Az SZFE leendő tanárai közé tartozik Fabók Mariann, akit a bábszínész osztályban vállalt szerepéről és a a báb misztériumáról is kérdezte a Képmás. Az alkotó a Magyar Hírlapnak is nyilatkozott.

A teljes interjú ITT olvasható.

Pályájáról szólva elmondta, érettségi után a Kolibri Színház stúdiójába, majd a Színművészetire került bábszínész szakra. Az egyetem után 6 évig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt, utána saját előadásaival kezdte járni az országot és ismét a báb műfaja felé fordult.

„A báb műfajához lassabban kellett szelídüljek. Észrevétlenebbül költözött belém a szeretete. Hogy egyáltalán a báb felé fordítottam az érdeklődésemet, az remek mestereimnek köszönhető, Szívós Karcsinak, Török Áginak, majd az egyetemi években Meczner Jánosnak, Csizmadia Tibornak, Nánay Istvánnak és Lénárt Andrásnak. A külföldi fesztiválokon való tapasztalások, s az ő szelíd vezető kezük kellett ahhoz, hogy felismerjem: igazán ebben a műfajban, ebben a színházi kifejezésmódban tudok kiteljesedni” – fejtette ki a Magyar Hírlapnak.

„A báb misztériuma csupa titok és gyönyörűség. Szeretem az olyan színházat, ahol a néző nem mindent kap készen. Szeretem, amikor a színpadi látványt, történést a befogadónak a saját képzeletével kell kiegészítenie, belefolyva az alkotásba. Ha egy jól mozgatott báb megjelenik a színpadon, a felhívás a keringőre már meg is történt. (…) Egyik kollégám mondta egyszer: „Mancsi, én abban a jelenetben teljesen úgy láttam, hogy Kupolyi bábfigurája elmosolyodott.” Csudálatosak ezek a visszajelzések, mert így biztossá válik, hogy az előadás alatt közönség és színész egyként dolgozik. Nem is jogos a végén egyoldalúan learatni a tapsot” – vallotta a Fabók Mariann.

Arról is beszélt, mintha lenne valami összhang a darabok jellege s az élete alakulása között: „Első bemutatóm, „A halhatatlanság országa” előadása idején, amikor a Halál elől menekülő királyfit (is) alakítottam, éppen életem első szerelme hagyott el. „A székely menyecske meg az ördög” idejére rendeződtem újra a tengelyembe. S igen, a pajzán előadásunk próbafolyamata alatt estünk szerelembe Árpáddal. Alig hangzott fel tizedszer a „Vitéz László és Vas Juliska” című előadás végén, amikor László és Julis a malomban megőrölt lisztes zsákban megpillantja a kis Lacit: „László, hirtelen lett egy zsák gyerekünk!”, amikor kiderült, hogy Borókánkat a szívem alatt hordom. A 2020. február 8-án bemutatott „A fekete kakas” című előadásban pedig így kezdi Mikszáth a bevezetőt: „Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik, és soha többé nem látják az orvosok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, s mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál szépen visszahívja, mint a rokkant katonát. Aztán persze küld helyette egy másikat, egy jó erőset. A halál is váltogatja a maga szolgaszemélyzetét.” A bemutatót követő harmadik előadás után már be is zártak a színházak a koronavírus első hullámában. Mindezek tükrében érdemes alaposan eltöprengeni, hogy mi is legyen a legújabb bemutató anyaga…”

A bemutatót a Nemzeti Színház fogadta be és tűzte műsorára. Fabók Mariann nagy áldásnak tartja, hogy nyáron megismerhette Vidnyánszky Attilát, világos lett számára, hogy „újabb mestert küldött a Mindenség”.

Annak kapcsán, hogy tanítani fog az SZFE-n, úgy fogalmazott: „Az előző szemeszterben Meczner János tanár úr kért még fel az egyetemen egy kurzus megtartására a bábszínész osztályban. Évek óta hívott tanítani, ami nagyon megtisztelő volt számomra, de nem éreztem úgy, hogy a tarisznyámban van elég tudás, amit a diákok elé tárhatnék. Ez az alkalom azonban egészen különleges volt: még korábban mentorának választott egy bábrendező szakos hallgató, Hanna, s végigkísérte „A fekete kakas” főpróba időszakát. Nekem nagyon jólesett a jelenléte, sokat segített a darab születésének véghajrájában, a „kitolási szakaszban”. Az ő közvetítésével aztán az egész bábosztály régi tanáraimmal együtt testületileg megjelent „A fekete kakas” egyik zsámbéki előadásán. Szóhoz sem jutottam. Amikor Meczner tanár úr később a felkéréssel megkeresett, elmondta, hogy a diákoknak a következő félévben az lesz a feladata, hogy önállóan hozzanak létre egy egyszemélyes bábelőadást, nekem tulajdonképpen ezt kellene előkészítenem. Tolmácsolta, hogy a diákok is kíváncsiak rám, s örvendenének a kurzusnak… Ez volt számomra az a pont, amikor nem lehetett nemet mondani. A fiatalok nyitottsága végtelenül megtisztelt. Elvállaltam, de a kurzus a járványhelyzet miatt elmaradt. Megbeszéltük hát, hogy ebben a szemeszterben pótoljuk. Majd Vidnyánszky Attila keresett meg, s felkért, hogy továbbra is tanítsak az egyetemen. Azt mondta, szeretné, ha azt, amit tudok, továbbadnám. Mind Meczner János, mind pedig az ő bizalmát bírva elvállaltam a felkérést, s maradtam az egyetem óraadó művésztanára. Néha azt gondolom, nagy bolond vagyok, hiszen békeidőben annyiszor megfutamodtam a feladat elől, s ím, e háborús időkben mondok igeneket. De aztán eszembe jut az is, hogy az életemben mindig dolgom volt az általam nem keresett, de mégis minduntalan velem szembejövő helyzetekkel. Talán a tanítással is így lesz. (…) Tanárokra szükség van. Hiszen hol is lennék, ha különböző élethelyzeteimben nem találkozom segítő mestereimmel?!

„Mélyen elszomorít az, hogy ide jutottak az események, és bízom abban, hogy mindenki számára megnyugtatóan fog rendeződni a konfliktus, és begyógyulnak az egymáson ejtett sebek. Én a magam részéről igyekszem energiáimat az alkotás felé irányítani. Soha nem hagytam, hogy politikai csata megérintsen. Előadásaimat az egész ország számára készítem, s elszomorít, ha olyan színházzal találkozom, ami aktuálpolitikai kiszólásokkal megsérti a fél nemzetet. Egy ideje megtanultam, hogy csak olyan ügyben érdemes megnyilatkozni, amivel kapcsolatban személyes tapasztalat útján van véleményünk. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy mind régi oktatóim, mind pedig Vidnyánszky Attila felé nagy tisztelettel vagyok. S örvendek, hogy tanulhattam, tanulhatok tőlük” – nyilatkozta Fabók Mariann.

„Én magam nem karddal a kezemben születtem, nem szeretem a harcot s a tiszteletlen bántásokat. Erősen reménykedem, hogy előbb- utóbb ismét béke lesz a szakmában s a közbeszédben egyaránt. A személyes szakmai kapcsolataimban tiszteletteljes s nem kevés esetben szeretetteljes viszonyt ápolok. Csak így tudom elképzelni a közös munkát. Aminek figyelmet, energiát szentelünk, annak erőt adunk” – mondta a Magyar Hírlapnak.

A Képmás teljes interjúja ITT olvasható.

A Magyar Hírlap interjúja ITT érhető el.

Fotó: Tóth Berta / Színház Online