszonhét évesen eljátszhattam. Erre nagyon büszke vagyok. Borzalmasan nehéz próbafolyamat volt. Nem is sikerült jól megcsinálni a szerepet. De ha abból a négy és fél órából megszületett fél óra, akkor az varázslatos volt. Nagyon közel ültek a nézők, szóval nem lehetett kamuzni. Persze amúgy sem kell kamuzni. De ha ott valami patentül megtörtént, akkor az olyan velőtrázóan igazi és katartikus volt!
De maga a Züfec, amit a Szkénében mutattunk be is ilyen volt. Szerintem ez az előadás határozta meg legjobban a k2-t. Abban el tudtuk mondani a hitvallásunkat, vagy az akkori világnézetünket. Minden előadásban volt egy olyan momentum, amikor azt éreztem, hogy: „Ez megéri! Tök jó színésznek lenni! Lehet játszani! Így, komolyan játszani!” És szerintem ez a legfontosabb.
Mi a volt a legkiemelkedőbb társulati pillanatod?
Amikor a k2 történetében egyetlen egyszer kaptunk egy próbahelyet, az nagyon összekovácsolta a csapatot. Aztán egy év múlva el is vették tőlünk, mert egy konditerem épült ott. De előtte azt mi átalakítottuk, kifestettük. Balettszőnyeget is raktunk le, amit egy fa vonalzó mellett egy sniccerrel vágtunk fel. El is vágtam az ujjamat, szóval véremet adtam azért a helyért! A falakat befestettük szürkére, lett egy kisebb iroda részleg. Tök jó hely lett! Próbára, sőt előadásra is kiváló. Egy ilyen kis csapatnak mindig kellenek gyújtópontok, amik lendületet adnak. És ez egy olyan pont volt. És nagyon örültünk annak, hogy bármikor ott tudunk lenni és nem az van, ami korábban mindig, hogy: „Jaj gyerekek csak egyig tudunk lenni a Jurányiban, mert jön a Szputnyik.” Szóval ez végre egy biztos pont lett. Hát egy évig… Na de annyi mindenből kellett felállni… És most Petya már nem tudott. Amikor eljöttem, én is így voltam, hogy már nem tudok többet adni. Én ebbe mindenemet beleadtam. És tiszta szívvel. A mai napig azt gondolom, hogy életem legjobb döntése volt, hogy nem Debrecenbe vagy Veszprémbe mentem, hanem a k2-vel nyomtam együtt, fiatalon. Nekem ez annyit adott. Annyit tanultunk egymástól. De elfáradtam.
Mi volt a legkínosabb színpadi pillanatod?
Húha! Abból is volt egy csomó. Ami most elsőre az eszembe jut, az a Züfec című előadásunk, amit Szegeden, a Thealter Fesztiválon játszottunk. Van az előadásban egy pillanat, amikor takarítónőt játszom egy nehéz, fa klumpában. Söprögetek, söprögetek…és egy rossz mozdulattal lerepült a lábamról a klumpa a harmadik sorban ülő hölgy mellkasába. Annyira megijedtem, hogy egy pillanatra leállítottam az előadást és megkérdeztem az eltalált nézőtől, hogy jól van-e? Aztán kiderült, hogy semmi baja, a klumpát is visszakaptam és mehetett tovább az előadás. De ez nagyon kellemetlen volt!
Jaj, most eszembe jutott a világ legkínosabb dolga! A Röpülj, lelkem! című zenés előadásban – amiben Szabó Sípos Ágostonnal ketten írtuk a dalokat, meg a zenei szövetet- Árpád vezért játszottam. Az előadás egy adott pontján, egy általam szerzett dalt kellett volna nagy elánnal, hithűen és magyarosan előadnom. Életemben nem történt velem ilyen, de elfelejtettem a saját dalom refrénjének a szövegét. Annyira ciki volt! Ómagyarul volt megírva a szöveg. Abban, hogy javítasz!? És akkor elkezdtem, hogy „szarvasok kínjából, szarvasnak állsz” Szóval olyan borzalmakat improvizáltam, hogy leszakadt a pofám! Többiek visítva röhögtek! Ott valami, olyan idegrendszeri probléma volt nálam… Ezután több hónapig abban voltam, hogy abbahagyom. Halál komolyan, abba akartam hagyni az egészet, mert akkor azt gondoltam, hogy alkalmatlan vagyok erre a pályára. Végtelenül ciki volt! Nem tudom, mit lehet ilyenkor csinálni. Eperjes Károly mondta azt, hogy: „Ilyenkor megállsz fiam, veszel egy nagy levegőt, becsukod a szemed, átgondolod és elkezded!” És valószínűleg igaza van.
