A színházi legendáriumba fölvétetett az egykori szentesi kollégiumi igazgató, mert Börcsök Enikő gimnazista leköpte. Erős felindulásból volt – bizonyára – felfokozott igazságérzettel párosulva. Kamasz indulat, drámatagozatos hatványra emelve. Kicsapás lett a köpés vége, hurcolkodás egy másik városba, illendő betagozódás a városi középiskolába.
Börcsök Enikő nem hihette, hogy fékevesztett igazságvágyát egyetlen percre is megzabolázták volna az azóta eltelt évek. Talán csak annyi történt, hogy az igazmondást nem eszköznek tekintette, hanem célnak.
Azt állította színészi célkeresőjének középpontjába, és nem vétette el, ha egyszer ráakadt. – Csak odagondolok. – mondta az osztályának pár éve. – Ennyi a színészet, nem a csinálás. – Érti, aki érti.
Albérletekből a Rózsa utcáig, Kaposvártól a Vígszínházig, próba előtti dialízisektől a műtőasztalokig vitt az útja. Az igazságkeresésében és az önfeloldás önpusztítása közben túlontúl sok kiválasztott salakanyag akadhatott el a veséjében.
Aztán a másikban és a következőben is.
Barátok, kollégák, az igazgatói, néha egy azóta elholt bankár sietett a segítségére és ajándékul Józsi, tizennyolc évig, szüntelen imádatban. A látogatástilalmat végigfőzte, pürésítette és végigtelefonálta. Málnát, görögdinnyét szerzett, csomagolt ő, a konok, és végül beengedték, hogy ott lehessen a visszaszámláláskor.
Eddig és mindig a színháza szerepekkel várta Börcsi gyógyulását. Ő meg játszott a színháza pincéjétől a padlásáig, és játszott a Transzplantációs Klinika előadó helyiségében a kezelő orvosainak helyzetgyakorlatokat. A professzorok rajta, vele tanulták, hogyan kell a gyász pillanataiban egy másik életre koncentrálni. Tette – hálából a veséiért, és tiszteletből a donorért.
Börcsök egyszerű igazmondása a démonainak köszönhető. Ne akarjunk találkozni velük.
Börcsök igazságérzet-alapjára összetartozás-vágy épült. Békésebb időkben kicsiny színpadot építtetett a szobája sarkába, hogy elé ültesse színházban megfáradt kollégáit, és vidéki-színházi-klubot éreztessen velük. Együvé tartozást, akolmeleget, közös baráti sorsot. Műsorról is gondoskodott, színházon túli meghívottakról. Remélte, van megismerhető élet a nézőtéren ülve is.
Karrier helyett szakmában gondolkozott. A békésebb idők elmúltával legördült a régi vígszínházi függönyből varrt kortina a kis házi színpadra. Mára talán csak a takarítónő lép föl rajta, a porszívóval, ha megvan még, ha szét nem verte az új lakó, mint értéktelen huncutságot. Ki tudja, hol kezdődik a színpad, hol ér véget a színház?
Börcsök egyszerűen mindent tudott. Életről, halálról, szerelemről, fájdalomról. A testi szenvedés éppúgy része volt a lényének, mint a lelki. Gazdagon vezetett főkönyvből válogathatott. Egyszerűsége monumentális volt.
Túl minden játszáson létezett a színpadon, és ha adódott, szerepből úgyis halt meg. Pontosan lekottázva a fizikai megsemmisülés fájdalmas stációit. Az élete nem kímélte őt és ezt leverte a nézőkön. Most sincs más, lement a fény, de már nem jön ki, és nem köszöni meg a nézői tapsokat.
Pedig csak színház volt. – mondjuk és ülünk dermedten a nézőtéren. Akkor csak ezért kell belehalni. – üzeni Börcsi elmenőben.
Sándor Erzsi
Köszönet Sándor Erzsinek!