Korunk egy igazán sokoldalú színészét,Szilágyi Csengét kérdezte aVígszínházban töltött eddigi 7 évéről Fekete Viktória. A beszélgetésben a változásról is szó esik, amit ez idő alatt megtapasztalt.
Az alábbi interjú májusban készült, de szeptemberben jelent meg.
2013-ban végeztél az egyetemen, egy meghatározó szereppel indult a pályád, Bródy Sándor Tanítónőjének főhősét alakítottad, a Nemzetiben. Majd a Centrálhoz kerültél és két év, illetve egy sorsdöntő telefonhívás után szerződtél a Vígszínházhoz. Mit jelentett neked akkor az intézmény és mi jut eszedbe ma, ha meghallod, hogy “Vígszínház”?
Prekoncepcióval érkeztem, mert nagyon sok helyről hallottam, hogy ez a színház “egy gyár”. Mindenki óva intett attól, hogy itt dolgozzak, mondván ezen a helyen nem is számít ki, hogyan játszik, csak az fontos, hogy mennyit, hogy elég előadás, elég színész legyen. Már megértem, miért figyelmeztettek erre, de azt gondolom, hogy a Víg egy olyan gyár, amelyben kihívás létezni, rengeteget játszani, ami igazán színészt próbáló feladatokat ad. Nem is tudom elképzelni például azt, hogy ne izzadjunk le egy előadás alatt. Mindig egy felfokozott állapotot keresünk, még azokon a napokon is, amikor bal lábbal kelünk fel. Ugyanakkor a kiégést, azt, hogy idő előtt elfáradjon a lélek, próbáljuk elkerülni. Szerintem ez csak akkor sikerülhet, ha kellő szakmai tudással vértezi fel magát az ember és állóképességre is szert tesz. Ez egyébként elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki színész legyen. Amikor két év Centrál Színház után a Vígbe kerültem, még nem értettem igazán ennek a jelentőségét.
Melyek azok a szerepek és közös munkák, amik a leginkább formálták a játékod és a személyiséged?
Nagyon sokat tanultam az elmúlt évek alatt. A legelső szerepem Dorothy volt az Óz, a csodák csodája című előadásban amikor még nem is tudtam, hogy kell megállni a színpadon egy dal közben. Mindig elkeseredtem, mert nem tapsoltak a nézők. Nem mondom, hogy megijedtem, csak szembesültem azzal, hogy nem ismerem a terepet. Szakmailag fontos, hogy sok játszóhelyen, több fajta előadásban megpróbáltassunk, akárkülföldi alkotókkal közös munkák során. Azt, hogy mit jelent a nagyszínpad és annak az ereje, az Istenítélet alatt éreztem meg. Az Össztáncban pedig feltérképeztem, hogy milyen mozogni egy ekkora színpadon. Azt hiszem, a zenésekben rengeteget fejlődtem. Mindig sok frusztrációt jelentett a kérdés, hogy az énekléssel hol tartok, a vonatkozó kritikákat általában el is olvastam. Az éneklés tulajdonképpen az önbizalomról szól, a lelki szabadságról, ami lehetővé teszi, hogy kiszabaduljon a saját hangom. Azt érzem, hét év után közelebb kerültem a célhoz, hogy úgy énekeljek, ahogy arra a képességeim predesztinálnak. Nagyon élvezem az örökös változást és változatosságot, amit a Víg kínál számomra, azt, hogy a prózai és zenés előadásokban, a Nagyszínpadon, a Pestiben és a Házin is megfordulhatok.
Emberileg a Liliom Julikája hatott rám a legmélyebben. Nem nagyon kaptam ennél jellemformálóbb szerepet, lehet, hogy soha nem is fogok. Úgy érzem, pont abban az életszakaszban talált meg, amikor számomra fordulópontot jelentett. Olyasmit kaptam tőle, amiért nagy hálát érzek: egyszercsak emlékeztetett arra, hogy valójában ki vagyok, mit keresek a színházban és hogy Csenge mit jelent a világban.
Egy folyton fejlődő, kíváncsi személynek vallod magad, ezerarcú színészember vagy. Mennyire van összhangban az, amit a nagy múltú színház nyújt és az, amire szükséged van?
Mindenki elfárad, ha sokáig dolgozik egy helyen. Úgy látszik, hogy Vígben nekem hosszabb idő adatik meg, én itt még mindig nem fáradtam el, mert akkora a fluktuáció rendezők, színészek és a három játszóhely között, hogy a munka folyamatosan kielégíti a kíváncsiságomat. Még mindig van olyan kollégám, akivel nem dolgoztam együtt vagy akivel nagyon régen találkoztunk színpadon és izgalommal gondolok a lehetőségre. Remélem, hogy sokáig tudok egészséges módon részt venni a színház mindennapjaiban. Soha senkire sem akarok hasonlítani, nem méregetem magam senkihez, se a múltból, se a jelenből. Nem is szeretek a színház múltjára gondolni, mert akkor a kis egészséges életre vágyó lelkemet eltiporja a tudat, hogy milyen sorsoknak lehettek tanúi a Víg falai.
1200 ember előtt játszani, megérinteni őket, hatni a hétköznapjaikra, szebbé tenni az estéjüket nagy feladat. Volt részed olyan élményben a közönséggel, ami igazán emlékezetes?
