Ma, november 16-án Scherer Pétert köszöntjük, hiszen a Jászai Mari-díjas színész ezen a napon ünnepli 60. születésnapját.
“Amikor először találkoztunk Pepével, azonnal egymásba szerettünk, pedig már nem voltunk kamaszok. (…) Azért működik ilyen régóta a kapcsolatunk, hogy megmutassuk a világnak, mit jelent a tolerancia. Ez viccesnek hangzik, de meggyőződésem, hogy egy kapcsolat összetartó erejét az méri meg, mennyi mindent bírsz ki a másiktól.” (Mucsi Zoltán Scherer Péterről)
Scherer Péter pályájáról:
Scherer Péter 1961. november 16-án született Ajkán. Mérnöknek készült, de az egyetem elvégzése után, 1985-től színészként kezdett dolgozni az Arvisura Színházi Társaságban (Szkéné Színház). 1997-ben részt vett a Bárka Színház megalapításában, 2002 augusztusában Schilling Árpád hívására a Krétakör Színházhoz szerződött. A társulat feloszlása után, 2009-ben Mucsi Zoltánnal, Katona Lászlóval és Gyulay Eszterrel közösen létrehozta a Nézőművészeti Kft.-t, amelyhez 2012-ben csatlakozott Kovács Krisztián is.
Scherer Péterről saját szavaival:
Pingvin: Négy évvel idősebb tesóm meg én is kitűnő tanulók voltunk általános iskolában, de arra mentem haza, hogy az apám a bátyám fölé görnyed az íróasztalnál és tanulnak. Az volt bennem, hogy én lehet, hogy nem akarok az ajkai gimibe menni és ennyire szem előtt lenni. Az volt a szerencsém, hogy az ajkai nem volt egy igazán jó gimi. Erre lehetett hivatkozni és volt Veszprémben a Lovassy László Gimnázium, egyből azt mondták anyámék, menjek matek tagozatra, mert jó voltam matekból és akkor tudnék a nagymamánál lakni. Én meg azt gondoltam, hogy úristen, a nagymamánál megint szem előtt leszek nagyon. Ezért mondtam, hogy engem a matek annyira nem érdekel, inkább a fizika, mondtam ezt úgy, hogy már ötödikben, hatodikban, hetedikben megnyertem a városi Ki mit tud?-ot, Karinthy prózával. De ennek ellenére hajtogattam, hogy engem a fizika meg a fizika érdekel, mert tudtam, hogy Veszprémben nincs fizika. Pápán viszont volt, ott azonban nem kaptam kollégiumot. Utánanéztünk, hogy Szombathelyen van fizika tagozat, és ott kaptam kollégiumi helyet is. Az egy matula volt. Annak már a hivatalos rendje is olyan volt, hogy reggel hatkor csengőre ébresztő, majd reggeli torna. Héttől reggeli szintén csengőre, irgalmatlan erős csengőszóra kezdtük el a felkelést meg a reggelit is. Az egésznek katonaság jellege volt.
Huszonkét ágyas szobában laktam, ez tizenegy darab emeletes vaságyat jelentett. Szerintem az, hogy én egy ilyen alaszkai pingvin lettem, aki a jég hátán is megél, innen van.
Lehet, hogy a pingvinek pont délen vannak és a jegesmedvék vannak északon, de ettől még hagyjuk ezt így, mert ezek szerint akkor az alaszkai pingvinből csak egy van, aki én vagyok.
Kiskapu: Ha zárva volt a nagy ajtó, akkor én bementem a kiskapun. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, de azt igen, hogy ebben a szituációban forradalmárnak lenni nem érte meg. Ahhoz elég intelligens voltam, hogy ezt én egy hónap alatt átlássam. Ez az egész életemre jellemző a mai napig. Most csak mondok egy konkrét példát, egy osztálytársamhoz úgy kimentem egy házibuliba, hogy
fogtam a söprűt, beágyaztam pulóverrel meg mindennel együtt, hogy úgy nézzen ki, mintha ott feküdnék, és szépen kiléptem a wc ablakon, onnan pedig a villámhárítón és a csatornán le lehetett mászni. Kimentem a buliba és éjfélkor visszamásztam.
