Elhunyt Szentgyörgyi István, a Csiky Gergely Színház egykori díszítő-oldalvezetője. A sokak által csak „Szinyorként” ismert Szentgyörgyit 72. életévében érte a halál. Összesen 43 évig (1966-2009) volt a társulat aktív tagja.

A gyászhírt a színház osztotta meg a közösségi oldalán.

Mohácsi János rendező, aki hosszú éveken át dolgozott a teátrum kötelékében, személyes sorokkal búcsúzott az egykori kollégától:

„Szinyor és mások, 

akik a színházban élik le életüket, és nem túlzás azt mondani, hogy a színházért. Ugyanolyan csodálatos kolléga, mint mondjak csak egyetlen nevet, a Kovács Zsolt, csak nekik nem jár a siker. Amikor még foglalkoztam ilyesmivel, minden színészhallgatónak azt szoktam volt mondani, hogy ennek a munkának a jutalma önmagában van, de mit mondhattam volna egy-egy díszítő- vagy kellékeshallgatónak, ha lett volna ilyen?

Minden színházban ott vannak ezek az emberek, akik ténylegesen életüket és vérüket adják a színháznak, nem is hősiesen és látványosan, hanem észrevétlenül, percről percre és cseppenként.

Második hivatásos rendezésem, Tévedések vígjátéka a kaposvári stúdióban, egy életnagyságú, piros Chrysler tört be a nézőkkel szemben a színpadra, és állt meg fél méterre a térdüktől. Szinyor, meg fog ez állni mindig? Szinyor: Janikám… 

Nem lehetett olyan korán bemenni a színházba, hogy ne lett volna ott Szinyor, előtte fölvágva szalonna, kolbász, kenyér és általában fekete retek. Gyere, otthonról hoztam, ilyet itt nem kapsz! És soha nem otthonról hozta, hanem kint vette a piacon, de a lényeg az a vendéglátás volt, illetve az adás. Ahogy Ascher írja, voltak förtelmes pálinkái, hát azokat meg kellett úszni valahogy, de az első felest, azt nem lehetett.

Szentgyörgyi István. Szinyor.

Végtelen szerencsémre rá és Kuti Lacira osztottam a két sarki csendőr szerepét a Csárdáskirálynő első felvonásában. Nem nagyon foglalkoztak alakítással, voltak. Valóban betette a csendőrség a lábát az Orfeumba, a végtelenségig, tanulni valóan és talán tanulhatatlanul önazonosan. Bulgakov Rettegett Ivánja végén ő volt a KGB-s, akinek az idegeit szétbaszta az időgép szó, hogy időgép, „Időgép, időgép?” – és ment hogy kárt tegyen benne, mire Kocsis Pali, „Azt a kart nem szabad meghúzni!”; „Milyen kart?” – ordította Szinyor, és megtépte a kart, elrepítve az egész moszkvai lakótársulatot KGB-stül, reményeim szerint a mába.

Hát ilyenek. Remélem, hogy Szinyort és másokat nem csak használta a színház, meg én is; hanem együtt is élt velük, és adott is valami olyan nyugalmat, amitől azt érezhették, hogy ennek a munkának a jutalma önmagában van.

Áldja őket, és Szinyort az elsők között, élő és haló poraikban a Jóisten, ha van olyan.”

Szalai József szcenikai és műszaki igazgatónk alábbi gondolatokkal emlékezik barátjáról: 

„Drága Pistám!

Öreg ” Szinyor” barátom,! Úgy három héttel ezelőtt beszéltünk telefonon, viccelődtünk, emlékeztünk a régebbi időkre, és abban maradtunk, hogy amikor vége ennek a pandémiás időszaknak, iszunk majd egy két sört , illetve bort, (mert hogy te mindig inkább boros voltál) mindkettőnk egészségére. Sajnos röviddel ezután kórházba kerültél , és nem jöttek jó hírek felőled. Ahogy írok, tódulnak fel bennem az emlékek, a színház portai ablakában történő reggeli hurkázások és szalonnázásokról, az akkoriban sok tájelőadáson történt ” csibészségeinkről”, a színházi műszaki találkozókról, a közös adriai nyaralásokról, és persze a nagy vitatkozásokról is, amely után kicsit dunnyogtunk egymással, de rövid idő elteltével mindig egy nagy ölelés lett vége. Ölelnélek most is Pistám! Búcsúzom tőled