Néhány héttel azelőtt, hogy 1945. április 15-én a brit hadsereg csapatai elérték volna a bergen-belseni koncentrációs tábor kapuit, tífuszban és végtelenül legyengülve meghalt Anne Frank zsidó származású német kislány. Hozzá hasonlóan mintegy egymillió gyermek pusztult el a náci pokoljárás idején. Döbbenetes szám, amely örökérvényű felkiáltójelként mindig ott tornyosul fölöttünk, hogy tudjuk: mi az, ami soha, semmilyen körülmények között nem történhet meg újra. 2021. április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezve megtartották Grigori Frid Anne Frank naplója című monooperájának online premierjét a Budapesti Operettszínházban.

Bármelyik vallás istenében is hiszünk, bármilyen szent könnyvel és rituáléval is érzünk szellemi-lelki rokonságot, abban a pillanatban, amikor szeretett, hozzánk közel álló, vagy csupán általunk tisztelt hunyja le a szemét örökre, a halál pillanatában szertefoszlik az okos filozófia, a higgadt relativizálás, a szent írásokban megfogalmazott teóriák, és nem marad más, csak a szakadéknyira nyílt tanácstalanság mélységes magánya. Néhány nappal ezelőtt elhunyt Törőcsik Mari. Bár páratlan tehetséggel bíró, gazdagon sziporkázó életművének beteljesülése után hagyott itt bennünket, s valóban tudtuk, hogy eljön ez a pillanat egyszer, mégis letaglózva fogadtuk a hírt. Pótolhatatlan veszteség. Azon az estén, a Budapesti Operettszínház Raktárszínházának színpadán, azt hiszem, kicsit vele halt Anne Frank is, mindössze tizenötévesen, töretlenül bízva a megmenekülésben, reménykedve a szabadulásban. Önkéntelenül is egymás mellett utaznak tovább, hiszen a korszakalkotó színművésznő zseniális pályája és a tehetséges írói vénával bíró, éppen csak szárnyait próbálgató kiskamasz naplóbejegyzései közötti kontraszt még inkább rávilágít Anne veszteségtörténetének tragédiájára. 

A világhírű történet szinte mindenki előtt ismert, akinek mégsem: Anne, szüleivel, Otto és Edith Frankkal, valamint Margot nevű testvérével Frankfurtban élt. Amikor a nácik átvették a hatalmat Németországban 1933-ban, a család az apa gazdasági kapcsolatai révéna hollandiai A mszterdamba menekült. 1940-ben a németek elfoglalták a várost, így bujkálni kényszerültek. 1944. augusztus 4-én, egy névtelen bejelentő telefonhívása után Karl Silberbauer, a Gestapo tisztje két holland rendőr társaságában elfogta Frankékat, és Westerborkból az auschwitzi koncentrációs táborba szállították őket.  1944. októberében Anne és Margot a bergen-belseni lágerbe kerültek, ahol 1945. márciusában mindketten meghaltak. Csupán édesapjuk, Otto élte túl a borzalmakat. 

Mialatt rejtőzködtek, Anne naplót vezetett, s miután elszállították őket, Miep Gies, a családot segítő egyik ismerős megtalálta Anne elrejtett írásait. Megőrizve azt, a háború után átnyújtotta a lány édesapjának. Otto Frank 1947-ben adta ki lánya gondolatait, ekkor indult világhódító útjára a holokausztban meghaltak – közöttük különösen a gyermekek – mementójaként. 

A monoopera zeneszerzője a magyarországi zenés színházat szerető nézők többsége számára talán kissé ismeretlen, zsidó származású, orosz Grigori Frid. A darab keletkezéstörténetének, mondhatni morbiditása, hogy úgy mesél a náci diktatúra áldozatáról – és rajta keresztül az összes elhunytról –, hogy a szerző a művet maga is diktatúrában, a Szovjetunióban komponálta 1968-ban. Ne feledjük: bár Sztálin akkor már tizenöt éve halott volt, az utána következő Hruscsov és Brezsnyev a szovjet diktátorral együtt ugyanúgy sokmillió ember – köztük számos zsidó – teljesen értelmetlen haláláért felelős, akárcsak Hitler. Az 1915-ben Szentpéterváron született, szép kort megélt, 2012-ben Moszkvában elhunyt Frid szinte beleszületett a szovjetek világába. Termékeny zeneszerző volt, és a zenei élet szervezésében is sikeresen szerepet vállalt. Mégis, példának okáért Prokofjev, Sztravinszkij és Sosztakovics zsenije mellett pályája értelemszerűen nem bontakozott ki az előbbiekkel egyenrangú zenei minőségben. Frid alkotásai közül – számos versenyműve, nyitánya, szonátája, dala, kórusműve, sőt: filmzenéje mellett – egyértelműen az Anne Frank naplója a legismertebb.