’89: Úgy mentünk el akkor Kubába és Mexikóba frissen végzett diplomásokként, hogy lefoglaltuk a repülőjegyet a Malévnál, de nem tudtuk volna kifizetni. Lengyelországban viszont olyan magas volt a dollár fekete árfolyama a zlotyhoz képest, hogy kimentünk autóval, ott a Magyarországon lefoglalt jegyet kiállíttattuk a lengyel légitársaság irodájában. Csak annyi volt, hogy Varsó-Budapest-Moszkva-Havannát kellett venni, arra kiírták, hogy 285 000 zloty. Ami mondjuk akkor magyar pénzben 40 000 forint lett volna, de az rettenetesen sok volt. Mi azonban kimentünk az utcára, azt mondtuk annak, aki feketén váltotta a dollárt, hogy 285 000 zlotyt szeretnénk, amire ő azt felelte, hogy 75 dollár, ami 4500 forint volt. Visszamentünk az irodába, kifizettük a jegyet, amit így 40 000 forint helyett 4500-ért vettünk.
Mérnök: Építőmérnökként végeztem, de az nem lennék szívesen, bár persze az is egy menekülési útvonal lenne. (…) Mikor az első matekórán a professzor elkezdett mesélni a determinánsokról és a mátrixalgebráról, nagyjából akkor éreztem azt, hogy talán valami mással kellene foglakoznom. Ennek dacára elvégeztem az egyetemet jó minősítésű diplomával, amit odaadtam apámnak, nem is tudom, azóta hol van. (…) Szerintem, a mérnökök között az egyik legjobb színész vagyok.
Egyetem: Én rengeteget kaptam az egyetemtől. Először is kitomboltam magam, felfoghatatlanul nagy buli volt az az öt év. Sok érdekes emberrel találkoztam, akikre érdemes volt odafigyelni. Vidéki gyerekként például nem nagyon hallottam a jazzről korábban, ehhez képest jazz-teázót szerveztünk az évfolyamtársaimmal. Egy egyetem környékén teljesen más típusú falragaszok és hirdetések vannak. Ott találtam az első színjátszó csoportot. Arra is egy csoporttársam hívta fel a figyelmem, hogy az ELTÉ-nek lesz egy alkotótábora Csillebércen, ahol különleges emberek tartanak kurzusokat: Montágh Imre vagy Somogyi István, aki az Arvisurát csinálta akkoriban. A tábor végén hármunkat hívott a Szkéné Színházba, ahol minden évben indított stúdiót fiataloknak. Elkezdtem járni, de akkor még nem voltam annyira eltökélt, úgyhogy ki is hagytam egy évet, azután visszamentem.
Fúró-faragó: Az egyetemen az egyik barátommal kitaláltuk, hogy az egyik tanulóhelységből csinálunk egy irodalmi kávézót. A KISZ bizottságon is keresztülvittük ezt a gondolatot. Nem volt egyszerű, de végül még valami kis pénzzel is támogatták, az azonban olyan kevés volt, hogy abból ezt nem lehetett megcsinálni.
Mi fúró-faragó emberek voltunk, volt egy műhely lent a pincében és a kávézónak a pultját úgy építettük meg, hogy tanítás után bemásztunk egy kerítésen és ott fel voltak polcolva raklapok. Elloptunk hatot vagy nyolcat, hazavittük ezeket a koleszba, kihuzigáltuk belőlük a szögeket, legyalultuk, megcsiszoltuk a raklapokat és megépítettük belőlük a kávézó pultját, ami egy rohadt fillérbe nem került.
Arvisura: A kisebbségi érzés ebből is volt és nem csak nekem, hanem az összes Arvisurás színésznek. Mindig mindenki azt mondta, hogy baromi jók vagyunk, jó a rendezés, nagyon erős az előadás, de hát azért színészi szempontból ezek a produkciók gyengécskék. Ez volt a duma.
De közben, ha most megnézzük, hogy abban a társulatban kik játszottak, akkor ezek után nagy fricska az, hogy Horgas Ádám, Terhes Sándor, Péterfy Bori, Pintér Béla, Schilling Árpád és én. Ez hat olyan ember, aki egész tűrhetően elhelyezte magát a magyar színházi térképen.
Önbizalomhiány: Éreztem a kocsmai bohóckodásaim közben – ahogy ott csináltam a Pepe-showt –, hogy ha én ezt egyszer a színpadon meg tudom csinálni, annak sikere lesz. De valahogy ezt a szintet nem tudtam megugrani: a valamilyen szerepben való maradéktalan jelenlétnek azt a hőfokát megcsinálni a színpadon, amit én egy kocsmában gond nélkül nyomtam. Ez végig ott volt bennem, ezért is bohóckodtam annyit, minden energiám arra ment, hogy a társaság középpontja legyek. Közben folyamatosan azt éreztem, hogy ezt egy színházi előadásban is meg kellene mutatnom. Ez lett a Szentivánéji álom.
