Göttinger Pál rendező íróként is jelen van idén nyáron a Kőszegi Várszínházban. Július 1-jén mutatják be itt a Manőver című darabját, július 9-étől pedig Az Öreghíd alatt című műve látható hat alkalommal. A Kőszegi Várszínház arra kérte Göttinger Pált, fogalmazza meg gondolatait arról, miért kezdett el darabokat írni, meséljen a témaválasztásairól, illetve a Kőszegi Várszínházzal mint nyári színházi műhellyel való alkotói kapcsolatáról.

ÍRNI-JÁTSZANI RENDEZŐ LÉTEMRE

Amikor írok, akkor is rendezőként ülök ott, és csak a fejemben (álmaimban) robogó előadás szövegét akarom gyorsan lejegyezni, mielőtt elfelejtem. Ezek a szövegek mindig konkrét felkérésre jönnek létre, amely felkérés voltaképp magára az előadásra szól – tehát nem csak a színészek, hanem szinte minden produkciós körülmény előzetes ismeretében tudok hozzájuk látni. Szóval nem igazán irodalmi megfontolásokból születnek, emiatt aztán a munkamódszer is más – előbb van meg, hogy kik lesznek benne, meg hogy hány bejárat van a színpadra, meg hogy szabadtéren mikor megy le a nap, mint maga a történet.

Vagyis hónapokig internetezek, olvasgatok, rajzolgatok, zenét hallgatok, játszom le százszor az előadást fejben – és aztán csak a végén, néhány hét (vagy nap!) alatt írom le azokat a dialógokat, amik feltétlenül kellenek hozzá (és mindig az egészet, még akkor is, ha aztán sosem bánom, amikor a próbák alatt még változik). A többi az játékkedv kérdése.

Kőszeg ezért is fontos nekem, mert egyrészt itt próbálhatom ki szabadon mindazt, amihez kedvem kerekedik, másrészt itt vehetek leckéket olyasmi tantárgyakból, amik nagyon kellenek a rendezői munkámhoz, de másutt szinte lehetetlen hozzájuk jutni. Játszhatok, írhatok, még társ-zeneszerzőként is dolgozhattam tavaly.

Ezek mind fontos stúdiumok – remélhetőleg jobb színházi ember leszek tőlük. Hogy közben beleállhatok a fénybe meg a tapsba is, az már csak ajándék, nyári program. Ugyanúgy nyáresti szórakozásért megyek a színpadra, mint a néző a nézőtérre.

Ehhez persze kell bátorság, de hát… az egyébként is kell mindenhez. Nekem pedig, mivel a rendezés a tanult mesterségem, valahogy az összes szorongásom, izgulásom, komplexusom oda sűrűsödik – és azt figyeltem meg, hogy a többi diszciplínába nem szivárog át. Ami nagy kegyelem.

Rendezőként majd megőrülök a tehetetlenségtől és az izgalomtól egy-egy előadás előtt-alatt, és ezerszer fontolom meg, amit egy próbán mondok valakinek. Színészként vagy zenészként viszont semmi ilyesmit nem érzek, se próbán, se előadáson, soha. Olyankor nem félek. Már csak ezért is fontos iskola ez… oldja a rettegést, és fellobbantja azt a játékkedvet, ami miatt ezt a pályát eleve bárki választja, csak aztán sokszor elfelejtődik.

Hozzátartozik, hogy azért nem a semmiből kezdtem el – rendezőként elsősorban új írások színrevitelével foglalkozom, gyakran élő, és nem ritkán a munkában is jelen lévő szerzővel (vagy fordítóval, dramaturggal) együtt. Szóval láttam már a homályos első ötlettől a megvalósuló premierig alakulni egy történetet, egy szöveget, egy szereplőt, egy végkifejletet. Az adaptációs munka, amit szintén csinálhattam már a gyakorlatban, különösen sokat segített korábban – egy alapanyag műfajváltása kikényszeríti, hogy bizonyos színpadi szabályszerűségeket magabiztosan felismerjek és alkalmazzak. Az már… az már kis híján drámaírás volt.

A TÉMAVÁLASZTÁSRÓL

Sosem valami nagy közéleti eltökélés miatt vágok bele egy történetbe – bár úgyis mindig meglapul bennük valami, amihez a néző kapcsolódni tud, mert mondatokat hall az élete mostanában zajló diskurzusaiból. De ez valahogy… önkéntelen, a szereplőim maguktól csinálják. Nem tudnak máshogy gondolkodni, csak ahogy… mi. 

