A Hölgyválasz Táncstúdió próbatermében, tükör előtt, teljes testi- lelki kitettségben, a legszemélyesebb vallomással lepi meg a közönséget Csákányi Eszter: iróniába, öniróniába,  szenvedélybe csomagolja egy fiktív tánctanár, balettmester életmeséjét a lélek fiatalságáról, a test öregedéséről, a tánc szabadságáról, magányról, titkokról. És a végén még azt is megtudhatjuk tőle, mi történt, amikor találkozott  Barisnyikovval. A Földvári Péter vezette 6Szín Teátrum égisze alatt megvalósult különleges táncos monodráma olyan alkotótársakkal jött létre, mint Bodor Johanna, Bíró Bence, Rozs Tamás, Kálmán Eszter. Az Amikor találkoztam Barisnyikovval a színésznő egyszemélyes színházának egy újabb ékköve.

– Színházi körülmények között, személyesen is találkoztál  Barisnyikovval. Ez az élmény adta a kiindulási pontot egy rendhagyó táncos monodrámához?

Akkor találkoztam Barisnyikovval, amikor a Pintér Béla Társulattal, a Titkainkkal New Yorkban vendégszerepeltünk. Barisnyikov hívta meg az előadást, egy három hetes turnén vettünk részt vele Brooklyntól Chicagóig. Barisnyikov színházában, kortárs művészeti központjában, a BAC-ban fejeztük be a turnét. Az előzmény annyi, hogy volt  egy fesztivál kisebb stúdió előadásoknak, amire külföldről szakemberek jöttek az esetleges meghívás céljával. Barisnyikovot kizárólag a Titkaink érdekelte, megnézte a Szkénében, aztán meg is hívott minket. Ez a sikeres ember Amerikából megérezte a mi kelet- európai társulatunk lényegét. Nyilvánvalóan nagyon megérintette a történet, a Szovjetunióbeli életéből neki is lehetnek tapasztalatai a diktatórikus rendszerről. Van élményanyaga a Titkaink különleges, bizarr történetéhez. 

– Milyen embernek ismerted meg őt?

Kíváncsi, érzékeny, nagyvonalú embernek ismertem meg. Vigyázott ránk, vacsorákat adott, klassz ember, óriási művész. Amikor a társulatot meghívta az irodájába, az első kérdése az volt hozzám, miért nem hagyta fenn a bajszát. Tudniillik Pánczél elvtársat játszottam a darabban. Egész életét a táncnak áldozta, a mai napig iskolái vannak. Azt hiszem, mindent elért, amit el lehet érni táncosként, meg színházcsinálóként is. 

– Mi döntötte el, hogy milyen formát vegyen a történet? 

A pandémia alatt azon gondolkodtam, mihez is kezdhetnék. Egy művésznek két problémája van, ha dolgozik, vagy ha nem dolgozik. Valami komolyabb, nagy anyagra vágytam, egy önálló estre. Azt mindig tudom, mit nem akarok, így énekes estet nem akartam, abból már jó sokat csináltam. Parti Nagy Lajos szövegeit óriási szerelemmel adtam elő, de novellákat szintén nem akartam. Valami kifejezetten újat szerettem volna létrehozni, valami mást, mint amit eddig csináltam. 

– Hogyan állt fel az alkotói csapat?

Két éve az utolsó Poszton elnyertem a Secondhanddel a legjobb epizódalakítás díját. A rendező Antal Bálint, akkor még egyetemi hallgató barátjaként ismertem meg Bíró Bence dramaturgot. Rendkívül nyitott, tehetséges fiatalembernek ismertem meg. A pandémia alatt hívogatott, érdekelte, hogy vagyok. Megkérdeztem, nem lenne kedve csinálni velem valamit együtt. Felvetettem, hogy szívesen táncolnék. Mire Bodor Johanna Nem baj, majd megértem önéletrajzi könyvét ajánlotta, amit már olvastam. Johanna engedélyével kivettük a könyvből a darabhoz hasznosabb részeket. Akkor már tudtuk, hogy nem őt alakítom majd, hanem egy elképzelt tánctanárt. Teljes szabad kezet kaptunk Johannától, továbbá őt kértem fel koreográfusnak is. Boldogan elvállalta. Kálmán Esztert régóta ismerem és szeretem a munkáit. Örülök, hogy elvállalta a felkérést. És kellett egy férfi a darabba, Rozs Tamás egy nagyon jó karakter, kiváló zeneszerző és csellista. Elképesztő csapat állt össze, a 6Szín Teátrum rögtön befogadta a produkciót, a Hölgyválasz Táncstúdió pedig örömmel biztosított helyet számunkra. Ezúttal is köszönettel tartozom nekik. 

– Marosán Henriett koreográfus- balettmesterként olyan természetes, eszköztelen vagy, hogy nehezen állapítható meg, mi a valóság és mi a fikció az általad elmondottak életmeséből.

