Balsai MóniNádasy ErikaSzívlapátLengyel TamásRátóti Zoltán
  • facebook
  • instagram
  • 2022. május 22., vasárnap

    Elhunyt Törőcsik Mari

    2021. április 16., péntek 07:59

    A Nemzeti Színház társulata mély fájdalommal tudatja, hogy ma hajnalban, hosszú betegeskedés után, életének 86. évében elhunyt Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, háromszoros Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színművésznő, érdemes és kiváló művész. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 

    Törőcsik Marit a Nemzeti Színház saját halottjának tekinti.

    „Elfogytak a szavak” 

    – ezzel magyarázta Törőcsik Mari 2014 januárjában egyik, 24.hu-nak adott interjújában, hogy miért nem szeretne több interjút adni. „Nagyon kedvesek, hogy érdeklődnek a hogylétem felől, de egyszerűen elfogytak a szavak, nincs mit mondanom, és azt hiszem, ebben az életben már nem is lesz. Arra szeretném kérni önt és önön keresztül mindenkit, aki érdeklődik utánam, hogy interjú reményében soha többé ne keressenek. Félreértés ne essék, senkivel semmi bajom, de hogy hogyan élek ezután, az mostantól tényleg nem tartozik senkire. Színházi felkérések még vannak, s ezekkel kapcsolatban – ha lesz miről – adok tájékoztatást, de mint magánember megszűntem létezni.”

    Törőcsik Mari pályájáról:

    1935-ben született a Heves megyei Pélyen, szülei pedagógusok voltak, nagyapjának kis mozija volt. Egerben, az angolkisasszonyoknál tanult, majd előfelvételt nyert a békéstarhosi zenei gimnáziumba, mégis egy pesti közgazdasági gimnáziumba iratkozott be, és Budapesten érettségizett.

    A Színház- és Filmművészeti Főiskola operett szakának elsőéves hallgatója volt, amikor megkapta Fábri Zoltán Körhintájának főszerepét, és hirtelen ismert lett. A Sarkadi Imre novellája alapján született filmben legendás szerelmespárt alkottak a tragikusan fiatalon meghalt lenyűgöző színésszel, Soós Imrével.

    1956-ban a cannes-i fesztiválon sokakat megigézett alakja, kifejezőerejének gazdagsága; az író Jean Cocteau és a rendező Francois Truffaut is beállt hódolóinak sorába.

    Utóbbi azt írta:

    “Anélkül, hogy a húszéves művésznő tudott volna róla, ő volt a fesztivál legnagyobb sztárja, ő érdemelte volna az Arany Pálmát.”

    1975-ben aztán megkapta ezt az elismerést Maár Gyula Déryné, hol van? című filmjében nyújtott alakításáért.

    Már főiskolás éveiben annyit forgatott, hogy három vizsgára nem jutott ideje, ezért diplomát sem kaphatott. 22 évvel később – amikor a Művész Színház igazgatója lett, és be kellett mutatnia a diplomáját – a főiskola kiadta neki az elmulasztott vizsgák pótlása nélkül. 1958-ban a Nemzeti Színház szerződtette, de továbbra is filmszerepek sorát játszotta, az első három évben tíz filmet forgatott.

    A kor legjobb alkotásaiban játszhatott: a Körhintát a Külvárosi legenda, a Vasvirág, az Édes Anna követte, majd felfedezte Jancsó Miklós is, és rá osztotta a Szerelmem, Elektra címszerepét. Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel, Benedek Tiborral, Csűrös Karolával, Avar Istvánnal és Básti Lajossal közösen játszott 1959-ben Fehér Imre Gyalog mennyországba című filmjében, amelyben Latinovits Zoltán első filmszerepét.

    Ezt követte a Szerelem című film Makk Károly rendezésében, Darvas Iván a forgatáson találkozott a valódi börtönőrével. Megismerkedett későbbi férjével, Maár Gyula filmrendezővel, aki neki írt filmeket, például a Dérynét.

    Vígjátékokban is szerepelt, így 1972-ben többek között Dajka Margittal, Latinovits Zoltánnal, Tolnay Klárival, Schubert Évával, Ruttkai Évával, Kállai Ferenccel és Szacsvay Lászlóval szerepelhetett a Volt egyszer egy családban, 1982-ben a Humorista a mennyországban című vígjátékban a humorista egy baleset következtében a mennyországba kerül, előbb azonban még egyszer végigélheti egy napját a földön, hogy élményeit a szatíra görbe tükrén keresztül írásba foglalhassa. Gárdos Péter rendezte Szamárköhögésben, Tímár Péter Csapd le csacsijában. Legutóbb a Swing (2014) és a Szarvassá Változott fiú (2014) című filmekben is láthatta a közönség.

