Enyedi Ildikó filmrendező is felmondott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amikor az intézményre hatalmi erővel rákényszerített kuratórium Vidnyánszky Attila elnökletével felszámolta az egyetem autonómiáját. A diákok kiállásáról, a tanárok helytállásáról is kérdezte a Magyar Narancs.
A kérdésre, döntése okán fennáll-e a veszélye, hogy hat fiatalnak megbicsaklik a képzése, Enyedi Ildikó elmondta: “Most még nagyban dolgozunk a diplomafilmjeiken, egy intenzív félév még mindenképpen előttünk áll. Szinte már hagyománya van az egyetemen, hogy egy fél vagy háromnegyed évet még rá kell húzni, a pályázatok miatt csak így tudják a diákok elkészíteni a diplomafilmjüket. Bár mi szigorú ütemtervvel épp befejeztük volna a filmeket időre, a vírus áthúzta a tavaszi forgatások lehetőségét. Hivatalosan már végeztek, de még nem diplomások. Hogy utána mi lesz? Ha hívnak, bármelyik futó osztályba megyek ingyen kurzust tartani.”
Aról szólva, pszichésen hogyan érinti a jelen helyzet a végzőseit, elárulta:
“Egy rendezőnek a jég hátán is meg kell élnie, teljesen abszurd körülmények között is. Arra is kondicionálni kell magát, hogy akár éveket kell várnia arra, amit szíve szerint már kezdene forgatni, de arra is, hogy ha nem is áll még készen, felpörgesse magát, mert a helyzet úgy hozta, hogy kezdeni kell. Ez egy hektikus szakma, nagyon sokfajta méltatlan és abszurd helyzettel.
Azt érzem, talán a rendező szakos diákok vannak a legkevésbé veszélyeztetve most, szemben a legtöbbet veszítő színészekkel vagy a szakma jellegéből adódóan szintén sérülékenyebb operatőrhallgatókkal. Egy olyan helyzetet hozott az élet és a kormányzat, amelyben tisztázniuk kell a belső értékrendjüket, prioritásaikat. Fontos döntéseket kellett és kell hozniuk. A döntési képesség pedig a rendező legfontosabb munkaeszköze. Ha úgy tetszik, ez egy extra kurzus, köszönjük szépen!”
Enyedi Ildikót arról is faggatták, nem tart-e attól, hogy az egyetemük autonómiájáért küzdő diákok a majdani pályázatok elbírálásakor hátrányt fognak szenvedni:
“Van egy középkori német mondás: “Veszélyben és nagy szükségben a középút a halálba vezet.”
Az én generációm nem lett úgy próbára téve, mint a szüleimé vagy a nagyszüleimé. Ezek a fajta veszélyek, amelyekkel most ezek a fiatalok szembesülnek, azt hiszem, még bőven abba a kategóriába tartoznak, amely megerősíti az embert, nem az életük forog veszélyben. Ha a rendszer megjegyzi a neveket, hát akkor megjegyzi. Ha ez kockázat, akkor kockázatosan kell élni!”
Az elmúlt évekről szólva kifejtette: “Sok év folyamatos belső tépelődéssel, reformtervekkel, belső kritikával telt, sok ember sok energiája veszett újra és újra kárba, amikor minden reményünk ellenére az egyetemet mesterségesen vegetálásra ítélte a fenntartó minisztérium. Nem hiszem, hogy bárkinek nagy kedve lenne a sztrájkhoz, mindenki készült az évre, én is.
De szerintem ebben a helyzetben nincs nagyon más választás, mint sztrájkolni. Ha nem ezt tennék, a tanárok nem becsülnék meg azt a fantasztikus, tiszta és pokoli energiákat kívánó erőfeszítést, amit a diákok eddig megtettek és tesznek. Mi most már egy jó ideje megyünk a diákok után. Tanulunk tőlük.
Az én privát vörös vonalam nem volt olyan radikális, mint az övék, én azt gondoltam, hogy eddig is egy olyan fenntartóval, egy olyan minisztériummal dolgoztunk, amely kutyául bánt velünk. Oké, most ránk raknak egy kuratóriumot, amely szintén kutyául bánik velünk. Azt gondoltam, ha megmarad az egyetemi autonómia, a helyzet tulajdonképpen nem változik. De nekik van igazuk. Komolyan hisznek azokban a – jelenleg egyre inkább relativi-záltan és töredékesen érvényesülő – fogalmakban, amelyek harminc éve meghatározzák ennek az országnak a fő együttélési szabályait, és amelyeket együttesen úgy nevezünk, hogy demokrácia. Hisznek az írott szóban, az Alaptörvény azon passzusaiban, amelyekkel az egyetemük átalakítása több ponton meredeken szembemegy. Felelős állampolgárok. Én, “puhább” felnőttként, ebbe a kormányokon, történelmi korszakokon átívelő, nemes és szükséges hagyománynak a tiszteletébe kapaszkodtam: az egyetemi autonómiába” – fejtette ki Enyedi Idlikó.
