Háziorvosi praxisa mellett alkot független részvételi táncszínházi produkciókat a saját társulatával. Gerinctörése után néhány hónappal már újra színpadra állt. Az előadó-művészet és a gyógyítás útjairól, társadalmi és művészi tapasztalatairól kérdezte a Magyar Narancs.
Nem gyakori, hogy egy táncos orvosi végzettséggel rendelkezik. A kérdésre, hogyan alakult ez a kettős szerep az életében, Juhász Kata elmondta: “Gyerekkoromban műkorcsolyáztam, majd táncoltam. A mindennapjaim része volt az edzés, a versenyzés. Miután fölvettek az orvosira, továbbra is táncoltam, majd egyszer csak egy barátnőm az egyik balettóra után elhívott a West Side Story válogatására. Kiválasztottak, bekerültem a profi táncosok világába, és elkezdtem az egyetem mellett táncosként dolgozni. Egyetemistaként a táncolásból éltem, jó megélhetést biztosított. Ez a rendszerváltás után, a 90-es évek elején történt, akkor zajlott a kortárs tánc forradalma Magyarországon, mindenféle irányzat szabadon áramlott be. Amikor a Petőfi Csarnokban láttam egy DV8-előadást, óriási reveláció volt számomra. Egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy ezt szeretném csinálni. A kortárs táncnak az a része érdekelt, amelyiket tőlük láttam. (…)
A táncnak éltem, de táncosként nem láttam magam előtt egy valódi pályaképet, ezért közben elvégeztem az orvosi egyetemet. Végül a Frenák Pál Társulat alapító tagja lettem. Nyolc éven keresztül táncoltam Paliékkal, de mellette folyamatosan csináltam a saját koreográfiai munkáimat. Aztán a következő rendszerváltáskor, 2010 környékén döbbentem rá, mennyire ki vagyunk szolgáltatva mi, előadóművészek a politikának.
Akkor történt, hogy a társulatok márciusban megítélt éves működési támogatását a minisztérium hosszú időre zárolta, majd részben meg is vonta. Szerencsém volt, mert volt hová fordulnom: sok év kihagyás után újra az orvoslás felé. Először megint több évig csak tanultam és továbbképzésekre jártam, mire a tánc és a saját társulatom vezetése mellett visszatérhettem a napi szintű orvosláshoz.”
Arról is beszélt, hogyan hat az alkotói munkáira az orvosi tapasztalat: “Először úgy éreztem, hogy beszélnem kell, táncosként is ,,szóba kell hoznom”, hogy miben élünk. Aztán arra éreztem ellenállhatatlan indíttatást, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem megpróbáljunk valahogy változtatni. Ehhez persze az kell, hogy a közönség is részt vegyen abban, amit csinálunk. A legutóbbi darabjaim mindegyikében megjelenik ez a fajta részvételi jelleg. Az is a részvételiség egy formája, hogy párbeszédet folytatok a közönséggel, ezért kezdtem a szólóimban a stand-upot és a mozgást úgy ötvözni, hogy bedobok témákat, én magam mozgásban reagálok rá, miközben reakciót várok rá a közönségtől is – ha úgy tetszik, provokálok -, ami többnyire inkább verbális síkon valósul meg egyelőre. A tavalyi előadásom, a Mozgástér, egy ifjúsági előadás, amelyben a részvételi demokráciával foglalkoztam. Ott egy olyan demokráciajátékba invitáltuk a nézőket, amelynek során ők maguk alakítják a darabot egyéni és csoportos mozgásuk által, a táncosok pedig amolyan játékmesterekként funkcionálnak.”
Balesete is komoly fordulópontot jelentett az életében: “A Tricks and Tracks című Frenák-előadásban felfüggesztettek a bokámnál fogva, és egy alkalommal elszakadt a kötél… Nyolc métert zuhantam, a politraumám különböző töréseket, belső vérzést és sérüléseket jelentett, amit kemény rehabilitáció követett. Táncosként nehéz volt megélni, hogy előfordulhat, nincs tovább. Ám a baleset áprilisban volt, és szeptember elején már színpadon voltam. Megmutatta a testem, mennyire sérülékeny, de közben milyen végtelenül erős. Nem kellett megműteni a gerincemet, konzervatív terápiával tudtam meggyógyulni, amihez persze kellett az is, hogy fiatal volt a szervezetem, jó kondiban voltam, az izmaim rendkívül jó állapotban voltak. A balesetet követő rehabilitáció során elmélyült a testtudatom, sokkal inkább jelen lettem a testemben. Azóta is folyamatosan dolgoznom kell magamon, hogy képes legyek nem csak kimenni a színpadra, de akár kikelni reggel az ágyból. De azt hiszem, ezzel minden táncos így van, főleg, ahogy öregszik. Mindennap kell tornázni, mozogni, nem engedhetem el magam.”
Azt is elárulta, milyen a helyzete független alkotóként: “Erről egy egész előadást készítettem Declaration of Independence címen. Ez egy verbális előadás angol nyelven, amely a függőség-függetlenség kérdéskörét járja körül, de túllép a hazai köz-élet és kultúrpolitikai beágyazottságból fakadó kitettségeinken, valójában egy 21. századi társadalmi lény szabadságkereteit igyekszem kitölteni.
Független alkotóként vagyok a leginkább függő. Függök az állami támogatásoktól, függök a közönségtől, függök a szakmától, de ez utóbbit legalább átlátom. A darab arról is szól, hogy milyen térben és időben kiterjedtebb rendszereknek vagyunk kiszolgáltatva, hogyan szűkülnek a lehetőségeink.”
A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.