Nagyonsok munkával jár egy ilyen laza, közvetlen létezés. Gergye Krisztián egy próba után azt mondta nekem, hogy csináld úgy, minthogyha markíroznál. És ez már út volt a lazaság felé. Annyira boldog vagyok, hogy sikerült. Wolf Kati táncművész is megnézte az előadást, utána azt mondta: „ Eszter, egyetlen perc nem volt, hogy ne hittem volna el neked, hogy táncos vagy.” Johannával is elképesztően sokat dolgozunk azon, hogy mit tudok igazából fizikailag megcsinálni. Ha az ínhüvelygyulladásom vagy a térdem miatt nem tudtam bizonyos mozdulatokat elvégezni, az se volt probléma:” nem baj, akkor nem guggolsz le olyan mélyre”-mondta. Mindig talált újabb és újabb formát. 

-Szereted mindig eggyel magasabbra tenni a lécet. Ebben az egyszemélyes színházban, zenekísérettel ugyan, de mindent egymagad viszel el a válladon…

A legjobban az motivált, hogy olyat csináljak, amit eddig még nem csináltam. Egy óra húsz perces százszázalékos jelenlétet igényel az előadás. Bár mondjuk a 42. hétben is a darab elejétől a végéig folyamatosan a színpadon vagyok. Beszéltük viccesen az alkotótársaimmal, hogy legközelebb a cirkuszban mutatványozom egykerekű biciklin a trapézon, közben pedig a Hamletet mondom angolul. 

– A kötöttségben is szabad, önfeledt alkotói pillanatokért érdemes erre a pályára menni, a színészetet ilyen maximalizmussal gyakorolni?

A tökéletesség csak elméletben létezik, a tökéletességre való törekvés a fontos. És mindig olyan alkotóműhelyeket kerestem, ahol megvoltak azok a pillanatok, amikért érdemes ezt a szakmát csinálni.  A tehetségen kívül persze rendkívül fontos a szerencse is.

– Az egyszerűségig eljutni az igazi művészet ezen a pályán, nem?

Elmesélek egy nagyon egyszerű történetet apámról.  Már idős volt, talán már beteg is. A Vidám Színpadon játszott egy szerepet, a nagy monológját, ami tele volt adatokkal, még én is tanultam vele. Ott ültem a bemutatón, a harmadik mondatnál megakadt,  összekeverte a szálakat. Hetvenkét évesen fogalma sem lehetett arról, mi az az improvizáció. Leállt, kinézett a nézőtérre, és csak annyit mondott: „ Még egyszer elkezdem elölről. „Hirtelen megállt a levegő. Ehhez a fajta egyszerűséghez nagy utat kell megtenni. 

– Közel tíz év szabad úszás után, 2017-ben szerződtél az Örkénybe. Mácsai Pál nagyvonalú gesztussal kivárta, amíg felgyógyulsz a mai napig nagy sikerrel játszott A hattyú főhercegnőjéhez. Otthonodra leltél az Örkényben? 

Nagyon jó a társulat, a szerepek, amiket játszom. Az utolsó munkáim közül szeretem a 33 változat Haydn-koponyára anya figuráját, ez egy igazán izgalmas szerep.  És a Kertész utcai Shaxpeare -mosóban a dajka szerepét is nagy élmény játszani. De  mivel már érzékélem az idő múlását és tudom, hogy a jövő a fiataloké, ilyenkor fogom magam és csinálok egy új önálló estet. 

– Ha már a fiatalokat hoztad szóba, Kelemen Kristóf Junior prima -díjas dramaturg, rendező jegyzi az évad utolsó bemutatóját. A Nemzet özvegye egy félig fiktív, félig történelmi tényeken alapuló dráma Nagy Imre és társai újratemetéséről….

A Nemzet özvegye egy fikciós történet, nem konkrétan Nagy Imréről és társairól szól, hanem a lezáratlan drámai történelmi múltra való újraemlékezésről és a feldolgozásáról. Két szerepet játszok benne, egy  elvtársnőt és egy történésznőt. Úgy tűnik, hogy két különböző szerep, de mégis nagyon sok a hasonlóság közöttük. Nekem színészileg ez a kihívás benne. 

– Hajdanán a Milla tüntetések műsorvezetője voltál Kulka Jánossal, mindig nyíltan felvállaltad a véleményedet közéleti ügyekben is. Az ellenzék csúfos veresége nem sejtet sok jót a kultúra, a színház területén. Mi ad  reményt ebben a helyzetben?

Katasztrófa, ami a szakmánkkal történt a Nemzeti Színháztól a Színművészeti Egyetemen át az állami kitüntetésekig. A Barisnyikovos előadás egyik részében arról beszélek, hogy a 60-as Bukarestjében a színház dögunalom, propaganda jellegű, a hatalomnak igyekszik benyalni. El tudják képzelni?- kérdem. Mire az egyik előadáson egy néző bemondta: El. Civilben sem vagyok hajlandó véka alá rejteni a véleményemet. Én nem úgy kritizálok és ítélkezem, hogy fogalmam sincs, mi folyik a színházi életben. A szakmával ami történik, az görög tragédia. De akkor is csinálni kell, amíg hagyják. Érzékenyen dolgozni, hinni abban, hogy szükség van rá. Esténként élményt adni azoknak az embereknek, akik még igénylik a minőségi művészetet. Ez a dolgom, semmi más!

Szerző: Szentgyörgyi Rita