SZFEThália SzínházTóth IldikóSzinetár MiklósArtusMészáros MártaHuszár Zsolt
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 27., vasárnap

    “Van bennem egyfajta tartás” – Egri Márta 70 éves

    2020. szeptember 11., péntek 14:34

    Ma ünnepli 70. születésnapját Egri Márta, Jászai Mari-díjas színésznő.

    Egri Márta pályájáról:

    Színész szülők gyermekeként született, testvére szintén színésznő lett, pályáját a Vígszínházban kezdte, aztán Szolnok és budapesti színházak következtek: nagy sikerek, remek társulatok, majd csendesebb időszakok és a lehetőség keresése, hogy visszakerüljön oda, ahová tartozik. Az Aase-díjas színésznő korosztályának megkerülhetetlen művészévé vált.

    Egri Márta / Fotó: Stekovics Gáspár

    Egri Mártáról saját szavaival:

    Színészcsalád: Színészcsaládba születtem és a szüleimnek, Náray Terinek és Egri Istvánnak természetesen sok színész barátja volt, többek között Gobbi Hilda is. Gyerekként ismertem meg őt, többször láttam színpadon, sokszor volt nálunk vendégségben, de arra is emlékszem, amikor mi voltunk nála a szüleimmel a lakásán, illetve Visegrádon a nyaralójában, ahol rengeteg színházi kincset őrzött. Aztán felnőttként volt szerencsém látni őt a Csirkefejben, ami az utolsó szerepe volt, nekem pedig elmondhatatlan élmény. Azt gondolom, hogy a magyar színháztörténet egyik legnagyobb színházi egyénisége volt színészként, emberként egyaránt. Az pedig, amit a szakmáért tett, egyedülálló: a két színészotthon, a fiatal színészek segítése, az idős színészek felkarolása, a Bajor Gizi Színészmúzeum.

    Egyszer: Egyszer beköltöztünk a Petőfi Színház öltözőjébe, és nem tudtunk hazamenni, de ennél többet voltunk ’56-ban a házunk pincéjében, a búvóhelyen. Gyerekként jó életünk volt ott, az az igazság. Játszottunk, miközben az utcán lőttek. (…) s arra még emlékszem, hogy anyám nagy ruhás­szekrényt tolt az ablak elé, hogy ne lőjék szét a lakást. Velünk szemben volt ugyanis a Belügyminisztérium. Nem tudom, miből gondolta, hogy megvédi a lakást egy ruhásszekrény, de hála istennek, nem lőttek be.

    Szerep: Ha (egy) szerep igazán jól van megírva, legyen csupán egy villanás, néhány jelent, az alakítás hatása elsöprő lehet. Gobbi Hilda ezt is olyan pontosan fogalmazta meg: jelentős pillanatok, percek főszereplői – és ez a lényeg! Azt nagyon fontos látni, hogy a főszerep és az úgynevezett epizód mind egy egy sors, a különbség – ami persze nem csekély – ott van, hogy az egyik három órán keresztül áll a történet középpontjában, a másik néhány perc erejéig, ami viszont sűrű, koncentrált jelenlétet kíván.

    Tehetség: Azt hiszem, ehhez is kell egyfajta tehetség, talán ez is valamiféle alkati kérdés, hogy egy színész képes-e egy egész életet megmutatni ilyen rövid idő alatt. Megint a Csirkefej jut az eszembe: Csomós Mari majd’ fél órán keresztül ált egy hang nélkül, némán egy jelenetben, aztán mondott néhány mondatot. „Csak” jelen volt, egészen döbbenetes hatással!

    Skatulyák nélkül: Boldoggá tesz, hogy sem a nekem szánt karaktereket, sem a szerepek nagyságát tekintve nem skatulyáztak be soha.

    Keret: A szolnoki színház egyik stukkódarabját őrzöm. Van egy fotó a vécében is, filmpremieren készült. Régi barátom, Gálffi Laci elvitt az Utóélet bemutatójára. Ahogy vonultunk az Uránia mozi vörös szőnyegén, hallom, hogy egy fotós kérdezi a másiktól: „Te, ez a felesége”? Jókedvűen rávágtam: „persze”. Éjszaka megjelent az egyik bulvárlap internetes oldalán egy fotó rólunk: „Gálffi László és felesége a filmbemutatón”. Ezt bekereteztettem.

    Pálya: Voltak hullámvölgyek, csendes időszakok. Az első állomás a Vígszínház volt, az alma mater, amit azóta is életem egyik legfontosabb állomásaként tartok számon. Egy idő után azonban úgy éreztem, ahhoz, hogy igazán jó színésznő, egyáltalán, hogy színésznő legyek, kevés az, hogy három évente kapok egy nagyobb szerepet. Nem volt elég a terhelés számomra. Akkor elmentem Szolnokra, aztán jött egy év szünet, szereptelenség, majd hat év csodálatos munka Ruszt Józseffel a Budapesti Kamaraszínházban. Ezt követően kerültem az Újszínházba, ami lényegében négy teljesen feleslegesen elvesztegetett év volt az életemből. Nem azokat a szerepeket játszottam, amiket játszanom kellett volna, tulajdonképpen megalázónak éreztem azt a helyzetet, amiben akkor voltam. Majd jött megint Szolnok, egy újabb időszak, aztán hét év szabadúszás Budapesten, ami rettenetesen nehezen indult. Az első három év borzasztóan kemény volt.