Melyik volt a legfontosabb alakításod?
Nyilván az Apátlanok néven futó Platonov előadásunk nekem egy nagyon nagy tanulás volt. Nem véletlen, hogy idősebbek szokták ezt a szerepet eljátszani. Olyan mély, idegrendszeri dolgokat kell felkaparni, ami egy idősebb színésznek gyorsabban mehet. Korábban ilyen gondolati és emocionális területeimet nem kellett felnyitnom. Ezért ez egy fontos és felkavaró munkafolyamat volt számomra. Engem nagyon inspirál a nagy teher és felelősség, amikor a hátamon tudok vinni egy előadást. Amikor olyan szélsőséges helyzetekbe, karakterekbe kerülhetek, amik húzni tudják az előadást. Szeretem a határaimat vizsgálni, nézegetni, hogy „meddig tartok”. Az életben elég zárkózott vagyok és talán pont ezért a színpadon szeretem kiélni a szélsőséges érzelmeimet, a rossz tulajdonságaimat. Élvezem, hogy szégyen nélkül lehetek egy szemét állat.
Mi volt a legnagyobb kudarcod?
Csináltunk egy nyolc órás előadást Hamvas Béla Karnevál című regényéből. Emiatt az ötlet miatt én egy hónapig hisztiztem és kelletlenkedtem: „Ezt miért kell?! Semmi értelme! Ezt nem lehet! Nincs ennyi erő bennünk! Nincs ennyi nézői figyelem! Nem lehet ennyit befogadni!” De persze próbáltam rendesen, mert én egy dolgozós ember vagyok. Ha valamiért lehet kedvelni engem, akkor emiatt biztosan, hogy szeretek dolgozni. Emberfeletti küzdelem volt ezt az előadást létrehozni. Küzdelem saját magunkkal, az idővel, meg a szerepekkel. És a darabban volt egy-két olyan monológ és szerep, ami azért kudarc nekem, mert tudtam, hogy hogyan kellett volna megcsinálni, de valahogy mire arra a pontra értünk, mindig elfáradtam. Magamban csalódtam, hogy nem bírok nyolc órán keresztül koncentrálni. Tudom, hogy abszurd elvárás, de azt éreztem, hogy igenis kellett volna bírnom! Erre az előadásra nem lehetett felkészülni, csak mentálisan. Szövegösszemondó egy fél nap lett volna. Az előadásra nagyon büszke vagyok, csak magamban csalódtam. Amikor egyben tudtuk lejátszani a darabot – mert volt, hogy külön részletekben adtuk elő – az egy fél élet leélése, olyan gondolati utazás, ami kivételes és megismételhetetlen.
Mi az, ami a kilépés után hiányzott?
Elsősorban az emberek és főleg azok a pillanatok, amikor hármasban dolgoztunk Petya, Bence meg én. Ahogy ott üldögélnek a laptopnál forrasztgatva a replikákat, a dráma vázlatpontjait, és én közben azt figyelem, hogy hogyan tudok ehhez kapcsolódni. Ezek ilyen arany pillanatok az életemben. Vagy az egyetemen, ahol nem volt lényeges az idő. Egy órát nyugodtan beszélgethettünk arról, hogy amikor meglátom Helenét, mi történik. Most pedig egy óra alatt le kell rendelkezni fél felvonást. Meg hiányoznak a jófajta, minősítésen kívüli viták, előrelendítő beszélgetések, bátorító kritikák.
Mi az, ami nem?