A zeneszerző stílusára hatott a Szovjetunió művészeti életének természetes fejlődéstörténetét kicselező, „kötelezően ajánlott”, torz és ízlésficamos zsdanovi szocialista realizmus, amivel kapcsolatban Sosztakovicsnak olyan sok konfliktusa akadt a hatalommal. A sztálini diktatúra ugyanis idővel fölismerte, hogy a művészet a politikai üzenetek néptömegekhez való eljuttatásának egyik csatornája és felülete lehet, így kialakította azt a „művészeteszményt”, amelyet csakis és kizárólag a kommunista ideológia kommunikálásának rendelt alá. Amely elhazudta, és faék egyszerűségű üzeneteket hirdető szócsővé züllesztette a valóban sokakat érdeklő, társadalmi kérdésekkel foglalkozó művészetek kiteljesedésének lehetőségét.

Miután az ötvenes évek végétől valamennyire lazult a kultúrpolitikai gyeplő (Zsdanov még 1948-ban, alkoholistaként meghalt), az alkotók elkezdték visszacsempészni a műveikbe azokat a zenei értékeket, amelyeket fontosnak tartottak. S ha már mementó: Sosztakovics – akinek zenéjéhez sokan Frid kompozícióit hasonlítják –, életének legnehezebb, pártállami elutasítottsággal és mellőzöttséggel terhes évében, 1937-ben megírta megrendítő V. (d-moll) szimfóniáját (op. 47).

A mű csúcspontját jelentő, lassú ötödik tételében emléket állított barátjának, az akkoriban a Nagy Tisztogatás áldozatául esett, megkínzott katonai zseni Tuhacsevszkij marsallnak, a beismerő vallomását vérével telecsepegtető, és nem sokkal később agyonlőtt „Vörös Napóleonnak”. Frid valószínűleg fölmérhette, hogy sem tehetsége, sem kedveltsége nem áll olyan magas fokon, mint Sosztakovicsé, így továbbra is konvencionálisabb stílusban alkotott. Már az ötvenes éveiben járt, amikor valami megváltozott benne: onnantól kezdve bátran használta a kortárs zenei formákat, amelyek az Anne Frank naplójában is megjelennek. A darab kamarazenei volta alkalmassá teszi az előadókat – zenekart és énekest egyaránt –, hogy megmutassák Anne mély érzéseinek finomságait és apró rezdüléseit, valamint a kislány költői fantáziáját is. Frid Anne gondolati és lélektani esszenciájaként komponálta meg a naplót, aminek Anne által leírt szerepalakjai – az apa, Péter, Liza, vagyis Anne barátnője, Kepler matematikatanár, Van Daan asszony és férje – a zenekar intenzív, néhol karakterformáló játéka által nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a naplóban.

Ez az előadóra is plusz feladatot ró. Miután monooperáról van szó, az énekesnek természetesen nem dolga, hogy az említett szereplők nyelvén megszólaljon. Azonban az igen, hogy figyelembe véve a zenei anyag sűrűségét, színészi eszköztárának és énektechnikájának birtokában elkülönítse az eltérő szituációkat és azok „szereplőit”, akik csupán elbeszélései alapján „jelennek meg” a színpadon. 

Grigori Frid hozzávetőlegesen egyórás monooperája huszonegy jelenetből áll, amelynek librettójába a zeneszerző érett dramaturgiai érzékkel strukturálta, tematizálta és sűrítette Anne írásaiból a jelentősebb részeket. A szövegkönyv erénye, hogy nem csupán a fiatal lány gondolataidba, érzéseibe nyújt betekintést, hanem Anne kamaszkori, fejlődési folyamatainak minőségét is kihangsúlyozza. Anne Frank nem attól volt tehetséges író, mert saját és korosztályának érzéseit gazdag stiláris eszköztárral vetette volna papírra. Naplója, írása attól kiemelkedő jelentőségű, hogy a náci vészkorszak idején, az amszterdami, omladozó, nyirkos falú rejtekhelyen, bárminemű külső segítség, támogató oktatás, szakmai útmutatás, vagy a teljesebb párbeszéd horizontját megajánló közösségi élmény nélkül, önmagától járja be saját, hatalmas szellemi és lelki útját.

A napló, mint születésnapi ajándéka iránt érzett cserfes örömétől kezdődően fölismeri, hogy egy megkapott Gestapós behívó biztos halált jelent; Lizáról, csontsoványnak látott barátnőjéről szóló álmát követően megfogalmazódik benne az egyéni és a közösségi felelősségvállalás fontossága; a szűk kis ablakból megfigyeli az utcán járó, különböző embertípusokat és gesztusaikat elemezve konklúziót alkot; megismeri Péter iránt érzett szerelmének természetrajzát; valamint meglepően éretten jellemzi saját korosztályát. Így fogalmaz: „sokkal nehezebb a fiataloknak véleményt alkotniuk ilyen időkben, amikor megsemmisülhet minden példakép”.

