Idén a közönség szavazatai alapján Farkas Franciska színésznő kapta a SzuperWMN-díjat közélet kategóriában. Ennek kapcsán kérdezte Chripkó Lili.
A teljes riportot itt érhetik el.
“Így underground modellkarriert futott be Király Tamás, az egyedi szemléletű divattervező fő modelljeként. Ezzel a dobbantóval még ügynökség közvetítése nélkül is sokakat megismert, és foglalkoztatott modell lett, mégis hamar kinőtte ezt a szerepet. Nem tudott eléggé semleges, eléggé visszafogott lenni. A róla készült képeken átsugárzott az egyénisége, a mondandója, a véleménye. Nem tudott és nem akart elbújni a termék mögé. Így felhagyott a modellkedéssel, és szociális munkás szakra járt, majd épp egy ilyen munka során hívták el – ha van olyan, hogy véletlen, akkor annak köszönhetően – egy castingra” – írja a WMN oldalán Chripkó Lili.
Riportjában Farkas Franciska többek közt arról ejt szót, a hírnév és a nemzetközi elismerések sem jelentenek igazi védőhálót, sőt: senkit nem érdekel igazán, hogy mi van a vörös szőnyegen túl. Volt olyan, hogy a kutyájával egy virslit tudtak összesen megfelezni: “Az életemre mindig is jellemző volt, hogy a nagyon fent és a nagyon lent között ingadozom. De mivel mindig ez volt, megedződtem ebben, és pontosan ezért soha nem szálltam el. Furcsa dolog a film meg a színház, mert eltolódik időben, amikor a munka folyik, és amikor annak látható eredménye van. Két éve forgattunk valamit, amit még csak most fognak bemutatni, és most kérdeznek róla, pedig már nagyon másban vagyok. A Viktória – A zürichi expressz volt az első filmem, akkor még nem ismert senki színésznőként, szóval a forgatás után szépen visszamentem bolti eladóként dolgozni. A filmet a hazai bemutató előtt bemutatták jó pár fesztiválon, és én meg pont a boltban voltam, amikor hívtak, hogy menjek ki Los Angelesbe, szóval szabadságot vettem ki, és mentem a szőnyegre, később meg Hollywoodba csillogni. Kimentem, jött értem a taxi, sztárvilág, megnyertem a legjobb színésznő díját, aztán vágás, és újra ott állok a boltban és kérdezem, hogy mit adhatok.”
Ez a kicsit meghasadt állapot adott Franciskának egy olyan értékrendet, amelyben mindig szét tudja választani, mi az, ami fontos és mi az, ami nem. (…)
A riportban arról is beszélt, nem hagyja, hogy korlátozzák: “Nagyon fontos számomra a szabadságom, és nehezen igazodom el a világban például ismerkedés szempontjából. Furcsák nekem a mai rendszerek. Voyeur társadalom vagyunk, és kukkoljuk egymást, vagy éppen díszként mutogatjuk a másik felünk. De nemcsak az ismerkedésben van ez így, hanem a meglévő kapcsolatainkban is. Nem beszéltünk valakivel két éve, és ahelyett, hogy felhívnánk és megkérdeznénk, hogy mi van veled, inkább rákeresünk, és ott nézzük meg, ami nyilvánvalóan nincs fedésben a realitással. Ez elcsökevényesíti a mai kapcsolatokat, és én ettől rosszul vagyok. Ettől a kommunikációtól és az online tértől vissza kéne szokni arra, hogy az emberek egymás szemébe nézzenek, és úgy beszélgessenek egymással.”
Az emberi kapcsolódások teljesen más dimenzióját nyitotta meg előtte a gyerekotthonban nevelőként eltöltött másfél év is. Nehezen tud még róla beszélni, mert ennek a traumatikus élménynek jelenleg a feldolgozásánál tart: “Megérezni azt, hogy ott vagy éjszaka egyedüliként beosztva, és te vagy ott a felnőtt, és hogy az mit jelent, nem könnyű. Ott van egy ötéves kislány, te fürdeted le, te adod neki a vacsorát, a gyógyszert, ha kell, te rakod be az ágyba, és te simogatod a hátát, amíg el nem alszik. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen mértékű felelősség van akkor rajtad, amikor belegondolsz, hogy ez a kislány ötéves, és egyedül van a világban. Ahogy elmondod neki a mesét, úgy fog rá emlékezni egész életében. Minden perc számított, semmi nem volt mindegy, hogy hogyan bánsz vele, miként reagálsz. Közben nem a te gyereked, nem is a rokonod, egy teljesen vadidegen gyerek, és te is vadidegen vagy neki.”