Most megjelent, sajátos „beszéltető könyvben” mesél egykori pályatársairól, a magyar színháztörténetről, a Heti Hetesről, Rodolfóról, Hofiról és még sok minden másról Gálvölgyi János, aki a HVG interjújában azt is, mi a szép az öregkorban. Lapszemle.
“Szomorúan veszem időnként tudomásul, hogy a fiatal színészeknek fogalmuk sincs azokról a kollégákról, akikkel én még együtt álltam a színpadon. Úgy éreztem, kötelességem beszélni legalább azokról, akiket még én ismertem. (…) Ez a kötet így tehát egy abszolút szubjektív színháztörténet. (…) Én megmaradtam rajongó típusnak, ennek lenyomata a kötet. Van, aki egy autómárkáért rajong, van, aki a miniszterelnökért, én a színészekért, a művészetekért, meg a teljesítményt tudok rajongani” – meséli Gálvölgyi János.
(Az Így lettem Hivatásos rajongó könyvbemutatóját Gálvölgyi Jánossal és Kövesdi Péterrel június 1-jén 19 órakor tartják a Marczibányi téren. A szerk.)
A színművész arról is beszélt a HVG-nek, a Pintér Béla Társulattal játszott Marshal Fifty-Six című darabot a szakmai pályafutása egyfajta megkoronázásának tartja: “Fantasztikusan jó érzés bemenni, és nagyon tehetséges fiatal kollégákkal játszani. Ráadásul szerepelek a társulat még egy darabjában, a Kaisers TV, Ungarnban. (…) Lehetne azt is, hogy az ember csendes apátiával nézi az országot, ahogy mi tettük az előző ötven évben, hogy hát, ez van. Ez a darab nem így tesz, görbetükröt tart az emberek elé. Közben újra túlvagyunk egy választáson. És azt látjuk, hogy visszatértünk abba, amibe az én korosztályom beleszületett. Véget ért a gyűlölködés! Megszűnt az, hogy te fideszes vagy, te MSZP-s, te meg DK-s. Egy párt van, és négyévente szavazunk a Hazafias Népfront valamelyik kiválóságra. (…) Kerényi Imre, aki nekem egyébként anno kitűnő igazgatóm volt, megmondta, hogy most mi jövünk. És ők jöttek, kész. Kellér Dezső, amikor azzal jöttek neki, hogy az öregkornak is meg vannak a szépségei, annyit kért, hogy „egyet tessék nekem mondani!”. Én tudok mondani egyet: engem ez már nem érdekel, ezzel az egésszel én nem tudok mit kezdeni.”
A színészi elismerésről volt az életében több kulcsmondat is, ami a díjakkal kapcsolatos. Kazimir Károly mondta neki, amikor fiatal színészként el volt keseredve, hogy nem kapott Jászai-díjat, hogy „nem Jászai-díjat kell nyerni, hanem Kabos Gyulának kell lenni”. Erről szólva úgy fogalmazott: “Ma este itt a színházban senki nem tudja, nekem hány kitüntetésem van, nem is érdekel ez senkit. Lehet nekem Kossuth-díjam, Nobel-díjam, bármi, ma este valami olyat kell nyújtanom, ami tetszik a nézőknek. Nem fog persze mindenkinek tetszeni, de abban az sem befolyásolja őket, hogy van-e Jászai-díjam. Amikor fiatal színész voltam, gondoltam, azért kell díjat nyerni, mert az ki van írva a plakátokra, és attól az emberek elájulnak. Ma már plakátok sincsenek.”
A kérdésre, van-e olyan, amit a pályafutásából ki tud emelni: mi volt a legkiugróbb sikere és kudarca, azt felelte: “Sok kudarc volt az életemben, de ezeket nem szabad pátyolgatni, dédelgetni. Olyan kudarcaim is voltak, amik nem voltak látványosak. Nekem az is kudarc, ha ma este úgy megyek haza, hogy úgy érzem, talán nem voltam elég jó. És hogy mi volt a siker? Hogy itt ülünk és beszélgetünk. Az 1968-as Ki mit tud? óta vagyok a pályán, és most beszélgetünk egy megjelenő könyvről, meg egyáltalán, eljött, és tudja, ki vagyok, név szerint engem keresett. Ez önmagában siker. Több mint 50 év a pályán. Ennél többet mit akarnék? Amikor nősültem, valaki azt monda, nem csak Gál hegyek, hanem Gál völgyek is vannak. Számomra tényleg az egyik ilyen Gál hegy az, hogy így a pályám végén eljutottam Pintér Béláig. Ez egy nagy visszaigazolás számomra. De egyébként sincs okom panaszkodni.”