Amikor sikerül “berántanom őket” a nagyszínpadon, az elmondhatatlan érzés. Erre a Mágnás Miskában, a Kabaréban és a Liliomban is sor került. Olyan, mintha az összes lélekre, szívre egy kantár lenne kötve, ami hozzám fut be. Olyan, mint egy lovat irányítani, hiszen – képletesen szólva – valóban a kezemben van a gyeplő és hatalmas erőt érzek magamban, amikor a nézők rám kapcsolódnak, amikor engedik, hogy vezessem őket. Ennél fantasztikusabb, felemelőbb tapasztalat nincs, mint amikor a közönség érzelmeire tudok hatni. Ezekért a pillanatokért érdemes játszani, mert ilyenkor egy láthatatlan szál összeköti a lelkünket. Erre csak a színház képes és ezt csak úgy élhetem át, ha színész vagyok és maradok.
A Vígszínház képes időről-időre megújulni, mégis 125 éve őrzi azokat az értékeket, amelyeket képvisel. Vannak olyan előadások, amik szerinted úttörők voltak a hazai színházi világban?
Igen, például A nagy Gatsby, mert zenés előadásként teljesen egyedi atmoszférát teremtett, korábban nem nagyon láthattak ilyet a Vígben vagy máhol. A Szerelmek városa is különleges, ezek igazán újszerű produkciók. Eleinte nem tudtak a nézők mit kezdeni a Gatsbyvel, mégis elkezdték nézni, szeretni, érteni és végül rajongani, ennek pedig már vagy három éve. Formai világát tekintve a Mágnás Miskát is úttörőnek tartom, mert sok fiatal, aki még soha nem látott operettet, szívesen ismerkedik meg általa a műfajjal és meg is szereti. Húsz éve sem elsősorban az énekhangokért jöttek az emberek a Vígbe, hanem azért, mert látni akarták, ahogy a színészek végig visznek egy szerepet. Számomra is azt jelenti a zenés színház, hogy játszunk egy színvonalas, szívhez szóló prózai előadást, amelyben néha megszólalnak dalok.
Pár éve Te játszottad Julikát a Liliomban, ami egy álomszerep lehetett. Vannak még szerepálmaid? Illetve előfordult-e olyan, hogy nem is hitted volna, mégis sokat jelentett neked egy figura?
Most már két szerepálmom is van, mert valaki megpendített bennem bizonyos húrokat… De nem árulom el, hogy miről van szó, mert ilyesmiről soha nem beszélek. Karakter, ami meglepetést okozott volna, nem adódott. Első olvasására felmérem, hogy milyen feladattal állok szemben, hogy mekkora heggyel esetleg dombbal van dolgom. Tudom az elején, hogy a csákányt készítsem és a szöges bakancsot vagy csak a sétapálcát.
Többször nyilatkoztad, hogy sem az egyetem, sem a pálya nem változtatott meg, hogy önazonos maradtál. Mi az, ami mindig jellemzett és milyen új tulajdonság vált a részeddé?
Az őszinteség mindig jellemző volt rám, újdonságként pedig az őszinteséget ötvöztem különböző frusztrációkkal. Ezek a korral előjönnek, ahogy elkezdjük egyre többször megkérdőjelezni magunkat. Illetve bizonyos értelemben önzőbbé váltam. Ez azt jelenti, hogy már kevésbé tudok alkalmazkodni a magánéletemben. Talán ez negatívum, de mivel teljes gőzzel csinálom a színházat, nagyon kevés energiám jut arra, hogy másokkal különösen toleráns vagy türelmes legyek a privát szférámban. Muszáj a saját érdekeimre tekintettel lennem, muszáj magamnak pihenési időt adnom, fontos az energiáimat az én menetrendemhez igazítva beosztani és már ritkán fér bele az, hogy külső hatásoknak adjam át magam.
Fiatal korodban két út állt előtted: meteorológia vagy színészet. A színház lett a hivatásod. Mi az, ami előre hajt a szakmádban és mi képes motiválni a hétköznapokban?
A szerelem. Csak a szerelem és mindig keresem is… Az visz előre, ha valaki gondol rám, aki büszke lehet, akinek meg akarok felelni.
Van olyasmi, amit megosztanál a felvételiző vagy a frissen Víghez szerződött éneddel?
Legyen türelemmel, mert én mindig mindent azonnal akartam.
Végzős egyetemistaként adott interjúdban arról beszéltél, hogy néha fölöslegesnek érzed a szakmádat, néha pedig épp a legfontosabbnak. „Életeket változtathat meg egy színházi előadás” – nyilatkoztad. Most hogy látod, valóban életeket változtathat meg a színház?
Igen, de ugyanolyan kételkedő vagyok, mint annak idején. Amikor azt a bizonyos kantárt, gyeplőt tartom, akkor érzem igazán a játék súlyát. Persze vannak előadásaim, amik sétapálcások, hiába küzdöttem a próbafolyamat alatt, hogy a sétapálcához legalább egy szöges bakancsot vegyek, nem passzol a kettő… Az összes szerepem a gyermekem, mindegyiket nagyon szeretem, de azt hiszem, érzem, hogy melyikkel lehet életeket megváltoztatni…
A következő 7 évben mit remélsz, pont ilyen lesz, mint az első hét vagy következzen nagy változás, új vizekre eveznél?
Szeretnék rendezni. Eléggé más, ismeretlen víz ez… De lehet, hogy mégsem… Most majd felderítem.
Szilágyi Csenge Kasimir és Karoline-t rendezett a Csengeri Alkotóközpontban, a bemutatót augusztus 13-án tartották.
Szerző: Fekete Viktória