1936. február 14-én született és 2013. február 8.-án hunyt el Kézdy György Jászai Mari-díjas magyar színész, érdemes művész. Az alábbiakban rá emlékezünk.

„Ha valahol azt látják, hallják, hogy Kézdy György mond verset, akkor hanyatt-homlok tessék rohanni és helyt foglalni rá. Mert akkor kiderül, hogy mi a költészet. Mi az irodalom. Mi a csoda. És ki Kézdy György”. (Népszava, 2011)

Kézdy György 1936. február 14-én született Budapesten. Kézdy György 1954-ben érettségizett. Abban az évben mutatták be Az ember tragédiájá-t a Madách Gimnáziumban, ami élete egyik meghatározó élménye lett. Imádott iskolába járni, mert helyette ők „színházat csináltak”. „Mindenki az egész darabot tudta természetesen, és abból idézgetve beszélgettünk. Mert ez egy olyan darab, hogy ebből beszélgetni is lehet. Versmondóként indultam a pályámon, szavalóversenyeket nyertem” – emlékezett vissza egy interjúban.

„Mi azért jártunk akkor iskolába, hogy előadjuk az Ember tragédiáját. Rengeteget próbáltunk. Az érettségi is hetedrangú dologgá vált. Még a tételeket is megkaptuk a tanároktól előre, hogy minden simán menjen. Ez „nemzeti ügynek” számított az iskolában” – mesélte egy beszélgetésben.

Produkciójukról így mesélt: „Országos hírű előadás volt, a Zeneakadémia kistermében nyolcszor játszottuk és a bemutató előtti napon a zeneakadémistáknak volt valamilyen bankettjük, és egy vödör műszar volt fenn, a kisteremben. Ezt később tudtuk meg, mikor leesett. Lengyel Gyuri szerint ez provokáció volt, én már nem tudom, hogy így volt-e, vagy nem, de a tény az, hogy „ember vigyázz”, és csörömpölve lezuhant a vödör, a műdrekk szétgurult a színpadon, és volt egy tanárunk, a Bada tanár úr, aki barna köpenyben négykézláb bemászott és összeszedte. Bocsánat, mondta, és összeszedte a szart a vödörbe, és kiment. Óriási taps volt.”

A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1962-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, 1967-től a Pécsi Nemzeti Színház, 1977 és 1978 között a kecskeméti Katona József Színház, 1978 és 1987 között a Nemzeti Színház, 1987-től 1993-ig a Szolnoki Szigligeti Színház tagja volt, 1993-tól a Veszprémi Petőfi Színházban játszott. Pályája végén szabadfoglalkozású színészként dolgozott.

„Amikor mi vidéki színészek voltunk, akkor mi nem vidéki színészek voltunk, hanem színészek voltunk, akkoriban ugyanis nem lehetett másnak lenni. A főiskola után kötelezően le kellett menni vidékre. Mindenki úgy kezdte. A nagyon nagyok választhattak kettőből, de tökéletesen mindegy volt… A dolog lényege, hogy pontosan ugyanannyi pénzt kapott mindenki, bárhova ment. Rémísztő volt, gyönyörűség volt. Aztán akinek mázlija volt, az felkerül egy kicsit előbb. Várkonyi azt mondta, amikor végeztünk, -én azt hiszem abban a tévhitben élek, hogy nem szeretett engem-, hogy ha maga tíz évig kibírja, még színész is lehet. A mi osztályunkból már alig élünk…. Sorban… Rettenetesen kevesen maradtunk” – fogalmazott.

Az 1990-es években a Szomszédok című teleregény állandó szereplőjeként ő alakította Virágh doktort. „Az volt a varázsa a Szomszédoknak, hogy nagyon komolyan csináltuk” – mesélte.

„Én soha nem voltam, és nem is leszek divatban. Engem eddig ötszázhuszonötször fedeztek fel, és ugyanannyiszor felejtettek el” – mondta egy 1981-es interjúban. Egy 1999-es interjúban pedig úgy fogalmazott, tíz év elteltével már nem zavarja, hogy a legtöbben a Szomszédok-ból ismerik. „Sikerült feldolgoznom. Megszoktam, hogy az emberek gyakran primitív módon azonosítanak a szereppel. Megszoktam, hogy ez szeretetet jelent, és mérhetetlen népszerűséget. És ez gyakran segít túlélni a rossz helyzeteket. Fontos, hogy tudják: vagy. Eleinte még dühített, ha Virágh doktoroztak, de aztán megszoktam, beletörődtem. De amikor kiállok verset mondani – soha nem vettem észre, hogy ezzel a szereppel azonosítanának”.

