Életének 46. évében meghalt Kabai Lóránt költő, író, vizuális művész és szerkesztő. Vasárnap bejárta a sajtót eltűnésének híre, rengetegen aggódtak érte, most az egész irodalmi élet gyászolja őt.
“És akkor nagy levegő. Meghalt Kabai Lóránt. Ezen a ponton tízből kilenc és fél magyar visszakérdez, hogy kicsoda? Én meg még csak hibáztatni sem tudok érte senkit, hogy a magyar kortárs irodalom egyik legkiválóbb alakját nem ismerik.
Én szeretem a költészetet, ezért tudom. Nem szeretem ugyanakkor a focit, mégis ismerem Dzsudzsák Balázs nevét. Nem azért, mert ismerni akartam, hanem mert a magyar média idejutott (meg idejuttatott engem is). Erre a szintre. Hogy kit érdekelnek a Kabai Lórántok, Konok Péterek, és Rapport Richárdok?! Ellenben a foci! Hiszen azt a hülye is megérti, ha GÓÓÓL!!!
De egy vershez, történelmi elemzéshez vagy a sakkhoz kinek van türelme és ideje egy világban, amelyben élelemért, gázért, áramért, gyógyszerért húzzuk az igát a megszakadásig?! Persze el kell terelni az igavonó barmok figyelmét a nyomorukról, “Panem et circenes!” már a római császárok is etettek fel gladiátorokat oroszlánokkal, hogy a frusztrált nép kiadja a dühét, elkeseredését, agresszióját. Ez a 21. században illegális (legalábbis errefelé). Jöjjön tehát a foci. Akkor is, ha semmi nem esz meg senkit, és ha alapvetően nem is lenne gond bármely sport szeretetével, a fociéval sem. A gond ott kezdődik, hogy a mi kétballábas büszkeségeink (maroknyi kivételtől eltekintve, khm… Gulácsi) kábé tízszer annyit keresnek, mint a legjólkeresettebb tanár. Meg művész. Vagy ápoló. És a végtelenségig sorolhatnám” – írta Kabai Lóránt halálára a Kritikus Kanári.
Terézváros, ahol a költő otthona volt, így emlékezik rá:
“Kabai Lóránt az utóbbi 16 évben meghatározó alakja volt Terézvárosnak. Miután 2006-ban Miskolcról Budapestre költözött, itt, a VI. kerületben talált otthonra – először a Hunyadi téren, később az Izabella utcában. Ismerte a kerület összes valamirevaló kocsmáját és őt is ismerte, sőt szerette mindenki, aki ilyesféle helyeken megfordult. Két éve, amikor a Terézváros Magazin interjút készített vele, épp csaposként dolgozott az egyikben. Évekig nem volt túl jó passzban, vállaltan húzódott háttérbe addig otthonos terepéről, a kortárs irodalmi és képzőművészeti szcénából.
Még szerelemgyereke, a Műút című folyóirat szerkesztéséről, és ezzel az általa folytatott tehetséggondozásról is lemondott. Lapunknak akkor úgy nyilatkozott:
„Ha meg tudnám oldani, akkor kilőném magam a Plutóra, mert a komplexusaimnak tökéletesen megfelelne egy olyan nem bolygó bolygó.”
Aztán mintha jobban lett volna, tavaly megjelent egy új verseskötete (Moaré), műtárgykezelői állást kapott a Műcsarnokban, egy festményéért díjat is kapott. Idén október 20-án nagyinterjú jelent meg vele a Literán, egzisztenciális gondjai megszűntek. Úgy tűnt, rendbe jöttek a dolgai.
Kocsmai élményeit, az ott hallott aranyköpéseket Facebook-oldalán osztotta meg rendszeresen #most_hallottam_a_kocsmában címszó alatt.
Október 18-án ennyit írt ki:
„Nem félek a haláltól. Az a jó benne, hogy semmit sem érzek belőle. Olyan, mint a hülyeség. Csak másoknak fáj.”
Négy nappal később már keresték a testvérei: öccse nyitva találta a lakását, az asztalon ott voltak iratai, pénze, összecsomagolt bőröndje. Október 22-én Pozsonyba ment volna, de nemhogy nem érkezett meg, el sem indult oda. (Egyik, az Alföld című folyóiratban 2019-ben megjelent versében így ír: “várhatatlan halálhírrel üt ki közelről / egy túlpihent reggel, az épp puhagyolcs-pozsonyban.”)