A kilátástalanság érzése. Az, hogy nem tudod, hogy a következő próbafolyamatra lesz-e pénz, vagy nem. Valahogy úgy tudom megfogalmazni ezt a független létet, mintha mindig magadon kellene hordanod, cipelned az egész életed, mert soha nem tudod, hogy mi fog történik. Nekem az stabilitást ad, ha a munkahelyemen van egy, akár tök pici, saját helyem, mert így nem viszi el az energiáimat a bizonytalanság. Nem a körülményekkel kell foglalkoznom, hanem azzal, amit csinálni szeretek. Szégyenteljes a függetlenek léte ma Magyarországon! Hogy mennyire aránytalanul van elosztva a pénz. És azt mondják, hogy nincs. De igen, van! Nem az a lényeg, hogy egy kőszínházban ugyanannyi pénz legyen, mint egy független társulatnál, hanem az arányosság. Az arányosság lenne a lényeg. Vérlázító, ami most itt 2022-re lett! Az a durva, hogy lehet, hogy régen még jobb volt, pedig amikor mi elindultunk, mindenki húzta a száját, hogy független csapatként milyen nehéz lesz. Ez engem felőrölt. Erre rá kellett jönnöm, mert szeretek sodródni, de ez már sok volt. Többet vett el belőlem, mint amennyit adott. Persze hozzátartozik a független léthez, hogy díszletet építünk, hogy mindent mi csinálunk. De ez annyit vett ki belőlem, hogy már ideges és frusztrált lettem. Hiányzott az új lendület. Kifejezetten érdekelt a nagy színpad, az énekes darabok, a közös munka idősebb kollégákkal és a találkozás másféleképpen gondolkodó színházi alkotókkal. A függetlenekre nagyon jellemző, hogy csak a saját buborékukon keresztül látnak mindent. Engem érdekelt a másik oldal, a másik nézőpont. Ez egy probléma, hogy ilyen nagy szakadék van a két szféra között, hiszen ennek egy szakmának kéne lennie. Sok mindent újra kellett értékelnem, hogy azért nem minden úgy van, ahogyan azt mi függetlenként, nagy pofájúan kritizáljuk. Sokkal árnyaltabb a kép.
Van olyan, amit másképpen csinálnál?
Többet kellett volna konfrontálódni. Ez egy nagy hiba volt a mi részünkről. Innen üzenem a most alakuló független csapatoknak, hogy kommunikáljanak, kössenek bele egymásba! Mint egy kapcsolatban; akkor és ott meg kell beszélni a felmerülő problémákat, nem szabad hagyni, hogy megmérgezzék a viszonyt. Rettentően fontos, hogy a vezetőség a csapattal rendszeresen kommunikáljon, társulati üléseket szervezzen, a gazdasági kérdéseket nyíltan közvetítse a színészek felé. Legyenek kimondva a dolgok, még akkor is, ha az adott pillanatban rohadtul fájnak! Mindez fordítva is igaz, hogy a színészek véleményének is akadálytalanul el kellene a vezetők felé jutnia.
Szerinted mi az oka a megszűnésnek?
Nagyon sokrétű. Van egy személyes konfliktus is a két srác között. Ez engem nagyon megcsavart. Nagyon szeretem őket. Kicsit olyan érzés volt, mint egy váláskor, hogy most „anyunál, vagy apunál maradjanak a gyerekek?”. Persze én már csak egy külső szem vagyok, egy „elköltözött gyerek”. Ez a személyes konfliktus összekapcsolódott egy szakmaival is és ezek egymást gerjesztették. Azt gondolom, hogy Petyánál is betelt a pohár. Rengeteg visszautasítás és kudarc érte őket: Pécs, Pinceszínház, más különböző próbahelyek. Megértem az érzést: hova küzdjön tovább? Annyit küzdött már. Annak örülök, hogy Bence viszi tovább a csapatot. Valami új dolog fog születni. Nagyon szurkolok nekik! Kiváló színészek.
Hogy látod a jövőt?
Sokszor bizonytalanodom el magamban. Sokszor teszem fel magamnak azt a kérdést, hogy jól csinálom-e a szakmám, vagy egyáltalán jó-e, hogy ezt csinálom? Szerintem ez normális. Talán már többször gondolom azt, hogy ez nekem való, mint azt, hogy nem. A legfontosabb célom az, hogy ne felejtsem el a kíváncsiságomat. Szeretem az embereket, szeretem a próbapillanatokat, a kudarcokat, találkozásokat és a küzdelmeket. Nem szeretnék belefásulni a világba. Nem szeretnék engedni a körülmények lehúzó erejének. Nem szeretnék egy frusztrált, közönyös, tohonya „lóvá válni”. Annyi keserű pillanat van és lesz még a szakmai életünkben. Ezt a szakmát rettenetesen mérgezi például a színházi pletyka. Amikor felmerül egy ügy, az végigfut szájról-szájra az összes színházon anélkül, hogy bárki is felhívná azt a konkrét embert, akit érint az eset. Hatalmas torzítások születnek így. Ezeket a pletykákat és valóságtól elrugaszkodott hülyeségeket ki lehetne kerülni személyes kommunikációval.
Az előtted megkérdezett kollégád, Formán Bálint kérdése: Mennyire hiányoznak az előadás utáni pakolások?
Azon gondolkodom, hogy hogyan tudnék bonyolultabb választ adni egy „nem”-nél. Az hiányzik, ami a pakolás közben történik, nem maga a pakolás.
Szerző: Kurta Niké