Nekem mindent magamnak kellett megtanulni, autodidaktaként. A zenét, a színészetet is, a drámaírást is. Egyébként a rendezést is voltaképp – noha elvégeztem egy egyetemi szakot erről, de azért az ott tanult elméleti megfontolásokat és a valódi színházban szükséges gyakorlati tapasztalatokat összevetve: a különbség a több. Amint ezt nagyon kemény leckék során meg kellett tanulnom. Ezért, hogy rendszert csináljak magamnak ebben a drámaírói önképzőkörben, lett pár házi szabályom, amit betartok. 

Egyrészt a darabjaim sosem játszódnak Magyarországon – azt szeretném, ha a néző mindenekelőtt megkönnyebbülne, hogy ez most utazás, városnézés, kirándulás, idegen tájakkal és emberekkel való találkozás. Hogy ne tartson attól, hogy beleverik az orrát valamibe. Aztán… mégis őróla fog szólni, el sem lehet kerülni. (Eredetileg egyébként angol álnéven akartam írni, mint a magyar szerzők közül sokan, csak aztán kiment a fejemből.) De ez mindegy is, mert a szereplőimnek úgyis az a fontos, ami nekem, azért küzdenek, azért háborognak, abban oldódnak fel, abba döglenek bele, amibe én… és én meg itt és most élek. Szóval mindenképp találkozunk, nem tud túl messze kerülni a cselekmény kis hazánktól.

A másik, hogy ezek a történetek mindig kisközösségben játszódnak, és mindig egy szigeten. Ahonnan nehéz, vagy egyenesen lehetetlen elmenni, és ahová egy idegen érkezik. Bármelyik szereplő jutalma, üdvének egyetlen lehetséges útja (és egyben életre szóló büntetése is) a mellette lévő másik ember. Mint a valóságban. Ezeket az összezárt embereket, akár sokan vannak, akár kevesen… a gyűlölet, szeretet, megvetés, szerelem, árulás, cinkoskodás és hősiesség mindenféle komplikált fázisai teszik próbára – de a cselekmény fordulatai felett átívelő szövetség köti össze.

Ez a szabály bizonyosan azért lett, mert én egész életemben ilyen közösségbe vágytam, és magyarországi színházcsinálóként lényegében ilyenben is vagyok, de igazából ilyenben van bárki a családjában vagy a munkahelyén. Egy sziget, mint talált helyszín üdvösen kinagyítja és besűríti ezt. (Egyébként meg: civilben is egy szigeten lakom, a Duna közepén… és nagyon jó itt, pedig messze van mindentől, és ritkán jön vendég.)

A harmadik, hogy mindig olyan helyszínt választok, ami távoli ugyan, de az ismerős és az ismeretlen közötti mezsgyén van valahol. Ami idegen annyira, hogy a nézőnek támadjon gyermeki jókedve felfedezni magának – de ismerős is pont annyira, hogy időnként felkiáltson magában: ja, ezt viszont tudom! Ezért elég szégyentelenül tapicskolok a sztereotípiákban, de csak azért, hogy már az első pár perc után otthonosan berendezkedhessen mindenki.

Az Öreghíd Írországban játszódik, ahol isznak, és a legnagyobb tragédiák közepette is énekelnek a kocsmában, miközben zuhog kinn az eső. A Bogáncsvirág Skóciában, ahol baromira fúj a szél, és mindenki gyapjúpulóverekben esik be alacsony ajtajú kőházakba. A Manőver Svédországban, ahol kaporszószt tunkoló oknyomozó újságírók próbálnak kihívást találni maguknak egy olyan országban, ahol tudvalevőleg nincs korrupció. Ezek persze nem adják ki a történetek velejét, de azért gyorsan tisztázzák a nézői fejekben, hogy ki kivel van. Utána már csak belefeledkezni kell.

A negyedik, ez a legfontosabb: mindig kataklizma pillanatában, a szereplők életét feldúló fordulat idején játszódnak ezek a történetek. Ez egyébként a néző számára is a legerősebb kapcsolódási pont. Csak amióta én élek (nem vagyok még negyven), volt rendszerváltás, volt vadprivatizáció, volt NATO– és EU-csatlakozás, változott többször az alkotmányos berendezkedés, volt háború a szomszédban, voltak utcai harcok Budapesten, volt többféle ízesítésű liberális és konzervatív fordulat, eltűntek és előkerültek szélsőséges honfitársaink mindenféle alakulatai, lezajlott a színházi élet többszörös és vérfagyasztó átalakulása, most meg épp volt (van) a koronavírus… és mindez olyan agyrém tempóban gyorsul, hogy lényegében nem lehet úgy felütni egy aznapi újságot, hogy ne bukkanjon benne az ember egy, az egész életét, karrierjét (és magánéletét!) feldúló, a személyes világrendjébe durván beavatkozó hírre.