A szomszédai péntek délután még látták, telefonját a rendőrség szerint aznap este, félórányira a lakásától, az angyalföldi Szabolcs utcában még használta. Aztán snitt. Egészen máig. Halálhíre nemcsak a hazai kortárs művészeti világnak, de Terézvárosnak is hatalmas veszteség. Kívánjuk neki, hogy nyughatatlan lelke nyugodjék békében, de azért senki ne lepődjön meg, ha a Király vagy az Izabella utcán szembe jönni vél – ahogy lapunk írta róla 2020 nyarán – “egy szomorú szemű, titokzatos, szakállas alakot, ahogy elgondolkodva szívja a cigarettáját” – fogalmaztak.
Hidas Judit szerkesztő, író, újságíró úgy fogalmaz közösségi oldalán:
“Csendes, lassú kivéreztetés. Meghalt egy költő a napokban, belesimul a magyar hagyományokba, Magyarország egyébként is vezet az öngyilkossági statisztikákban. Természetesnek vesszük, hogy időről időre öngyilkos lesz egy-egy művész, még külön kategória is van erre a Wikipédiában, József Attila, Juhász Gyula, Csáth Géza, az utóbbi években Hazai Attila, Szkárosi Endre, most pedig Kabai Lóránt. Mintha ez a borzalmas döntés nem járna együtt a teljes kilátástalansággal, hanem szinte kötelező szakmai elem lenne, amitől megdicsőül az előtte leélt zsákutcába jutott élet. Mintha már ezért megérte volna. Vagy mintha ez az ő magánügyük lenne, mintha ők tehetnének arról, hogy már nem láttak más kiutat, és nem a közállapotokról és a benne élők általános lelki állapotáról üzenne ez valami nagyon súlyosat. Az egyre durvábban csökkenő lehetőségekről. A fojtogató légkörről. A szűkülő térről. A totálisan atomizált szakmai közegről, ahol többet látjuk egymást Facebook posztokban, mint élőben. Az elszigetelt, magányos munkáról. Az egymás nem támogatásáról, az egymás elhagyásáról. Az emberi és anyagi megbecsülés hiányáról. Soroljam még?
Csendes, lassú kivéreztetés, ez így dívik itt Kelet-Európában. Nem kellenek ide kivégzőosztagok, elintézzük mi saját magunkat is szép csendben. Mert évről évre összébb húzzuk magunkat, néha tehetlenül lázongunk, kiáltozunk, mintha érne bármit is, miközben valakik húzzák kívülről a nadrágszíjat. És ez már sajnos nem paranoia.
Van, aki ezt pontosan és precízen kimérte, vagy talán erre sem volt szükség, csak tudta, el kell zárni a csapokat, elvenni azt a kis levegőt, ami volt korábban, és a fuldoklók megoldják maguk a többit. Ki így, ki úgy. Vannak, akik csak csendben sorvadoznak. Még a látszólag sikeresek is létharcot folytatnak, hogy olyan szinten létezzenek, ami járna minden normális embernek és alkotónak. Vannak, akik elmenekülnek, más országban, más vidéken keresnek több megbecsülést, emberibb körülményeket. És vannak, akik egy ponton túl nem bírják tovább. És az itt maradóknak nem marad más, minthogy utólag, tankönyvekben büszkélkedhessenek a halottaikkal” – fogalmaz Hidas Judit.
“(…) Ha tudunk is a másik gondjairól, ráhagyjuk, hogy majd megoldja magának. Van nekünk elég bajunk. Aztán mikor valami végzetes történik, tragikus hirtelenséget emlegetünk mindannyian.
Pedig közel sem olyan ez, mint amikor valakit halálra gázolnak. Az öngyilkossághoz elvezet egy út, nem a semmiből jön ez, mint a baleset vagy a szívroham. És ilyenkor jellemzően azok süllyednek még mélyebb önvádba, akik egyébként az elhunyt életében minden tőlük telhetőt megtettek.
A társadalmi közöny ellen kellene inkább dolgoznunk. Hogy ne csak akkor ismerjék meg például tömegek egy költő nevét, amikor életét veszti. A járvány idején végtelenségig elkoptatták a „vigyázzunk egymásra” frázist, sokszor komolyan sem vették, és csak azt értették mögé, hogy ne menjünk a másik közelébe. Pedig ahhoz, hogy segíteni tudjunk, nem tehetünk mást: közel kell menni” – fogalmazott Lakner Dávid a Magyar Hangban Tragikus hirtelenséggel című írásában.
Simon Márton költő Facebook posztjában utolsó találkozását idézte fel Kabai Lóránttal, akivel 15 éve ismerték egymást: „Hogy olvastam és felnéztem rá, mellékes. Hogy milyen tisztán megvolt benne egyfajta komoran tiszta figyelem, ami az emberi mivolton túlról beemelt logika kizárólagos sajátja, az a fontos.
