Eddig nem közölt interjúval emlékezett Törőcsik Marira, a Nemzet Színészére a Magyar Hang. A beszélgetés gerincét ugyan a színésznő és Pilinszky János barátsága adja, a feltáruló részletekből mégis elénk tárul Törőcsik Mari lényének varázsa.

A teljes beszélgetés a Magyar Hangban olvasható.

„A Jánossal való nagy együttléteim mind az otthonainkban zajlottak. Volt nála egy kedvenc fotelem, amibe mindig én ültem. A falon lógott két Mednyánszky-rajz, amit a Baumgarten-díja kurátorától kapott ajándékba a háború után. Mind a kettő egy fiút ábrázolt, az egyiket különösen szerettem. Aztán amikor utolsó este játszottam a Nemzeti Színházban, mielőtt eljöttem húsz év után, akkor kopogott az öltözőm ajtaján, és behozott egy kis csomagot. Az egyik kép volt benne, most is ott van a velemi szobámban” – mesélte Törőcsik Mari.

Arról szólva, honnan eredt egymás iránti vonzalmuk, kifejtette: „Ez az, amit nem lehet megmagyarázni. Először megismertem mint költőt, aztán amikor találkoztunk, rácsodálkoztam, hogy milyen ember. Ő meg lehet, hogy szeretett engem, mint színésznőt… Vannak olyan jó barátaim, akikkel nem találkozom tíz-húsz évig. Ilyen például Fejes Endre. Ő és Pilinszky ég és föld voltak. Ám együtt hallgatni ezt a két embert fantasztikus élmény volt: amikor társalogtak vagy valamin vitáztak. Azt sem lehet elmondani, hogy miért éreztem a megismerkedésünk pillanatától azt, hogy a Bara Margit mintha a testvérem lenne. Van még egy ilyen: a Jirí Menzel. Azt sem tudom. Oly ritkán találkozunk, akkor is keveset beszélünk, mert nem értjük egymás nyelvét. Én csak magyarul beszélek. Vagy hogy miért került hozzám oly közel Garas Dezső… Ezeket mit lehet tudni? Erről én nem tudok beszélni. Ezek nagy titkok, nagy pillanatok és soha el nem múló szeretetek.”

Arról is kérdezték, mit gondol, vajon a titok akkor sem tárul fel, amikor valaki meghal, fizikai valójában nincs többé: „Az embernek vannak olyan dolgai, amik elkísérik az élete végéig. De hogy mikor jut eszembe, miről jut eszembe János, vagy mire nézek, amiről felidéződik egy pillanat, arról nem lehet beszélni… (…) Ahogyan János tudott beszélni a muzsikáról, az egészen páratlan. A teraszon éjszakába nyúlóan hallgattuk úti beszámolóit is. (…) Imádták őt a faluban. Sokan nem tudják róla – talán a versei miatt -, hogy fantasztikus humora volt. Kevés emberen tudtam olyan óriásikat kacagni, mint őrajta. Hihetetlen öniróniája volt. Egyszer Velemről elmentünk érte a szombathelyi állomásra, éppen a Kútvölgyi Kórház idegosztályáról jött ki. Hátul ült az autóban Terézzel, én vezetek, mellettem Maár Gyula – le kellett állnom a kocsival, mert az én akkor hatéves lányom és mi hárman annyira nevettünk, hogy nem tudtam vezetni. János részletesen elmesélte, ahogy zeneterápiára vitték őket az idegosztályról. Úgy mesélték, nevetve halt meg. Kórházban volt, az orvosok úgy látták, már ki lehet hozni az intenzív osztályról, a feleségének is mondták, visszautazhat Párizsba, ahol koncertje volt. Este volt, az ügyeletes orvos meg a nővérek körbeállták Jánost, aki elmesélte, hogy miken gondolkozott, amikor az intenzíven volt és csövek voltak benne. Visszhangzott a kórház, úgy nevettek – ő is fölnevetett, és úgy halt meg. Nem is akarták elhinni. Próbálták újraéleszteni, olyan sokáig küzdöttek, hogy végül nem is lehetett lezárni a szemét. Nekem ezt mesélték…”

A teljes beszélgetés a Magyar Hangban olvasható.