A mohorai Tolnay Klári Emlékház most Koncz Gábor előtt tiszteleg egy életmű-kiállítással, amelynek megnyitóján, július 8-án, a színész 83. születésnapján ő is megjelent.

A helyszínen Mezőkeresztes polgármestere, Majoros János gondolatait hallhatták a szép számmal egybegyűltek. Az alábbiakban az ő beszédét olvashatják:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! (…)

Mielőtt magát az ünnepeltet megszólítom, köszöntöm önöket ezen a gyönyörű ünnepnapon! 

No, ennyi volt a könnyebb része. A dolog nehezebb része pedig úgy nehéz, hogy túlságosan is könnyű. Hiszen mit lehetne mondani arról a színész- és rendezőlegendáról, akit mindenki ismer? Mi olyat mondhatnék, amit még senki sem mondott el? Kezdhetném például A dunai hajóssal. Már persze akkor, ha Koncz Gábor minden olyan köszöntőért, ami a dunai hajóssal kezdődik, egymillió forintot kapna. És ugyanígy vagyok többi, máskülönben remek és hiteles filmszerepével. Mert egyáltalán nem biztos, hogy ő ezeket tartja pályája csúcsának, s nem mondjuk az Egerek és emberek Lennie-jét, vagy a Kakukkfészek parádés rendezését. 

Esetleg nyithatnék valamilyen népmesei motívummal, amikor az egyszerű borsodi parasztgyerek Mezőkeresztesről nyakába veszi a világot, hogy néhány évtized elmúltával színészkirályként tündököljön a magyar színjátszás egén. És nekem ez a narratíva a legszimpatikusabb. Már csak azért is, mert Matyóföld Palócország része, s itt, néhány kilométerre Palócország fővárosától, Balassagyarmattól, nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy Koncz Gábor hazaérkezett.

Haza a hazába, mondhatnám pátosszal. Csakhogy ez az ő esetében egyáltalán nem pátosz, hanem maga a rögvaló. Hiszen ha mondani kéne egy magyar színészt, aki minden ízében magyar, akkor ő az elsők közt lenne megemlítve. S ha ebben az átpolitizált világban lehet olyan korszakos művészt mondani, akit szó szerint mindenki a keblére ölel, akkor az bizony ő.    

Egy gond van Koncz Gáborral. Hogy az összes róla szóló híradás és életrajz hazudik. Mert elképzelhetetlen, hogy 83 éves. 63, maximum 73, az igen. Minden más hihetetlen. Persze az is igaz, hogy a mai fiatalokkal ellentétben ő gyerekkorában nem tiktokozott és facebookozott, hanem kapált, kaszált, horgászott, úszott, verekedett, csibészkedett. Pont, ahogy egy vásott kölköt elképzel az ember. Ráadásul mindezt úgy, hogy tanulónak is kitűnő volt. Aki nem hiszi, az nézze meg az itt kiállított bizonyítványát! (a valóban jeles bizonyítvány fotóalbumunkban megtekinthető – a szerk.)

A napokban láttam egy videót. Húszéves forma városi gyereket kergetett meg falun egy kakas. És ez a váll nélküli, kisminkelt, festett körmű ifjú férfi a videó végén sírva mesélte, hogy az élete veszélyben forgott. Egy kakas miatt. No, én életemben már jó pár kakast megettem, de még egy se akart engem megenni. Viszont amikor ezt a köszöntőt írtam, egyszer csak eszembe jutott ez a videó. És elgondolkodtam rajta, hogy vajon mit szólt volna ehhez a húszéves Koncz Gábor? Nem is a húszéves! De akár a hétéves is!

Abban a korban, amikor egy hétéves gyereknek a II. világháború utolsó évében az volt a mulatság, hogy bombatölcsérekben ugrált, lőszert keresett, hogy aztán vonatsínre rakja, s ha nem figyelt, még tán aknára is lépett. Mindezt pedig úgy, hogy ahogyan apám mesélte: fiam, abban az időben mindenki olyan volt, mint a szíj. Izmos, szálkás, szúrós. És bizony hétévesen is mentek a gyerekek ásni, kapálni, legeltetni, aratóknak segíteni. Persze mondhattak volna nemet is a szüleiknek, arra hivatkozva, hogy gyermekmunka meg kizsákmányolás meg személyiségi jogok. Hát erre az eshetőségre minden édesapának volt egy olyan pszichológusa, amit úgy hívtak, hogy tenyér.  

Aztán ez a kisgyerek érett férfivá. És valamiért nem az volt fontos számára, hogy milyen nadrághoz milyen színű öv és zokni dukál, hogy Pest melyik flancos éttermében finomabb a koktél. Hanem ez a férfiember példás szorgalommal tanulta a színészmesterséget, közben pedig lovagolt, vízisízett, bokszolt, vívott. S mindezeket szerepalakításaiban is felhasználva, kaszkadőr nélkül. Jó, hát olyan filmjéről nem tudok, amiben egy félelmetes kakassal kellett volna megharcolnia, de valami azt súgja, hogy ment volna a dolog! 

Hazaszeretet, identitás, mesterségbeli tudás, erő, kiállás, belső béke. Rá ez mind igaz. S félek, ha arrafelé haladunk, amerre egyesek tanácsolják, néhány év múlva lámpással kell ilyen embert keresnünk. És pontosan ez az, amire a mai fiataloknak szüksége van. Arra a példaképre, amit Koncz Gábor élete minden pillanatában megtestesített, megtestesít. Arra a már, bocsánat, de alfahímre, aki felpattan a lóra, levadássza a vadat, hazaviszi az asszonyának, miközben példás családapaként megvédi a famíliát mindentől és mindenkitől; és úgy egyáltalán – békét és biztonságot sugall. 

Nem szeretném túlságosan bő lére ereszteni a szót, hiszen egy ilyen jeles napon inkább kevesebb köszöntőt és több bort vegyen magához az ember! Úgyhogy a végére még annyit: bár változatlanul úgy tartom, hogy hiba csúszott a számolásba, még nagyon sok szép évet kívánok a ma 83 éves Koncz Gábornak! Az Isten éltesse sokáig, művész úr!”