Valami nem-humanista pontosság, amiben két tű hegye összeér, mindig elvétve egymást egy végtelen, kezdettelen és időtlen roncsolódásban, akár a csillagok fénye a Király utcából.
Mint írta, sosem volt kérdéses, milyen súlya volt a művész jelenlétének és munkájának. Egyúttal sírnivalónak és felháborítónak nevezte, hogy ennyi jutott neki időből, elismerésből, életből, mindenből. „Holott milyen gazdag az egész, amit ilyen brutális eleganciával itt hagyott most. Szar ez így, már meg ne haragudj, Lóri. Vigyázz magadra, akárhova is lettél. A kurva életbe” – búcsúzott a művésztől.
Szeifert Natália író az alábbi sorokat osztotta meg:
„Azon nevettünk, hogy már csak azért sem, mert mit művelnek ilyenkor az ismerősök a Facebookon. Meg máshol is. Meg nem is csak az ismerősök. Hogy röhögtünk! Ilyenkor aztán mindenkire rájön, hogy úgy érzi. Te hülye fasz. Szeretlek.”
“Pedig mennyire szurkoltam neki. Pedig mennyire tudtam, hogy így lesz. Pedig milyen nagyra becsültem. Pedig soha nem mondtam neki. Pedig milyen sokszor találkoztunk. Pedig mondhattam volna neki ezt-azt a bennünk lakozó sötét erőkről. Pedig mennyire nem akartam neki tanácsokat adni. Pedig mennyire szerettem volna. Pedig nem lett volna semmi haszna. Pedig akár meg is fogadhatta volna” – írta a Népszava oldalán Kácsor Zsolt.
“Mennyi pedig, pedig, pedig. Ha sokszor leírom és hangosan kimondom, hogy pedig, pedig, pedig, pedig, pedig, akkor ennek a szónak semmi értelme nem lesz. Elveszíti az értelmét, ahogyan az ember elveszíti az életét. Élet, élet, élet, élet, élet, az életnek sincs semmi értelme. Az élet nem ér semmit, gondolja az ember ma. Pedig mennyire jó élni, élni, élni, gondolja másnap. Csak az élet számít, gondolja az ember holnapután. Tényleg, tényleg nem számít az élet, gondolja az ember a rákövetkező napon, s ekkor a vonásai egyszerre csak kisimulnak, kedélye megnyugszik, az arca mosolygóssá válik, úgy tűnik, minden rendben van vele, pedig (már megint ez a pedig) az utolsó lépés előtti fázisnak éppen ez az egyik legfőbb tünete” – hívja fel a figyelmet az író, újságíró.
Parászka Boróka, újságíró is a nyilvános Facebook-oldalán szólalt meg Kabai Lórántra emlékezve, olyasmit fogalmazott meg, ami új nézőpontba helyezi a történteket:
„(…) A tisztesség és a méltányosság miatt el kell mondanom, hogy néhány órával az eltűnése előtt beszélgettem Lórival, akinek még a kétezres évek elején a szerkesztője voltam, s akivel többször folytattunk az évek során baráti beszélgetéseket. A Literás megjelenés után ugyanis megkerestem, és megkérdeztem, hogy van. Követtem a sorsát az elmúlt években, tudtam, hogy súlyos egzisztenciális és lelki gondokkal küzd, mint szinte mindenki a magyar kulturális életben.
Most is több mindent elmondott arról, miért nincs jól. Ezeknek voltak magánéleti vonatkozásai – nem tartoznak a nyilvánosságra. Voltak rendszerszintű okai – mindannyian ismerjük ezeket.
De alapvetően leginkább az izoláltságára panaszkodott. Arra, hogy egyedül van. Ahogy mindannyian egyedül vagyunk. Hogy ez az egyedüllét konkrétan, az egyes emberek életében mit jelent, hogy hogy jelenik meg az izoláltság, a szolidaritás hiány, a kommunikációs zavarok, anomáliák – arról sokat kellene beszélnünk.
Most csak annyit szeretnék elmondani, mint az utolsó órák tanúja: Kabai Lóránt egyedül érezte magát. Tudom, hogy meleg, erős testvéri, családi kapcsolatai voltak. Hogy sok-sok barát aggódott érte. Hogy most nagyon sok embernek kegyetlenül nehéz a gyász.
De ezt a kérdést, hogy mit jelent a Kabai Lóránt személyes magánya, és mit jelent ez a nagy, közös magány, amiben mindannyian élünk, amiből olyan keservesen tudjuk kiverekedni magunkat (már aki ki tudja), azt most, ebben a helyzetben fel kell tennünk. Legyen a többi csend.”