Miközben egy élet is kevés ahhoz, hogy valaki elsajátítsa, hogy hogyan van a dolgok generációk alatt kikristályosodott rendje… azalatt az is felmerül, hogy megéri-e ezt kitanulni egyáltalán, vagy inkább hagyni kell mindent a csudába, holnaptól úgyis másként lesz minden.

Elszántan hiszek abban, hogy igenis tudnunk kell arról, hogyan volt a világ korábban. Hogy az emberiség mire jött már rá az évezredek alatt – ezt még akkor is tudnunk illene, ha a jelenre épp nehéz vagy egyenesen lehetetlen alkalmazni. A hőseim a saját világuk utolsó szegletköveit kétségbeesetten kereső, hagyományaikhoz játékos tiszteletlenséggel ragaszkodó, de a változások agyatlan tempójától letaglózott emberek – még a legfelületesebb, legkönnyebb kézzel, legfelelőtlenebbül elviccelt jelenetek mélyén is ott lapulnak.

De ezek nem kőbe vésett szabályok, csak azért vannak, hogy segítsenek a tanulásban. Ahogy ez lenni szokott: majd elcsalinkázom másfelé, ha úgy alakul.

KŐSZEGRŐL

A Kőszegi Várszínház nemcsak nekem menedékem évek óta, hanem szakmai kémialaborja minden színésznek, aki ideköltözik pár hétre. Az egész mesterségünkről lehet itt tanulni, új dolgokat is bátran kipróbálni, jól bejáratott fogásokat is büszkén csillogtatni. Páratlanul értékes helynek tartom, igazi végvárnak.

Elsősorban a munkamódszer miatt (bár a meseszép városban töltött nyári estéknek is van értéke, persze). A közönség talán nem is tudja ezt, de a kőszegi előadások sajátos, szuperintenzív munkarend szerint, az évad közben szokásos próbaszám töredékével készülnek – elképesztően rövid idő alatt, és mégis, ez az összeköltözős, az otthoni nyüzsgést hátrahagyó táborszerű munka, amit itt végzünk, életre szólhat bármelyikünknek, ha észnél vagyunk. Leradíroz egy csomó felesleges görcsöt, amit évad közben magunkra szedünk, tiszta gondolkodásra, céltudatosságra, a másik iránti feltétlen bizalomra és közben önfeledt, játékos színpadi létezésre sarkall. Fáradhatatlanná és sebezhetetlenné tesz erre a pár hétre. 

Arról nem is beszélve, hogy aki idejön dolgozni, az tudván tudja, hogy nagy elődök lába nyomán jár, hogy itt Hollósi Frigyes, Molnár Piroska, Benedek Miklós, Kovács Zsolt, Pogány Judit koptatták a deszkákat – képtelenség felsorolni mindenkit, pedig az utánuk következő generációk kőszegi névsora is nagyon meggyőző. A helynek ez a szelleme mégsem nyomasztja az érkező vendéget, hanem felszabadítja, inspirálja. Én legalábbis ezt láttam mindenkinél, akit idehívtam játszani.

Nem tudom, hogyan vészeltem volna át az elmúlt, szakmai bolyongással töltött éveket, ha közben a távolban nem lett volna nyitva számomra ez a menedékház. Sosem fogom elfelejteni, hogy amikor 2020. márciusában beütött az első COVID-zárlat, és bezárták a színházakat, a zsibbasztó, mindenünkből kisemmiző hír másnapján azonnal üzenetet kaptunk Pócza Zoltán kőszegi igazgatótól, hogy ne féljünk, lesz munkánk, nem kerülünk az utcára, mint olyan sok pályatársunk azon a tavaszon.

A gesztus, az időzítés emléke, a szívmelengető otthonosság érzése, ezeknek a színház szeretetével mélyen átitatott embereknek a barátsága nem fog elhalványulni, még így sem, hogy igazából nem tartozom a házhoz, csak vendég vagyok. Rengeteg bizalmat kaptam tőlük, amit sosem fogok tudni egészen meghálálni. És nagyon várom az új feladványokat.

Göttinger Pál

Göttinger Pál írását a szinhaz.online közölheti teljes terjedelemben.
KÖSZÖNET érte!