A Thealter Fesztivál második napján a Sajátszínház és a Szívhangok Társulat: Mindennek ellenére?!; a Ferencvárosi Pinceszínház és a Freeszfe: Mirad, egy fiú Boszniából, illetve a Metanoia Artopédia: A kert című előadását láthatta a közönség. A fesztivál blogján ezekről a produkciókról ír Jászay Tamás színikritikus.
A végén kezdem: az utolsó nagy körben, amikor véleményt, benyomást mondhattunk, ha akartunk, meg azt, hogy mit viszünk magunkkal abból a közösen eltöltött két és fél órából, amit a Sajátszínház és a Szívhangok Társulat Mindennek ellenére?! workshopjaként azonosított a fesztiválprogram; szóval, amikor Horváth Kata és Pados Eszter feltette ezt a nem is olyan egyszerű kérdést, a legizgalmasabb válaszok azoktól érkeztek, akik véletlenül/mit sem sejtve/ajándékjeggyel (mondom ezt most így tapintatosan, a jelenlévők tudják, mire gondolok) érkeztek a Motiváció Műhely Közösségi terébe.
Ez nekem már önmagában egy hatalmas utazás: hallani olyan hangokat, amelyek egyébként nem hatolnak át a buborékom falán. Most a kritikusi-kurátori buborékra gondolok épp, de van számos egyéb is, mint mindannyiunknak: nagyszerű érzés jelen lenni, amikor a beavatatlan néző azon kapja magát, hogy észrevétlenül, szándéka, sőt akarata ellenére cselekvő résztvevővé válik.
Hogy a szomolyai és fővárosi alkotótársakkal levezényelt workshop elsőrangúan sikerült a THEALTER-en, azt onnan tudom, hogy nyúlfarknyi idő alatt megfeledkeztem kedves színházi foglalatosságomról, ti. arról, hogy a hogyan működiket vizslatom, helyette vad-, de inkább szelíd idegenekkel osztottam meg sztorikat, amiket normál körülmények között nem tennék. Miket beszélek, hisz épp ezek a normál körülmények, hogy ti. leülünk, egymás szemébe nézünk, kérdéseket teszünk fel, beszélgetünk, egyetértünk, vagy éppen nem, és így tovább. Ez az és így tovább érdekel engem amúgy a legjobban, mármint, hogy kivihető-e a safe space-ből ez a tudás, érzékenység, figyelem és tapintat, amivel itt helytálltunk.
Helytállástörténet a Ferencvárosi Pinceszínház és a Freeszfe Egyesület koprodukciója is, a Siflis Anna által rendezett Mirad, egy fiú Boszniából. Van ilyen, minek tagadjam: ismerősen-ismeretlenül is minden közreműködő és résztvevő bírja a maximális rokonszenvemet és odaadásomat, de valami mégis hiányzott itt ahhoz, hogy kerek legyen az élmény. Talán a tér volt túl tágas, vagy valahol az energiák elszivárogtak, mindegy is, a lényeg, hogy a szerb-horvát-muszlim Bermuda-háromszögbe zárt felnövéstörténet még így is megérint.
Bevallom, meglep, hogy egy holland drámatanár és drámaíró, Ad De Bont írta ezt a szöveget a délvidéki háborúról. Ugyan mi köze van neki mindehhez, mi látszik az áhított Nyugatról a mi szomszéd nyomorunkból, dohogok magamban, de az anyag jó, ráadásul most a leginkább megfelelő kezekbe kerül. Nem akarom ezt túlgondolni, se túlmagyarázni, de a személyes érintettség, a vajdasági gyökerek igenis részét képezik a hatásnak: a játszók tudják, miről beszélnek, és azt is, hogyan kell mindezt elbeszélni.
A rendező és Hámor Anna dramaturg az eredetileg két szerepet háromra duzzasztja: míg Mirad korábban csak levelek rajzolta kontúrokkal jelent meg, itt a maga testi valójában is. Remek döntés: Tóth András Miradja az a csodálkozó, tágra nyílt szemű fiú, akinek megrendítő gyorsasággal kell felnőnie, mert a világ nem hagyja, hogy a saját tempójában járja be az útját.
A nagynéni és a nagybácsi óvja és tereli, ameddig tudja, meg azon túl is: Nagyabonyi Emeseés Ricz Ármin egymásra figyelése, ölelő és önzetlen szeretete olyan, mint a kertbe kiterített hófehér, szélfútta, illatos lepedő. Amit aztán hirtelen vérpöttyek szennyeznek, míg a háború káoszában végképp ezer darabra nem szakad.
A fejekben szított, a testek között dúló, az agyakban zajló háborúról, meg persze mindeközben az embernek az embertelenségben elfoglalt helyéről gondolkodik a Metanoia Artopédia harminc éve konokul kitartó, a minisztérium szerint nulla forintot érő csapata is: a Grand Café mozitermébe és előterébe szabott A kert(meditációs environment) valójában kiállítás, objektgyűjtemény, filmvetítés, installáció, de nincs kifogásom a Perovics Zoltán ’Peró’ által megadott multimediális/tárgyszínházi experimentum ellen sem.
Kínzó az ember hiánya a szokásosan részletgazdag, valóban kontemplációra termett összképből, miközben az aláhulló drapériák, a látható és láthatatlan fényforrások, a mintha maguktól mozgó vagy épp örök mozdulatlanságba dermedt tárgyak között és mögött persze, hogy ott az Ember.
Peró világtörténelmi leckéjének fókuszában ezúttal egy film áll, egy kalandos sorsú, válogatott és folyamatos válogatás alatt álló mozgóképsor, ami a belle époque kamera rögzítette emléknyomaitól jut el az első világégésig, az orosz forradalomig, a második világháborún át Csernobilig és tovább. Ecce homo, hát, köszönjük szépen, sok sikert kívánunk a folytatáshoz.
Hangozzék bármilyen különösen, de a kortárs politikusszörnyek által felböfögött blődségeket egyenes adásban én már csak Peró színházában hallgatom évek óta. Egészen friss beszédrészletek is a delikát hangsáv részét képezik most, én meg újra és újra elképedek, hogy ezeknek a megnevezni se érdemes alakoknak milyen kozmikus sötétség terjeng a fejében. És persze meg is rémülök, hogy mi vár mindezeken túl miránk, de főleg is a filmen vissza-visszatérő, még mit sem sejtő magzatra, akinek a tölcsérszerűen egy pontba sűrített léte adja itt a valódi tétet.
Fotó: Thealterphoto2023
(2. nap: Sajátszínház – Szívhangok Társulat: Mindennek ellenére?!; Ferencvárosi Pinceszínház – Freeszfe: Mirad, egy fiú Boszniából; Metanoia Artopédia: A kert)