Szentivánéji: A rendezője Csányi János ügyes volt, ő azért tíz körömmel kaparta ki a gesztenyét. Megvolt benne a buldog szívóssága. Számomra az 1995-ös év elképesztő volt színházi és családi szempontból egyaránt. Akkor nősültem, akkor született az első gyerekem. November 16-án, ’95-ben a Bábelna című előadásunk premierjén, a taps alatt született meg az első lányom, Fruzsi. 21:33-kor született, este nyolckor kezdődött az előadás és másfél órás volt. Miután a Szentivánéji álom előadását befogadta az Új Színház, szinte naponta hívott fel valaki, hogy voltam-e újságosnál, meg kell venni a Film, Színház, Muzsikát, aztán az És-t, a Magyar Narancsot… Mindig megjelent egy újabb kritika. A jelzők Mucsi Zolira meg rám azok voltak, hogy zseniális, frenetikus, elképesztő, ellenállhatatlan humor. A Népszabiba Molnár Gál Péter egy olyan cikket írt, aminek az volt a címe, hogy Béla megsértődik. A mi verziónkban Bélának hívták az egyik mesterembert, akit én játszottam. Az apám pedig olvasta a Népszabadságot, minden reggel leslattyogott a benzinkúthoz és megvette. Fölhívott, akkor 34 éves voltam, neki a Molnár Gál az isten volt, annyira imádta az írásait, annyira nagyra tartotta.
Azt mondta a telefonba, hogy: „Peti, olvastad a Népszabadságban, hogy a Molnár Gál mit ír rólad?!”. Ekkor éreztem meg, hogy az apám elfogadta, hogy én színész lettem. Odáig segített, támogatott, de azért éreztem, azt gondolja, hogy nohát csak benő már egyszer a gyerek feje lágya. Molnár Gál az én szerepemen keresztül írt az egész előadásról. Apu a teljes cikket fölolvasta nekem a telefonba, miközben addigra persze már én is olvastam, de ezt nem mondtam neki.
Jancsó: A Jancsó filmekből a legnépszerűbbek a Youtube-os részletek. Ezek milliós vagy akár kétmilliós klikkeléseket hoztak. Nagyon sok olyan fiatal van, aki nem tudja, hogy mikből vannak ezek a részletek. Nekünk a Jancsó Miki bácsival való találkozásunk a teljes életünkre kiható élmény. Fantasztikus, hihetetlenül laza ember volt, nyolcvan évesen is remekül lehetett vele hülyéskedni. Elképesztő sztorijai voltak és nagyon egyedien látta a világot. Hét filmet forgattunk vele és ebből hatot páros főszerepben. Följártunk hozzá, sörözgettünk, whiskyztünk, ő pipázott. Mindenről szó volt, életről, halálról, politikáról, hatalomról, de akár rómaiakról és görögökről is.
Krétakör: Jelentős az a sikertörténet, amit a társulat átélt, ahogy bejártuk a fél világot a színházzal New York-tól Sanghajig, Szöultól Damaszkuszig, és rengeteg díjat nyertünk. Rendkívül tehetséges, sokoldalú és ütőképes társulat volt ez, akik még ráadásul egymást is tudták tolerálni, szeretni és inspirálni – ritka pillanat volt, az kétségtelen.
Nézőművészeti Kft.: Több produkciónk túl van a századik előadáson, több mint ezerszer mentek csak az általam rendezett ifjúsági előadásaink, ebben a Klamm háborúja is benne van, amit Novák János állított színpadra. (…) Jól érzem magam a bőrömben, ebben a Nézőművészeti Kft.-ben mi azt csinálunk, amit akarunk, olyan ötleteket valósítunk meg, amilyeneket szeretnénk, és ezekhez partnereket is találunk. Ez csodálatos, ráadásul szerintem, aki hozzánk kapcsolódik akár tagként, akár vendégművészként, az általában jól érzi magát. Az is biztos, hogy a Válótársak című tévésorozat az országos népszerűségemen sokat dobott. Hogy ez jó-e vagy sem, az persze kérdés lehet. A családomnak néha már kezd sok lenni, sokan fölismernek, rám mosolyognak, néha odajönnek hozzám, kedvesek az emberek velem. De szerintem ez a népszerűség mulandó, a lényeg az, hogy az embernek valahogyan meg kell próbálni normálisnak maradni. Az egyik Jancsóval készített filmünkben van ez a mondás, „nincs olyan törvény, hogy féregnek kell lenned.” Nekem ez tetszik.
Huncut: Úgy vagyunk az egész Nézőművészeti Kft.-vel, hogy akár ingyen is csinálnánk. (…)
Igaz ugyan, hogy kilóg a hátsónk a nadrágból, de szabadok vagyunk, és nyugodtan megcsinálhatunk bármit, amiben fantáziát látunk. (…) A mi darabjaink mindig kicsit huncutak.
