Bertók Lajos nemzedékének egyik legtehetségesebb színésze volt. Mivel távol tartotta magát a bulvártól, a nagyközönség számára szinte ismeretlen maradt. De akik látták őt Debrecenben, Szegeden, a Budapesti Kamaraszínházban vagy Zsámbékon, azok felfigyeltek különleges játékára. Alakításai egyre nagyobb szakmai figyelmet kaptak. 2002-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb férfialakítás díját kapta, a következő évben a színházi kritikusok is őt választották a legjobb férfiszínésznek.
Bertók Lajost 2006-ban alkotóereje teljében – és legnagyobb filmes sikere kapujában – ragadta el negyvenévesen a Duna. Sorsa és végzete azóta is foglalkoztatja a színházi szakmát, pályatársait és egykori rajongóit. Halálának 15. évfordulójára három barátja, tisztelője egy olyan kötetet állított össze, amely közelebb hozhatja Bertók Lajos színészetét azokhoz, akik ismerték és szerették őt.
De talán azokhoz is szólhat, akik szeretik a színház- és filmművészetet, értékelik az igényes, egyedi színészi alakításokat, de Bertók Lajosnak még csak a nevét hallották.
„Egyrészt ott a futás, amit legalább olyan komolyan veszek, mint a színházat. Másrészt a próbák szünetében a Háry Jánost, a Kukorica Jancsit és a Mágnás Miskát énekelem, összevissza hülyéskedek, és élvezem, hogy a partnereim szétröhögik az agyukat. Kifejezetten vicces embernek tartom magam, még ha ez nem is látszik rajtam, és a szereposztóknak sem szokott eszébe jutni.
Úgy tartják: a színészet az utolsó karnáció. Mire valaki idáig elér, már mindent megtapasztalt. Azért ebben jó egy kicsit hinni, nem? Sokszor rácsodálkozom: jé, hát ez a pasas meg honnan beszél ki belőlem, amikor még azt sem nagyon tudom, kicsoda? Nem is kellett beleköltöznöm, hiszen eleve ott volt bennem. Az persze iszonyú munka, amíg lemegyek érte magamban, és fölbányászom a felszínre.
Két dolog iránt érzek feltétlen csodálatot az életben: az egyik a természet, a másik az alkotóművészet. Én, a színész nem tudok ezekhez hasonlóan eredeti dolgot teremteni, nekem csak arra van lehetőségem, hogy visszaforgassam, újrahasznosítsam, ami megvan bennem…” – nyilatkozta egy interjúban Bertók Lajos.
Majzik Edit színművész, aki számos darabban játszott együtt Bertók Lajossal, így emlékszik pályatársára:
„Mit lehet mondani arról, aki alapvetően formálta színházi létemet, arról, aki hiába tépelődött egy-egy szerepen, a végére mégiscsak zsigerileg változott azzá, akit éppen játszott. Akivel a színpadon szinte minden kapcsolati rendszert eljátszottunk, na jó, én nem voltam az ő anyja, de ő volt az én apám.
MTV, 1998. Fotó: Gavajda Péter
Akit nem lehetett óvatosan szeretni, aki úgy rajongott másokért, mint egy gyerek, de mások rajongásával szerényen mosolyogva mit sem tudott kezdeni. Aki férfiassága teljes szépségében ment el 17 éve, aki a mi generációnk egyik legnagyobb egyénisége volt, és akit nem biztos, hogy okosan szerettünk…
Talán elég, ha csak kérdezünk. Mert vele kapcsolatban bármit is kijelenteni – legalábbis nekem – a legnehezebb feladat.”
A Selinunte Kiadó gondozásában megjelent Az önkívület határán című portrékötetről Dégi János szerkesztővel, Majzik Edit színművésszel és Bertók Gáborral, a művész testvérével beszélget Porkoláb Gyöngyi társadalmi-kulturális mediátor.
Az előadásfotókat Máthé András készítette.
A kötet megrendelhető a Színházi könyvek webáruházban:
https://szinhazikonyvek.hu/az-onkivulet-hataran-bertok-lajos-szineszete