    Tartás: Azzal szerintem senki nem megy semmire az életben, ha azt gondolja magáról, ő már valaki, és hogy jönnek a többiek ahhoz, hogy ne legyen rá szükségük! Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, van bennem egyfajta tartás, amit a szüleimtől örököltem. Emellett azonban hajlékonynak is kell lenni, nem viszonyulhatsz ezekhez a helyzetekhez úgy, mint egy darab fa. Egyszerűen azért, mert nem teheted meg! Ha nem vállalsz el egy olyan munkát, ami ugyan elképzelhető, hogy nem álmaid netovábbja, az is előfordulhat, hogy nem tudod befizetni a villanyszámládat. Igyekeztem az ilyen dolgokat mindig a helyükön kezelni. Leszerződtem a Kék Művészügynökséghez, mert tartozni akartam valahová és lényegében – ügyelve arra, hogy egy bizonyos szint alá ne süllyedjek – mindent elvállaltam, ami szembe jött. A pályán akartam maradni, de azt gondolom, ettől még nem kerültem a pálya szélére. Végig kellett csinálnom ezt az időszakot!

    Ugrani: Rendkívül nyugodt nőnek ismerem magamat, de időnként rácsodálkozom, hogy mire vagyok képes, ha elszakad a cérna. Ha valami véget ér, képtelen vagyok maradni. Mai fejjel persze nem is értem, hogy volt bátorságom újra és újra a semmibe ugrani: én sosem azért hagytam ott egy színházat, mert várt egy új szerződés, hanem azért, mert elegem lett és mozdulni kellett.

    Szép lassan: Szép lassan elkezdtek jönni a munkák. Az első produkció, amiben Orlai Tibornál játszottam a Sírpiknik című előadás volt, aztán jött a Pinceszínház, elkezdtem szinkronizálni, lassan visszakerültem a köztudatba. Böhm Gyuri meghívott a Pécsi Nemzeti Színházba, hogy játsszam el Baradlaynét A kőszívű ember fiaiban. Nagyon meghatott, hogy éppen rám gondolt és hogy a szerep olyan fantasztikus megformálói után, mint Sulyok Mária vagy Barta Mária belebújhattam ennek az ikonikus nőalaknak a bőrébe. De örültem annak is, amikor Crespo Rodrigo felhívott, hogy jöjjek a Jászai Mari Színházba. Nem csak azért, mert klasszikus színházi helyzet volt – azaz anélkül, hogy bárkinél ajánlkoztam volna, egyszer csak megszólalt a telefonom, hogy számítanának rám Tatabányán, hanem azért is, mert vonzottak a nekem felajánlott szerepek és a helyzet, hogy egy alakulóban lévő társulat tagja lehetek.

    Aase-díj: Elsősorban az esett jól, ami a díj indoklásában, a méltatásban szerepelt, mert pontosan azt igazolták vissza ezek a sorok, amire mindig törekedtem, hogy legyek kíváncsi, energikus, nyitott! Az valahol persze természetes, hogy minden színész főszerepeket akar játszani, ha azonban szakmailag igazán jó helyzetben van az ember, a lényeg az, hogy olyan szerepeket kapjon, amelyek örömet tudnak okozni. A jó szerep pedig nem feltétlenül főszerep!

    Karády: A Karády-estem volt az első önálló fellépésem. Válás után voltam, és valahogy kijött ez belőlem. Így lettem a magam pszichológusa, amikor Karády-dalokból összeállítottam egy műsort a férfi-nő kapcsolat különböző állomásairól. Aztán néhány éve ott volt a Kalauz Jutka is. Abban, hogy ne féljek attól, hogy egyedül állok a színpadon, sokat segített a Budapesti Kamaraszínházban Ruszt József mellett töltött hat év. A közönség itt szó szerint karnyújtásnyi távolságra ült tőlem, vagyis ezt az intimitást nem csupán megszoktam, de egyenesen megszerettem. Rájöttem, hogy ilyen közelségben sokkal személyesebb a kapcsolatom a nézővel, ami erőt és nyugalmat is ad.

    Szakmailag: Tudnunk kellene egymás mellett élni gyűlölködés nélkül. Ne legyenek megkülönböztetések! Emberekről beszélünk, nem vallási hovatartozásról vagy kisebbségről vagy különféle népcsoportokról. Komolyan mondom, erről az egészről még beszélni is egyre fárasztóbb. Nem elég, hogy az ember hallja a híreket, például a TAO támogatással kapcsolatban. Azt tanultam, hogy a színész ne politizáljon. De ez most már megkerülhetetlen. Ugyanis nem tudunk együtt gondolkodni, dolgozni, ha nem beszélünk a mai helyzetről. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy szakmailag nézzem a színházat és magamat is benne, de ez egyre nehezebben megy.

    Egri Kati: Kevésszer játszottunk együtt színpadon, de ezt tudatosan is alakítottuk így. Nem azért, mert nem szeretünk együtt lenni, hanem mert például bántott, ha összekevertek minket, holott teljesen más alkatok vagyunk. A közös munka meg hol jó, hol kevésbé jó. Úgy dolgozunk együtt, mint két színésznő, nem úgy, mint két testvér.

    Megmaradni: Pontosan azt szeretném minél tovább megőrizni, amit az Aase-díj kapcsán írtak rólam: játszani a Jászaiban, a Belvárosi Színházban, a függetleneknél, megmaradni annak az Egri Mártának, aki sokoldalú, kíváncsi, ambiciózus, kellően nyitott. Mert tényleg nagyon érdekel a színház!

    Forrás: Nol.hu, Jászai Mari Színház, Vaskakas Bábszínház, Orlai Produkció, Jurányi

    - Színházi pillanatok az Instagramon -