Film: Meglepődnek, ha most azt mondom, hogy én 36 éves koromban forgattam először? Addig nem is láttam kamerát! Vajon mi történne, ha ma egy színésznek, akit hamar felvettek a főiskolára, amikor 23 évesen kikerül onnan, azt mondaná valaki: “Most 13 évig nem fogsz forgatni. De ne izgulj! Utána majd elindul a karriered!” Szerintem megbolondulna, vagy tévednék? Velem pedig pontosan ez történt, egyszerűen így alakult az életem. Eleve azt gondolom, hogy én későn érő típus vagyok, de például olyan munkák, amelyeket esetleg fiatalabb koromban, huszonévesen, kicsit más kinézettel játszhattam volna el, filmen elkerültek. Színházban voltak ilyenek. De a későbbi filmszerepeim mutatják: nincs olyan, hogy lekésel valamiről!
Bátorság: A színésznek elképesztő bátorságra van szüksége ahhoz, hogy megérezze a pillanatot, amikor igazán történni akar valami, és ne akarja túlbeszélni, legyőzni, hanem csak engedje megtörténni. Keletkezik ilyenkor egy rés a mulandóság függönyén, és egy kicsit bepillanthatsz az örökkévalóságba. Ez a pillanat tartja fogva a színészt a pályán, ha megérezted egyszer, akkor újra és újra át akarod élni.
Ismeretlen: Bele kell ugrani az ismeretlenbe, ahol nem véd a rutin, a begyakorolt hangsúly, tényleg nem tudod, mi következik. Ez teljesen olyan, mint egy halálugrás. Önmagadnak lenni, és nem megfelelni semminek, de mégis koncentráltan a szerepben maradni, és úgy átengedni magadat a pillanatnak. Úgy érzem, ehhez óriási bátorság kell.
Komikum: A tragédiákban mindig a humort, a vígjátékokban pedig a mélységet keresem. Arra ambicionálom a színészeket, hogy bármilyen sötét a történet, mindig lehet benne helye a tragikomikumnak. A legnagyobb dráma közepén úgy jön egy nevetés, mint egy nagy pohár, jéghideg, buborékos szódavíz. Ez nemcsak elmélet, előadásról előadásra megtapasztaljuk.
Duracell: Lehet, hogy ez alkati dolog, én tényleg egy Duracell-csávó vagyok, fiatalon még inkább ilyen voltam. Valahogy nekem nem fáradság, hogy valamibe energiát tegyek, legyen szó a kommunikációról, a sportról vagy akár a magánéletemről. Egyszerűen energiával létezem, ez a létezési formám, bármilyen hétköznapi szituációba bele tudom vinni azt a lángolást, amivel a színpadon játszik az ember.
Csoda: Egy csomó olyan dolog történt meg velem, ami csodának mondható. Az már más kérdés, hogy ezt nap mint nap megéli-e az ember az apró bosszúságok mellett, tud-e ennek örülni.
Van Karinthynak egy csodálatos írása, amelyben megy be a szerkesztőségbe, közben elgondolkodik, és ahogy lelép az utcára, egy autó majdnem elüti. Egyébként rossz a kedve, csúnya idő van, szitál a köd, épp nincs pénze, az aktuális barátnőjével is gondok vannak, de egyszer csak megérzi, hogy él. Időnként nem rossz, ha ez az embernek eszébe jut.
Mesterség: Ebben a mesterségben szerintem az a legnehezebb, hogy ezt nem lehet úgy akarni, mint, mondjuk, fölásni a kertet. Mert, ha azt akarom? Fogom, nekiállok, lehet, hogy nem jó a technikám, de én ezt megküldöm, megcsinálom! A színészetben valahogy másképpen kell akarni. Nagyon kell akarni, de abban a pillanatban viszont, amikor éppen ott vagy, mindent el kell engedni hozzá, és teljesen lazának kell lenni, különben semmit nem ér, amit csinálsz. Ez az, amit sokkal több évig tanul az ember, mint magukat az egyéb fogásokat. (…) Persze, hogy kell az izgalom meg az adrenalin, de azt az ihletett pillanatot csak akkor tudod megragadni, ami csak a tiéd, és egy kicsit kitágul benne az univerzum, amikor megtörténik valami, hogyha nem izgulsz, nem görcsölsz, nem akarsz megfelelni, mindezeket a kényszereket valahogyan el tudod engedni.
Forrás: Faktor.hu, Válasz.hu, ORIGO, Füge, Művész-világ, MTI, Centrál Színház, Színház.org, Színház.net, Színház Online