A darab vége felé pedig már nyoma sincs a korábban „sokat fecsegő” kislánynak. Mint, ahogyan a mű utolsó lapjain, kimerészkedve az amszterdami háztetőre, töretlen hitével, optimizmusával, reményével fogalmaz: a legnagyobb öröm számára egyedül lenni Istennel és félelem nélkül tekinteni az ég felé.

Anne Frankot a Budapesti Operettszínházban Süle Dalma énekli, az előadás a fiatal operaénekes interpretációjában revelatív erejű élmény volt számomra. Az imponáló előképzettséggel bíró énekesnő – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatott tanulmányai előtt a hágai Királyi Zeneakadémián szerzett diplomát – fiatal kora ellenére máris több, jelentős díj birtokosa: így a Nemzetközi Lehár Ferenc Operett Énekverseny különdíjasa, a Petrovics Emil Énekverseny második helyezettje, és a Szecsődi-Réti Országos Énekverseny első helyezettje. Hollandia főbb színházaiban énekelt, és megjárta a New York-i Alice Tully Hallt is, mostanában talán egy időre Magyarországra teszi át székhelyét. Annak fényében, hogy főbb szerepei között Mozart Varázsfuvolájának Éj királynője, valamint Offenbach Hoffmann meséinek Olympiája is szerepel, bámulatra méltó, hogy mennyire intakt, kiegyenlített módon szólal meg Frid művének óriási hangközugrásaiban, szinte már-már magas alt fekvésben is, ahogyan a zeneszerző kívánja.

A méltató sorok mellett, óvatosságra intő gondolat: bár soha jobb antrét első hazai, jelentősebb bemutatkozás gyanánt, de ennyire fiatalon érdemes éppen csak hűvös bécsi keringőt járni a kortárs operákkal, semmiképpen sem tangót…

Túri Erzsébet díszlete óriási fiókrendszer, egyszerre hidegen fehér, karcosan tömbszerű, ugyanakkor titkokat rejtő, izgalmas alkotás. Majd’ minden fiókja Anne lelkének egy-egy része, gondolatainak foszlánya. A díszlet rendkívül sokrétű játéklehetőségre ad alkalmat, ágyként, lépcsőként, talán még krematóriumként is működik, és az előadás kellékeit is rejti. A díszlet kivitelezése során talán nem gondolták át igazán, hogy az énekesnő rendkívül intenzíven használja a játékteret, ezért a fiókok a használatuk során olykor instabilnak tűnnek, a későbbi előadások biztonsága érdekében mindenképpen megerősítésre szorulnak.

A jelmezek nagyrészt behatárolják a kort, amiben az előadás játszódik. Pfeiffer Gyula karmester és a zenekar végtelenül érzékenyen kapcsolódik az előadás szövetéhez. Külön említésre méltók Varga Vince mozgóképtervező képzőművészeti minőségű animációi, amelyek a díszletfalra vetülnek: érkező felhőből a krematórium kemencéjének füstgombolyaga, majd a lecsapó vihar villámaiból SS-jel alakul ki, és egy-egy fiókon szinte az Ördög tekintete köszön vissza ránk. 

Rátóti Zoltán rendezése olyan, mint egy felhő sziluettje, amely egy szellő sugallatára megjelenik, még talán zápor is fakad belőle, majd, mintha ott sem lett volna, hirtelen szertefoszlik. Akárcsak Anne Frank. Az előadás összművészeti alkotás, és bármennyire is kamarajellegű, mégis a totális színház eszménye felé mutat, hiszen a zene, az ének, a mozgás, a színészet, a bábművészet és a képzőművészet is megjelenik benne. A rendező a mű líraiságát helyezte előtérbe, számos asszociációs lehetőséget megajánlva a nézők számára a náci Németország bűneinek felismerésével, dekódolásával kapcsolatban. Egyik csúcspontja, amikor Anne, felfokozott lelkiállapotából fakadóan rengeteg könyvet és iratot kiszór a színpadra, s ahogyan a kislány elindul személyes kálváriáján, nem nehéz fölidéznünk, hogy a nácik kezdeti térnyerésének többek között éppen a könyvek nyilvános elégetése volt az egyik sarkalatos eseménye, a német szellemi és kulturális élet „megtisztítása” érdekében.

Rátóti Zoltán az énekesnő színpadi mozgatásával jól érzékelteti Anne lelkiállapotát, a föl- s aláfutások gyakorisága és dinamikája a díszleten és a színpadon, az egyre növekvő nyugtalanság, aggodalom és félelem leképeződései. Az énekesnő vertikális síkon való mozgása – egyre magasabbra kerül a játéktérben, ahogyan a mű szerint is kimerészkedik az amszterdami háztetőre – jelzi szellemi és lelki fejlődését, hogy az előadás vége felé valóban, vágyai szerint is végre egyedül legyen Istennel. S nekünk, vajon van-e bátorságunk felé fordulni?… 

Szerző: Oláh Zsolt