Úgy vélekedett egy ilyen léptékű változást, mint a modellváltás elő kell készíteni: “Az egyeztetésnek az intézményi változás előtt kell megtörténnie, nem? Ez elvileg egy folyamat. Más egyetemek esetében többéves, valódi egyeztetéseken alapuló folyamat. Mi rendszeresen a sajtóból értesültünk, hogy milyen sorsot szán nekünk a fenntartónk, a minisztérium. Mintha még élvezték is volna … Mélyen álszent és cinikus Palkovics vállvonogatása, hogy hát ő ugye mérnökember, nem igazán ért ehhez, folytassák le egymással a teljesen képtelen helyzetbe hozott felek a meccset.
Tulajdonképpen nekünk a fenntartóval van vitánk, ők azok, akik lehetetlen körülményeket teremtettek. Ez független attól, hogy a jelek szerint Vidnyánszky boldogan ment bele ebbe a játszmába.
Az évek során tanúja voltam azoknak a kétségbeesett próbálkozásoknak az egyetem részéről, amelyek arra irányultak, hogy valahogy emberi módon lehessen szót érteni a fenntartó minisztériummal. Soha nem felejtem el: állunk a Szentkirályi utcában, először a portán, aztán fölmegyünk az irodába, ahol ki vannak készítve a pogácsák és az ásványvíz. Várjuk Palkovics minisztert. A rektor, én épp mint rektorhelyettes, Balázs Gábor, a Film-intézet vezetője, az alkalomra szerzett, két számmal nagyobb zakóban: egy csodálatos, szelíd és tiszta ember, nemzetközi hírű, tekintélyes hangmérnök, aki rengeteg energiát áldoz arra, hogy egyáltalán működőképes legyen az iskola. Ülünk és várunk. És Palkovics nem jön. És le se mondja. Ez a sokadik ilyen tapasztalata volt az egyetemi vezetésnek. Mélységesen tisztelem Upor Lászlót és a lemondott vezetés összes tagját azért, amit végigcsináltak az elmúlt évben. Hülyére lettek véve, nagyon sokszor és nagyon sok körben. Nyeltek egyet minden alkalommal, hogy oké, megint felmosták velünk a padlót, megint dolgoztattak minket valamiért, amit aztán kidobnak a kukába, de úgy álltak hozzá, hogy az a dolguk, hogy minden egyes törvénybe foglalt lépést komolyan vegyenek, betartsanak, hogy rajtuk aztán tényleg ne múljon. Ezt példaszerűen, hibátlanul csinálták végig, miközben forrongott a diákság. Meg is kapták, hogy miért mafláskodnak. De egyszer sem vesztették el a fejüket és végigcsinálták. Le a kalappal mind a hatuk előtt!” – nyilatkozta Enyedi Idlikó.
A nyílt levélben, amelyet a diplomázó diákjainak írt a felmondása okairól, nem nevezi meg, de egyértelmű, kire céloz, amikor egy egyszerre gyalázkodó és sértődött áldozatként viselkedő alakról ír. A felvetésre, látott e szerepben bármi elmozdulást Vidnyánszky Attila legutóbbi nyilvános megszólalásai alapján, azt felelte: “Minden hiteles emberi megszólalásban kell lennie valami konzisztenciának, ez független attól, hogy szimpatikus-e, amit mond, de én ilyet nem látok. Ő már jó ideje politikus. Egy politikus szemrebbenés nélkül mondja ugyanannak az ellenkezőjét is egy hét múlva, ha az van a hasznára.
Vidnyánszky most már olyan gyors ütemben váltogat az őszinte odafordulás és a bagázsozás, illetve a nemzetközi háttérhatalmazás között, hogy lassan követhetetlen. Olyan ez, mint amikor menet közben szétrázódik egy karosszéria.
Már egyik narratíva sem tud működőképes lenni. Amikor bocsánatot kért Karsai Györgytől, az szíven ütött. Egy pillanatra azt hittem, hogy rálát arra, mit művel, és hogy mit művelnek vele. Mert vele is művelik. (…) Van egy idevágó emlékem Nyikita Mihalkovról. Hatalmas, ragyogó tehetség – volt. A kilencvenes évek elején, amikor a Bűvös vadászt készítettem elő, castingolt nekünk az ő cége, amelyet a friss szabadságban gründolt. Beindult nála a pénzszerzés vágya, és aztán jött a hatalom utáni hajsza. Mihalkov személyesen is adott tanácsot nekem, ő is dolgozott Kajdanovszkijjal, akit nagyon szerettem volna a Bűvös vadászba, és végül sikerült is, ő lett az egyik főszereplő.
Vártam izgatottan a személyes találkozást Mihalkovval, nagy rendezőidolommal. Bent találkoztunk a friss cégében. Néztem ezt a fantasztikus rendezőt, és azt láttam, hogy halott a szeme.
Utána találkoztunk még évekkel később a Moszkvai Filmfesztiválon. Akkorra már abszolút elvitte, már nem is a pénz, hanem a hatalom bűvölete, mindenek ura volt az orosz filméletben. Halott volt. Az utolsó találkozáskor Putyin dácsájából érkezett egy reggeliről. Hihetetlenül imponált neki. Nem fogta föl, hogy mennyivel értékesebb ember annál, mint akihez nem kis büszkeségére közel férkőzött. A Csalóka napfény az utolsó érvényes filmje, az kvázi erről is szól.”