    A színházban Zorin Varsói melódiájában nyújtott alakításával vált sikeres színésznővé, partnere Sztankay István volt. Kiváló rendezők segítségével bonthatta ki ösztönös adottságait, művészi eszközeinek kiteljesítésében Ljubimov és Vasziljev is inspirálták.

    1978-ban megvált a Nemzetitől, a győri Kisfaludy Színház művészeti vezetője lett, 1980-tól a Mafilm, 1990 és 1993 között a szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja, 1993 és 1996 között a Művész (Thália) Színház művésze, 1993-ban és 1994-ben a színház igazgatója volt. 2002 óta újra a Nemzeti Színház tagja, de vendégként más színházakban is fellép.

    Az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb magyar színésznője eljátszott mindent, amit színésznő eljátszhat:

    tragikus alakoktól komédiáig, társadalmi szerepektől zenés játékokig, karakterszerepekig mindenfajta színpadi alakot megelevenített.

    2008 őszén újraélesztést követően kómába esett, és hetekig intenzív ellátást igényelt. Emberfeletti akarat- és életerővel gyógyulni kezdett, újra színpadra állt, először 2009 őszén a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Az elmúlt évadban két bemutatója is volt a Nemzeti Színházban.

    Fiatalon 1955-1964. között Bodrogi Gyula színész volt a férje, a hetvenes évek elején Maár Gyula rendezővel kötött házasságot. 1973-ban született Teréz lányuk, és örökbe fogadtak egy vietnami fiút, Sont. ? 2012-ben létrehozta a Fogadj örökbe egy macit alapítványt, amely a megváltozott munkaképességű emberek számára kíván lehetőségeket teremteni.

    A művészetét elismerő díjakat felsorolni szinte lehetetlen,

    1959-ben Balázs Béla-díjjal, számos nagy nemzetközi fesztiválon a legjobb női alakítás díjával tüntették ki, életműdíjat kapott 1994-ben a Magyar Filmszemlén. Kétszer tüntették ki Jászai Mari- (1964, 1969) és Kossuth-díjjal (1973, 1999), 1971-ben Érdemes művész, 1977-ben Kiváló művész címet kapott. 2000-ben a Nemzet Színésze lett. A Prima-díjat 2003-ban, a Prima Primissima Jubileumi díját 2007-ben kapta meg. 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal tüntették ki.

    Így írt Molnár Gál Péter Törőcsik Mariról:

    (…) Soha egyetlen órát sem tagadott le életkorából – holott, nem valószínű, hogy teljesen hiányozna belőle a női-színésznői hiúság-, hogyan tovább, hiszen még a színpadon is szinte csak leheletnyi krémet és púdert használt. Sem a műszempilla, sem a kendőzőszerek nem kísérték pályáján. Ez önmagában se nem jó, se nem elmarasztalandó szokás. De rávilágít arra, hogy

    Törőcsik soha nem festékkel akarta kipótolni azt, amit a természet nem adott meg neki, vagy elvette tőle az idővel. Ahogyan Vahtangov tanította, Törőcsik nem az arcát, a lelkét maszkírozta.

    Az idő problémájával korábban szembekerült már. Pontosabban: korábban szembesítette vele önmagát, amikor a Holdudvar című filmben anyaszerepet vállalva, nyilvánosan is elbúcsúzott a naiva szerepkörtől és magára vállalta a – még korai – szerepkört, szerepköröket. S a megfáradt arcok mozilátványa után feltűnt egy őjabb Törőcsik-arc. Ez is időkoptatta arcbőrt, szarkalábakat mutatott és valami megtörten bánatos fényt a szemekben. Ez is viselte a korábbi évek zavart félszegségét. A lányosan tiszta mosolyt. Ez már természetesen nem a parasztnaiva arca volt. Sem a mosásba-vasalásba tönkrement proletárasszonyok csontig soványodott arca. Pedig a Szabó Magda regényéből készült televíziójátékban – A danaida – egy háztartási rabszolgaságba belehorpadt asszonyi életsorsot vitt végig kifejező arcvonásain. Mégsem a megtört tekintetek, a karikás szemek, a fodrászolásra már nem ügyelően elszabaduló haj volta a jellemzője.

    Ezekben a szerepekben, amiket most érintünk: mindegyikben visszatérően volt egy gesztusa, egy ismétlődő megoldása, amikor a szemöldök fölötti izmok – azok a gondolkodástól és gyötrődéstől olyan élesen kiugró izomráncok, amiket a legügyesebb plasztikai sebész sem lenne képes eltüntetni, csak akkor, ha az agyból venne ki egy darabot, mert

    a gondolatoktól gyűrődtek ott ilyen gondterheltté – ezek a gyötrött gyűrődések még élesebbek lettek és miközben a rágóizmok görcsösen összehúzódtak, mert mintha lenyelt volna egy hatalmas sírást vagy egy szózuhatagos dühkitörést: a színésznő lassan lehajtja fejét.

