Gyöngyösi Zoltánt kérdezte az Index annak kapcsán, hogy a Vígszínház művésze december végén megkapta a társulat legnagyobb elismerését, a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt.

„Mindig izgatja az embert, főleg pályakezdőként, hogy miképpen fogja megtalálni a helyét. Nyilván tudom, hogy nézek ki, milyen a karakterem, mit jelentek, mire asszociálhatnak rólam. Ezért próbáltam mindig sokszínűségre törekedni, hogy ne csak azt az oldalamat lássák – ami egyébként kényelmes is –, amit a karakteremből adódóan könnyen el tudok játszani, anélkül hogy bármilyen színészi munkát beletettem volna. A különböző próbafolyamatok alatt igyekeztem úgy jelen lenni, hogy minél több színemet meg tudjam mutatni, nehogy belerekedjek egyfajta karakterbe” – fogalmazott Gyöngyösi Zoltán, aki számára az idős Arany János szerepe a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadásban ugyanolyan mérföldkő volt, mint az ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte Liliomfi a Budaörsi Latinovits Színházban.

Arról is beszélt, hogy már az egyetemen létrejött egy alkotói közösség, ez volt az ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és Kovács Adrián vezette Sztalker Csoport, amely aztán az említett Liliomfival bontott zászlót:
„Az egyetem első éveiben mindig félelemmel töltött el, hogy mi lesz, ha kikerülök gyakorlatra az osztály melegéből idegen rendezők, idegen színészkollégák közé. Szerencsére ez a baráti csoport majdnem olyan biztonságot adott, mint egy kőszínházi társulat. (…) A csoport mindenképp megújító erőt képvisel, amellyel jobban el tudjuk juttatni a mondanivalót a fiatalokhoz. Ez a fiatalos energia élteti ezt a közösséget, ami fontos dolgokat képes közölni a mai fiatalabb generációkkal is. Ráadásul mindez a mai napig megmaradt, a sztalkeresek bekerültek a kőszínházakba: a vígszínházi Szerelmek városát szintén ifj. Vidnyánszky, Vecsei H. és Kovács Adrián jegyzi. (…) Az Ördögkatlan Fesztiválon is visszatérő meghívottak vagyunk, Törőcsik Mari tiszteletére készítettük például a Míg fekszem kiterítve című előadást.”

A színészt a Vígszínház egykori igazgatója, Marton László ügyéről is kérdezték: „Mi a Sztalkerben elsősorban barátok vagyunk, másodsorban pedig egy demokratikusan működő alkotóközösség tagjai. Minden fontos dolgot megbeszélünk, meghallgatjuk egymást. A Marton-ügy nem önmagában létezett, hanem egy nagyon aktuális, nemcsak színházi, hanem szélesebb társadalmi probléma egyik itthoni példája volt. Szerintem fontosabb az, hogy a magyar színházi közösség hogyan élte és éli meg azóta is az ilyen ügyeket.”

Arról is faggatták, egyetértés van-e köztük az SZFE-ügy kapcsán: „Csak a saját nevemben szeretnék nyilatkozni. Máté Gábor az osztályfőnököm volt, mesterem és mentorom. Az SZFE modellváltásának következményeit, köztük az ő távozását is nagyon rosszul éltem meg. Szomorúnak és méltatlannak tartom azt, hogy több nagy hatású tanárral együtt távozni kényszerült.”

Arról szólva, hogy közel két éve kénytelen volt távozni a Vígszínház igazgatója, Eszenyi Enikő, aki lehetőséget és állandó otthont adott a fiatal alkotói csapatnak, elmondta: „A Vígszínház társulatáról azt tudom elmondani az elmúlt négy év tapasztalata alapján, hogy ez életem egyik legösszetartóbb és legmegtartóbb erejű közössége. És ugyan rendkívül megviselte a társulatot mindegyik ügy, de mindig a munkát tartottuk szem előtt, és azt, hogy kultúrát kell szolgálnunk. E szerint haladunk tovább, mindig megújulunk társulati szinten is, és próbáljuk ezeket a nagy horderejű válságokat átvészelni.”