A színész 1981-ben Jászai Mari-díjat, 1988-ban érdemes művészi címet kapott, 2006-ban elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést és az Ivánka Csaba-díjat.

„Jellemző volt iróniájára az általa nevetve mesélt eset: őt elfogultan szerető mamája értetlenkedve kérdezte tőle az egyik vizsgaelőadás után, hogyhogy nem ő volt Rómeó. Nem. Nem volt Rómeó, később sem lett alkalmas amorózó- vagy hősszerepekre. Annál inkább érdekes jellemek alakítására, mint a Sirályban a félszeg Medvegyenko, a Gombkötő a Peer Gyntben, a Csíksomlyói búcsú öreg pásztora, Melchiades a Száz év magányban, a bőbeszédű Spooner a Senki földje című Pinter-darabban, de akár Gömbös Gyula is Hernádi Bajcsy-Zsilinszkyről írott művében, feledhetetlenül remek Solomon Arthur Miller Alkujában” – írta róla friss emlékezésében Szakonyi Károly a Kultúra.hu oldalán.

Kézdy György utoljára az Orlai Produkciós Iroda Esőember című darabjában lépett színpadra a pszichiáter szerepében, a darabot 2010. júniusában mutatták be. Életének 77. évében, hosszan tartó betegség után hunyt el, öngyilkos lett, kiugrott a kórház ablakán, ahol kezelték. 

A magyar közállapotokról utolsó éveiben így vélekedett: „Sokaknak jól jön, ha valamiféle ellenségképet gyárthat. Itt ennek komolyak a hagyományai. S ki tudja, mi a vége, ha egyszer beszélni kezdenek róla.  Bibó remekül megírta ezt a dolgot. Aztán nem történt semmi.  S ha jön megint egy Bibó s megint remekül megírja, akkor sem történik semmi. Menjünk tovább. (…) Úgy érzem, hogy az antiszemitizmusnak szép kis reneszánszát éljük most. Én azt hittem, hogy értelmes emberek, azok után, ami történt már nem juthatnak el ide. Hiszen mindent tudunk. Kiderült, semmit sem tudunk. Úgy látszik a demokráciával ez is vele jár. Lehet, hogy nem tudunk ellene mit tenni, de én ezt nagyon rosszul élem meg. Még akkor is, ha valamennyire mi – mi izraeliták – is felelősek vagyunk érte. Talán nem kellene annyiszor annyira hangsúlyoznunk a szerepünket, sokszor „túlaranyozzuk” magunkat. Ezzel együtt, elképesztő, hogy eljutunk oda, ma már a Holocaustot is meg lehet kérdőjelezni. Nem tudom, hogy ez feltétlenül hozzá tartozik-e a demokráciához. Mert még nem éltem más demokráciában.”

„Minden szerepben felfedezzük” – ezzel a címmel jelent meg 1981-ben Földes Anna interjúja Kézdy Györggyel a Nők Lapjában, és ezzel az interjúval kezdődik a 2011-es portrékönyv is.

Ennek kapcsán így írt a Criticai Lapok: „Pályakezdőként (majd később is) Kézdyt nem a főszerepek, hanem a karakterszerepek találták meg, „évtizedeken át visszatérő gondja, problémája lehetett saját helye, »besorolása«: folyamatosan foglalkoztatta, hogy mit jelentenek, milyen művészi távlatot és lehetőséget biztosítanak a színésznek a karakterszerepek”. (34. o.) Ahogy a szerző többször is hangsúlyozza, Kézdy György egyik legalapvetőbb művészi jellemvonása, hogy mindig kívül maradt a színházi világ fősodrán. „Én soha nem voltam, és nem is leszek divatban. Engem eddig ötszázhuszonötször fedeztek fel, és ugyanannyiszor felejtettek el” – mondja a művész az 1981-es interjúban. Talán épp ez járult hozzá, hogy egész életében független, határozott, folyamatos tökéletesedésre törekvő színész tudott maradni”. (Szerző: Dombi Anikó, Criticai Lapok)

Forrás: MTI, OSZMI, baon.hu