A tizedik évét tölti a Forte Társulatnál, ám a független színházak nehéz helyzete miatt most részmunkaidőben építkezéseken dolgozik. De akadnak színházi pillanatok, amelyek átlendítik a nehézségeken. A Kaszás Attila-díjra jelölt Fehér Lászlóval beszélgetett a Kultúra.hu. Seres Gerda kérdezte.

33 éves és azt mondta, ez fordulópont az életében. A kérdésre, milyen tekintetben, Fehér László kifejtette:

„A krisztusi kor szerintem minden ember életében határt jelöl. Sok minden történt velem szakmailag, rengeteget tanultam, fejlődtem; sok pozitív és negatív impulzus ért. Az utóbbiak bennem valahogy mindig mélyebb nyomot hagynak. A tizedik évemet töltöm a Forte Társulatnál, és nagyon sokat köszönhetek Horváth Csabának. Időközben a színházi közeg megváltozott, a függetlenek különösen nehéz helyzetben vannak. (…) Kevesebb a lehetőség, kevesebb a pénz az előadásokra. A kőszínházak költségvetését is megnyirbálták, így nem tudnak minket vendégként elhívni előadásokba, vagy csak ritkábban. Dolgoznánk, de nem lehet” – fejtette ki a színész, aki azt is elárulta, hogy sok dolog történt vele, amit fiatalon nem tudott jól kezelni, de most már tudja, mit kellett volna másként csinálnia.

„Hogyan lehetett volna jobban kiállnom közösségekért, és hogyan kellett volna jobban kiállnom önmagamért. Így a 33. évemben ezt meg tudom fogalmazni önmagamnak” – tette hozzá.

Arról szólva, hogy a Forte Társulatban megtalálta-e a helyét, úgy nyilatkozott:

„Nagyon szeretem a társulatot. Kivételes helyzetben vagyok, vannak olyan emberek körülöttem, akikben teljes mértékben megbízom – szakmailag és emberileg is. Ez nekem nagyon jólesik. Kárpátaljai lévén én a beregszászi színházban azt láttam, hogy a társulat egy család. Mindent ők csinálnak együtt, egymásért. Nyáron mi is sülve-főve együtt voltunk, Pécselyen dolgoztunk a Forte-Kultháló bázison, három bemutatót csináltunk. Mivel kicsi társulat vagyunk, ez könnyebb. Egy nagyobb, kőszínházi csapatban talán nehezebb kialakítani ezeket a szoros emberi kapcsolatokat. Bár én mindig ezt keresem, akárhol dolgozom. Kíváncsi vagyok a kollégákra, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Igyekeztem Székesfehérváron és Szombathelyen is nyitni feléjük.”

A beszélgetésben azt is elárulta, mekkora volt, amikor először járt színházban:

„Négyéves voltam, amikor édesapám – aki világosítóként dolgozott ott – először bevitt. Később Vidnyánszky Éva néni stúdiójába jártam, az alapokat tőle tanultam meg. Hat- vagy hétéves lehettem, amikor bekerültem a Gyilkosság a székesegyházban című darabba. Emlékszem, volt egy vasalt elemekből épített szószék, Trill Zsolt állt a tetején kopaszon, izzadságtól fénylő arccal, és hihetetlen erős pillanatot teremtett. Ez a kép beleégett az emlékezetembe. Pedig egy hatéves gyereket nagyon nehéz bármivel lekötni, pláne egy történelmi tematikájú, felnőtteknek szóló darabbal. Arra emlékszem, hogy álltam, néztem Zsoltot, és lenyűgözött, hogy erre egy színész képes lehet. Máig emlékezetes, szép élmény. Sokszor ad erőt, ha felidézem. Mert bármilyen komoly nehézségek adódnak, ezekért a pillanatokért érdemes ezzel foglalkozni. Ha színészként csak egyszer meg tudok teremteni valakinek egy ilyen pillanatot, már megérte.”