Filmeket rendezett. Magyar és külföldi klasszikusok nyomán, Monte-Carlóban is díjazott tévéfilmeket. Tanított is. Filmszínészetet a főiskolán. Esztergályos Károly életében mindez már a múlt tartozéka – írja az Új Szó. Szabó G. László kérdezte.
Ki tudja, miért ér véget egy szerelem? – kérdezi első könyvében. Arról szólva, sikerült-e megfejtenie, hogy miért ér véget egy sikerekkel teli rendezői pálya, Esztergályos Károly elmondta: “Visszakérdezek: azt tudja az ember, miért ér véget az élet? Egy rendezői pálya ezer ok miatt véget érhet. A mi életünkben volt egy fordulat, ami értelmetlenül, megmagyarázhatatlanul vetett véget rendezői pályáknak. Vagy akár megmagyarázhatóan, de akkor sem normálisan. A sláger szövege is azt mondja, hogy egyszer minden véget ér. Az én esetemben sok minden közrejátszott abban, hogy befejeztem a rendezést. Először is a televíziózás alakult át oly mértékig, hogy az a fajta filmkészítés, par excellence rendezői munka, amelynek elkötelezett híve voltam, megszűnt, egyszerűen nincs már. Illetve a televíziózás bizonyos ágaiban vagy a világ bizonyos részein igen, de a változás ott is érzékelhető. Másrészt nem vagyok már ötvenéves, elmúltam nyolcvan, tehát a feltett kérdéssel nekem már nem is kell foglalkoznom. Úgy ért véget a dolog, ahogy az életben minden véget ér. Ez a válaszom.”
“Azt szoktam mondani: tünetmentesen megvagyok. Ebben a korban ez a maximum, amit az ember elérhet. Nincs semmiféle hiányérzetem, hogy jaj, ha én még egyszer rendezhetnék… nem, olyan nincs!” – tette hozzá.
A kérdésre, tette- valamit azért, hogy ne kapjon lehetőséget vagy nem akar tenni semmit azért, hogy kapjon, azt felelte: “Nem, én ezt befejeztem. Hetvenegy-hetvenkét éves voltam, amikor utoljára dolgoztam. Szégyen a film címe. Ha hívtak, színházban is rendeztem. A film pedig… nem is tudom, hányszor pályáztam. Az utolsó próbálkozásom után nyilvánvalóvá vált, hogy nem megy. Volt egy producer, aki azt mondta, nagyon szívesen mellém állna, de már megvan a névsor, hogy ki kap lehetőséget a televízióban. Beadhatok bármilyen pályázatot, nincs semmi értelme. Ez volt a kiváltó oka annak, hogy hagyjam abba végre. A regényt, amelyet írtam, belső kényszer szülte. Amikor kész volt, különböző kiadóknál próbálkoztam, de mindegyik úgy reagált, hogy hát igen… hát nem! Ami a legjobban tetszett: egy rangos könyvkiadó príma vezetője azt mondta: ilyen elit irodalmat maximum háromezer példányban lehetne kiadni. Én boldog lennék háromezer példánnyal, feleltem, és igazán hízelgő, hogy elit irodalomnak nevezi az írásomat. Egy kiadó aztán mégis megjelentette, bár a mai napig egy fillért sem fizetett az eladott példányok után. Bevallom őszintén, én erre egyszer sem kértem őket. Hozzájárulnom a kiadás költségeihez nem kellett, tehát hálás vagyok nekik. De nem ezért nem írok.
A debreceni parasztvilágban játszódó Pillangó mellett van más filmje is, amelyben pontos látleletét adja a falusi életnek. Arról szólva, pesti fiúként hogyan tudta ennyire hitelesen ábrázolni azt a miliőt, kifejtette: “Nem attól ilyen vagy olyan egy film, hogy a rendező vidéki vagy pesti. Most megint nagyképű leszek: tehetség kérdése az egész. Kiss Manyinak halvány fogalma sem volt korról, viselkedésről, de bármilyen ruhát adtak is rá, azt ő tökéletesen viselte. Mint aki abban született. Más pedig tükör előtt gyakorolja, hogyan kell frakkban leülni, és soha az életben nem fog menni neki. Mindig ordítani fog róla, hogy életében először van rajta. Pedig négy elemijével Kiss Manyi sem járt rokokóban otthon. Vagy Dajka Margit, aki újságot árult kislánykorában Kolozsváron. Aligha szívta magába azt a viselkedést, amit tökéletesen tudott.”