    Lehajtja, hogy ne nézhessenek a szemébe. Lehajtja, mert szégyenkezik a beletörődés miatt, hiszen tudja, hogy ütnie kellene, lázadnia, de nem tud vagy nem mer, vagy nem akar. (…)

    A szemöldökök között az összegyűrt ránc, ez a kiugró és vándorló, gondterhelt vonás a legkevésbé drámai jelenetekben is végigkíséri Törőcsik szomorú arcát. Nem mintha a bekövetkező drámát, a rossz előérzetet akarná kifejezni. Nem, Törőcsik nem ez a sorstól hajszolt tragikus színésznő: ezek a ráncok nem elvont tragikumot, nem a végzet közeledő lépéseinek előrejelzéseit, hanem egy állandó szenvedésnek kitett érzékeny embert mutatnak meg, aki az élet legapróbb igazságtalanságát is érzékeli.”

    Törőcsik Mariról saját szavaival:

    Társulat: Ha én belépek valahova, ott nem lehet más, csak társulati munka.

    Szeretem, ha van rendező, mert rendező nélkül hiába a társulati munka. Egy-egy könnyebb bulvárdarabot, amit átlátunk mindannyian, azt talán meg lehet csinálni rendező nélkül is – ott mondhatjuk egymásnak, hogy ki hova menjen. Ahhoz elég az embernek a tehetsége, a neme, a kora és az ízlése, de egy igazi darabnál rendező nélkül az ember modoros lesz, mert nem tudja, hogy az eszközeit jól használja-e.

    Szerepről: Én mindig mindentől félek, különösen ha nagy szerepet nagy rendezővel kell megoldani. Ilyenkor leveszem a cipőmet, ők már tudják ezt, és verem a hátukat, hogy ezt a borzalmasan nehéz szerepet miért bízták rám. Vasziljev háta sokszor bánta már ezt. Félek, hogy nem tudok újat mondani, hogy a szerep nem nekem való, hogy öreg vagyok, hogy… Szóval így nyavalygok. Vasziljevnek is mondtam, hogy noha ép elmével jöttem vissza az agyhalálból, azt nem tudhatjuk, mihez kezdek ekkora szöveggel. És ezt nem próbálhatjuk ki előre, mert én csak a próbák alatt tudom rögzíteni a szöveget. Hiszen valójában a gondolkodást, a szituációt, a cselekvést és mindezekhez kötődően a megszólalásaimat rögzítem. „Ha nem megy, leállunk”, ezt mondtam Vasziljevnek. Nem tudhatom, mi lesz. Végül is nagyon messziről jöttem vissza.

    Kincs: Gondoljon valamire, és egyszer mosolyodjon el – nem létezik, hogy egy érzékeny, tehetséges ember arcán, tekintetében ne jelenne meg az, ami számomra is jelentéssel bír. Van nekem egy kincsként őrzött bókom Zsámbéki Gábortól, aki máskülönben takarékosan bánik a bókokkal. De hát én kiforszírozom azt, ha szükségem van rá: a Csirkefejet próbáltuk, egy adott pillanatban elmosolyodtam, ő meg felszólt a színpadra:

    „Drága Mari, ne tegye ezt, könyörgöm, mert ha maga mosolyog, elmosolyodik az egész Katona József Színház, de még a Petőfi Sándor utca is”.

    Jól van, nem mosolygok, mondtam, és kacagtunk.  Azt akarom én ezzel az egésszel kinyögni, hogy jelen kell lenni, létezni teljes lényemmel, és hogy a személyiség sugárzása nem spórolható ki a színészetből.

    Folyton: Olyan intenzíven élek, mintha folyton Shakespeare-t próbálnék. Én, aki 40 éves koromig egy teát sem csináltam, nem jártam haza, csak aludni, most úgy főzök, mintha egy nagy darabra készülnék. A szomszéd Margitkámmal főzök, mert a kezem miatt egyedül nem megy, vagy átmegyek a boltos Klárikámhoz vásárolni, átugrom Rohoncra…

    Pilinszky: Mondom egyszer Maár Gyulának, ahogy így beszélgetünk, hogy milyen is az élet, meg hogy mennyi mindent kaptam, és ha nehéz is, azért jól van minden, és példának említettem Pilinszky két sorát, ez jutott eszembe az imént:

    „Minden jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot…”.

    Morzsolgattam a szavakat, mert zavart valami, ez valahogy nem így van. Kimondhatatlanul, ez az! „Kimondhatatlanul jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot.” Micsoda különbség, félelmetes!

    Forrás: MTI, Cultura.hu, MGP, Színház Online

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka