Gábor György filozófus, habilitált egyetemi tanár, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének volt tudományos főmunkatársa, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára a Facebookon tette közzé az alábbi sorokat Vilmányi Benett és a Junior Prima díjasok ügye kapcsán.

„Néhány nappal ezelőtt megírtam a véleményemet arról a gyalázatról, hogy a Junior Prima-díjra javasolt Vilmányi Benett színésznek a díjátadó előtt a szervezők felhívták a figyelmét arra, hogy beszédében ne politizáljon, ezért aztán a felháborodott színész nem vette át a díjat.

Szégyen, egyúttal árulkodó, hogy 2022-ben, Magyarországon az Alaptörvény szellemével ellentétben arra lehet kérni (utasítani) bárkit is, hogy a véleményszabadság jogáról mondjon le, s tekintsen el meggyőződésének nyilvános közlésétől.

Most pedig olvasom, hogy a korábbi Junior Prima-díjasok, noha vallják, hogy ők is elkötelezett hívei a vélemény- és szólásszabadságnak, tisztelik a bátor és egyenes kiállást, ám – mint írják – „a Junior Prima díj elnyerésének nem feltétele a politikai hovatartozás, az elbírálás módja pedig egyértelműen törekszik arra, hogy demokratikus legyen.”

Majd így folytatják: „Az ünnepség előtt a szervezők részéről megfogalmazott kérés, miszerint a nyertesek köszönő beszédeikben lehetőleg tartsák tiszteletben a díj függetlenségét, pusztán azért hangzott el, hogy a díj megőrizhesse szakmai hitelességét és méltósága sértetlen maradjon. Ebben a közegben kardot rántani indokolatlan és felesleges… ezzel a döntésével nem a jelen valódi cenzorainak vagy a rendszernek intett be, hanem azoknak a színészeknek, akik leadták rá a voksukat, azoknak a zsűritagoknak, akik lobbiztak érte és azoknak a fiatal alkotóknak, akik szintén megkaphatták volna ezt a díjat és boldogan átvették volna.”

És akik bizonyára engedelmesen csöndben maradtak volna, ha megkérték volna őket.

Kedves korábbi Junior Prima-díjasok!

Önök (Ti) valamennyien hatalmas és kínos félreértés áldozatai (vagytok), s sajnos nem érti(te)k a vélemény- és szólásszabadság „üzemszerű” működésének lényegét.

Egy díj (bármelyik díj) függetlensége és szakmai hitelessége nem annak függvénye, hogy a díjazott nem beszél, nem pofázik, nem „kellemetlenkedik”, hanem kizárólag attól függ, kik ítélik oda a díjat, s milyen megfontolások nyomán hozzák meg a döntésüket.

A díjat ugyanis megkaphatja ilyen politikai meggyőződésű is, meg olyan politikai meggyőződésű is, már ha tényleg és valóban független, s a díjazott tartozhat ide is, meg oda is, meg sehová is, ám minden presszió nélkül, a legnagyobb természetességgel legyen joga elmondani a véleményét, legyen az akár ilyen, akár olyan, s ne lehessen őt elhallgattatni.

Nem a csönd, a némaság jelzi a díj függetlenségét, hanem a beszéd: az, hogy az egyik ezt mondja el, mert ez a véleménye, legközelebb a másik meg azt mondja el, mert annak az a véleménye.

Nem a szervezők teszik ténylegesen függetlenné a díjat az elhallgattatás szándékával, s az elhallgattatás hamis látszatának rendszeresítésével, ugyanis, ha valamivel, hát ezzel ténylegesen veszít a díj az értékéből, továbbá nem a korábbi díjazottak teszik a díjat függetlenné azzal, hogy az elhallgattatás förtelmes gyakorlata mellett kiállnak, ezzel a kínos tévedéssel óvva a díj függetlenségét és szakmai hitelességét, hanem a díjat kiosztó grémium, amely kizárólag szakmai szempontjait érvényesíti, legyen a díjazott politikai véleménye akármilyen is.

Vagyis a grémium szakmai hitelén, eltökéltségén és bátorságán múlik minden, s nem a díjazott véleményén. A csend – épp egy színész ne tudná? – üvöltően tartalmas tud lenni: sok egyéb mellett az elhallgattatás csendje, a félelem és rettegés csendje, a zsarnokság megszabott és megkövetelt csendje, ám a valódi függetlenség legkevésbé a csendről ismerszik meg.

Nézem a tiltakozók névsorát, s rettenetesen el vagyok keseredve. Fogalmam sincs, hogy kinél tudatos, kinél csak meggondolatlan, ámde mindüknél – tudva vagy nem tudva – behódolás a javából.” – írja Gábor György.